Ilyenkor decemberben nehezebben mutatja meg a szebbik arcát a táj. Szürkeség ül mindenen, és ahogy kilépek a házból, azonnal az orromba csap a csípős füstszag, ami a szomszéd ház kéményéből esik a küszöbre, hiszen olyan vastag a köd, hogy a füstnek lehetetlen felemelkednie és valahol a magasabb részeken szétoszlania.

- Mennyivel jobb lenne, ha bevezették volna a gázt Teri néniék! - gondolom magamban, ahogy a kapu felé indulok, hogy nekivágjak a mai etapnak. Nem lesz sok, gyorsan sem kell futni, elég kikocogni az erdei iskolához bevezető útig, onnan meg majd vissza, az pont tíz kilométer. Nem halálos, de tudom, hogy ma nem lesz olyan kellemes. Az október közepi chicagói maraton óta pihenőszakaszban vagyok, nem sokat voltam kint futni, kevés is a gyűjtött kili, de nem baj, mert ilyen is kell, csak aztán arra kell figyelni, hogy nehogy beleragadjon az ember ebbe tétlen állapotba, mert minél később kezdi újra, annál nehezebb és fájdalmasabb formába lendülni. Na, nem abba a régi, jól menős formába, amivel még az egyéni csúcsokat akartam döntögetni, hanem csak amolyan lakossági futósba, amikor egy tizes nem túl nagy kihívás, egy félmaraton pedig fájdalom és futómásnaposság nélkül megvan. 

Hogy mi az a futómásnaposság? Ahhoz nem kell inni, sőt! Csak annyi kell hozzá, hogy fussunk egy versenyt, ami után a következő napon akár a felkészületlenségünk okán, akár amiatt, hogy kiadtunk magunkból mindent, olyan izomfájdalom és -láz van a lábainkban, hogy egy magasabb járdáról lelépni az útra kifejezett kínt jelent. Erre a másnaposságra mindig kell még plusz egy-két nap, mire helyrerázódnak a dolgok.

Kiérek a kapu elé, visszatolom a riglit, és megkeresem az órán a futás módot. A GPS-re nem kell sokat várni, mindig itt kezdem az edzést, benn van a memóriában. Pár pillanat, és már hallom is, hogy pittyen az óra, kész, felőle indulhatunk. Nem jön semmi az úton, most csendes minden, nem úgy, mint nyáron, amikor városi hadak robognak a balatoni nyaralás eszméjétől és ösztönétől hajtva a tó felé. Az egyik legforgalmasabb lehajtó útvonal megy el a házunk előtt, és én már sokszor elgondolkodtam rajta, hogy vajon miért nem zavar még nyáron sem a motorzaj? Igaz, van egy füves rész a ház és az út között, nagy juharok állnak rajta, és a vastag kőkerítés is biztosan sokat lefog a direkt zajból, de valahogy könnyen hozzászoktam a morajhoz, már az első nyáron sem zavart egyáltalán. Kiültem a kertbe a második kőkerítés alá - a kert szintje egy kicsit lejjebb van, mint az úté, lehet, hogy ez is segít, bár nem vagyok egy hangmérnök -, és olyan nyugodtan olvastam az aktuális könyvemet, mintha csak a kazah sztyeppén lettem volna, bár az igaz, hogy ott sosem olvastam még. 

De most nincs sztyeppe, fűtenger, és kék ég sem, meleg nincs, hanem csak valami szürke, párás massza, ami olyan érzést kelt, hogy szinte nekidőlhet az ember, pláne, hogy malterként egy kis szomszédos füst is megtámasztja az egészet. Szürke a levegő, mint az út aszfaltja, amin most teljes háborítatlanságban jutok át öt lépéssel. 

- Csak lassan, nyugiban, nem sietünk sehová! - mondom magamban, ahogy felveszem a tempót, és azt is előre tudom, hogy két kilométer kell ahhoz, hogy kiérjek a faluból. Addig a járdán haladok, köszönök mindenkinek, aki mellett elmegyek, hadd lássák, hogy van modora a fura figurának, aki három éve megvette az angol ember házát, és állandóan futkorászik, a fene tudja, miért. Talán már megszokták, idővel elkoptak a meglepett tekintetek, és csak a mosoly meg a köszönés maradt, ha ilyen, hát ilyen, legalább nincsenek városi szokásai! Le is vágja a füvet a ház előtt mindig, nem kell érte szólni, és a mentős Zsolt is mondta, hogy mindig átköszönt a fűnyíró felett, amikor látta, hogy kikanyarodik a mentőautóval az állomás udvarából, igaz, nem nagy kunszt, az állomás a szembeszomszéd. Zsolt ugyan most nyár végén elment nyugdíjba, de a fű még mindig le van nyírva.

Balra kanyarodok az iskola mellett, de jó kis udvara van, ráadásul be lehet menni, amikor nincs tanítás, nyáron mindig megfogadom szent esküvéssel, hogy most aztán eljövünk görkorizni Balázzsal, jó kis aszfaltos pályái vannak, egy kosár- meg egy focipálya. Aztán a tűzoltóság épülete jön, egyszer megállítottak, hogy láttak már többször erre futni, jövő héten lesz egy futóverseny a faluban, nem akarnék-e nevezni, a bevétel az állomásnak megy? Dehogyen, mondtam, csak küldjenek valami infót, de nem küldtek, hiába adtam meg az elérhetőségem, pedig biztosan elindultam volna. Már csak a támogatás miatt is. 

Kiérek a faluból, legalábbis nagyjából, jön az első dombocska, nem vészes, felérek a tetejére, és már Nemesleányfaluban is vagyok, a járda elfogy a lábam alatt, átváltok az út szélére. Balra a marhatelep, emlékszem, szinte érezni lehetett a levegőben a feszültséget, amikor idén kitört a száj- és körömfájás, és ugyan idáig nem ért el, de minden tehenes gazda pánikban volt akkoriban, hogy mi lesz, ha nem tudják megállítani a terjedést. Ismerem is a tulajdonost, néhány éve nálunk dolgozott a cégben, igazi jóindulatú, kedves ember.

Jön az első nagyobb hullám, lefelé csak gurul az ember, felfele már nehezebb, de nem egetverő. Itt már jobb a levegő, nincs füstszag, és mintha a köd is ritkább lenne, bár éppolyan nedvesnek érződik, mint bent a faluban. Az út menti kerítések oszlopain katonás rendben ülnek az egerészölyvek, három-négy oszloponként egy-egy, szépen felosztották maguk között a területet. Nincs nagyon kedvük mozdulni, csak az utolsó pillanatban kapnak szárnyra, ahogy közeledem feléjük, pedig a világért sem bántanám őket, de a vad ösztönök máshogy vannak drótozva. Ha nagy és közeledik, az a biztos, ha elrepülök, még akkor is, ha nehéz, mert a pára ólomkénzt húzza a szánytollakat. Lusta, fáradt mozdulatok, néhány csapás, és már biztonságos a távolság, csak a legközelebbi kényelmes ágat kell megkeresni, ma úgysincs más teendő. 

Az Igásló Központ mellett mindig kint vannak a lovak meg a szamarak. Itt már tényleg a tájban vagyok, ez a legjobb érzés, ahogy bármerre nézek, vannak távolságok és van levegő! Ugyan most balra nem nagyon látszik a Kabhegy az állandóan pirosan villogó adótornyával, túl vastag a köd, vagy a felhő, a fene tudja, hogy arra éppen melyik. Ha nincs köd, olyan, mint egy őrszem a toronyban, annyira uralja a környéket. Mindig megfogadom, hogy elkezdek rendszeresen felfutni oda is, a háztól fel meg vissza pont egy félmaraton lenne, de még ez sem sikerült! Pedig motívációm is van, nevezhetném akár példaképnek, vagy kevésbé pátoszosan példaértékűnek, mert egy régi egyetemi ismerősöm sűrű rendszerességgel fut fel az Írottkőre meg vissza - néha naponta kétszer is -, szóval jó lenne összeszednem magam!

Egy kis kanyargás az úton a földek között, őszig még napraforgó állt az egyiken, most meg zöldell a búza, még egy kis emelkedő és beérek az erdő vonalához. Vagy inkább kiérek, csak nézőpont kérdése. Az erdő mellett szinte mindig állnak őzek, az út túloldalán múltkor egy szarvasrudlit láttunk elrohanni Balázzsal, sűrűn van itt az állat. A föld amolyan balaton-felvidékiesen tele van kővel, már messzirúl fehérlenek a mezőn a nagyobb darabok, biztos vagyok benne, hogy a földmunka során errefelé sokat gazdagodott magyar nyelvünk cifrázós-kanyarítós része a szántóvetők vagy éppen aratók szájhagyományában.

Az erdőnél van egy kis lejtő, éppen csak néhány levegővételnyi, aztán jön az utolsó emelkedő. Ezen az úton nem jár sok autó, aki erre jön az is helybeli, tudja, hogy így a legrövidebb Nagyvázsony és Vigántpetend között, annak ellenére, hogy van benne egy kilenc hajtűkanyarból álló markáns szerpentin. Az innen még egy bő kilométer, de az út itt is kanyargós, szóval jól teszi az ember, ha legalább a fél fülét hegyezi a motorzajra, mert bár az itteniek ismerik a kanyarokat, jobb az óvatosság!

Elhagyom a Kéktúra útvonalat, ahol kibukik a fák közt az útra, nyáron itt mindig sok a gyalogló, feljönnek a Kinizsi-vártól idáig, aztán az erdei iskola mellett elhaladva fel a dombok taréjára, és onnan már lehet ereszkedni a Balatonhoz Monoszló felé.

Pár lépés még, itt az erdei út bevezetője, ez vezet az iskolához, de nem fordulok be, kocogok tovább, az óra szerint kell még száz méter, hogy meglegyen az 5 kilométer. Ez a legmagasabb pont is, ha ezt a tizest futom, tudom, hogy már túl vagyok a nehezén, innek hazagurulni könnyebb lesz. Pittyen az órám, fordulok. Más szögből látom az erdőt, mások a fények, mindig rácsodálkozom erre a hirtelen színváltásra. Vagy csak azért van, mert megvan a nehezebb része? Á, ennyire nem megerőltető, két röpke gondolat, és már meg is volt a táv első fele, a másodikhoz még ennyi sem kell. 

Unatkozom? Dehogy, itt nem lehet unatkozni! Nem unalmas, hanem megszokott és szeretett. Nem rekortán, hanem ugyan aszfalt, de természetes és kedves a szememnek, szívemnek. Nem tízszer ugyanaz, hanem csak egy oda-vissza, de az oda ilyen, a vissza olyan, nem összehasonlíthatók, nem ismétlődők. 

Nem vagyok terepfutó, azt a sportot meghagyom a nálam sokkal keményebbeknek, de sokkal jobban esik, mint a városban körözni, még a falu téli füstje ellenére is. Nem is kell érte messze menni, elég kilépni a kapun, és indulhat is az aznapi mozgás.

Ha pedig mégiscsak megunom aznapra, akkor majd az első kanyarban nem jobbra, hanem balra futok, és akkor majd Vöröstó, Barnag, kettő közt a Koszos berkenye vár - úgy tűnik, eladták, pedig nekem is nagyon tetszett. De ez már egy másik történet, egy másik alkalommal. Nagyvázsonyról és a környékről. Jó itt lenni!

Számokkal meglehetős barátságban levő emberként időről időre megnézem, hogy az egyes bejegyzéseim milyen olvasottságot érnek el. Na jó, ez így nem igaz! Külön statisztikát vezetek, imádom elemezni, hogy mikor melyik szösszenet fut meg, és melyek azok, amelyek már régóta a polcon porosodnak, mert a kutya sem olvassa őket.

Már csak azért is érdekes ez, mert korábban észrevettem, hogy egy jó ideje önálló életet él az blogoldalam, azaz minden nap beesik egy-két-öt-tíz-száz olvasó, pedig havonta körülbelül egyszer szoktam összeütni valami közlésre érdemest.

Szóval az éjszaka az jutott eszembe, hogy megmutatom nektek, hogy hol is tartanak az egyes bejegyzéseim az olvasási rangsorban, illetve amolyan „csak hogy biztosan meglegyen“ alapon beteszem az eléréseket, hátha tallózni lenne kedve közöttük valakinek.

Sorrendre pedig legyen a legmutatósabb, tehát a legnépszerűbbel kezdve csökkenő sorrendben az a legmagányosabbakig. Az adatok 2025. április 18-i számokat mutatják.

(az egy csillaggal jelölt írások kiemelésre kerültek a blog.hu címlapon, a dupla csillagosok pedig az index.hu címlapján)

Csodálatos érzés, hogy van egy futás témájú blogom, amin a legolvasottabb bejegyzés a japán kapszulahotelek belsejébe kalauzol. 🤣 De ezen nem akadok fenn, hiszen az oldal címének „világ körül“ része legalább annyira fontos az írások szempontjából, mint a „Futások“. A lényeg, hogy láthatólag időről időre sikerül olyan témákat találnom, amik komoly érdeklődésre tartanak számot.

Látszik, hogy a maraton témája is foglalkoztatja az olvasóközönséget, ami talán nem csoda, hiszen ez mégiscsak egy futás orientációjú oldal. De ezen belül sokkal inkább a könnyedebb, szórakoztatóbb témák mennek, és maga a szakmaiság - már amennyiben abszolút amatőrfutóként bármilyen szakmaiságot is vindikálhatok magamnak - csak akkor, ha a futás örök nagy kérdését, azaz a „Hogyan kezdjük el?’ kérdést járom körbe. Viszont az mindenképpen érdekes és egyben megfontolandó, hogy még egy ilyen fontos témakör sem nagyon viseli jól azt, ha több részre bontom. Ennek a kezdők számára az alapokat lefektető sorozatnak 4 része volt. Az első még komoly érdeklődésre tartott számot a maga 1.589-es olvasottsági számával, de a második részt már csak 93-an olvasták (igaz, nem került ki egyik fent említett címlapra sem). A harmadik rész a maga 489-es számával gyenge közepes, amit a negyedik rész 253-as olvasottságával masszívan sikerült alulmúlni. Pedig jó téma, de láthatólag egy rész éppen elég volt. Gondolom azért, mert a tisztelt olvasóközönség rájött, hogy nincs nagy titok, emellett pedig olyan baromságokat javaslok, hogy a kezdő futó legyen türelmes és fusson lassan, ami a mai rohanó és egyben instant sikerre vágyó, és azt megmutatni éhes világunkban nem tűnik a legjobb tanácsnak.

Meg hát ki olvas manapság bármiből is négy részt, ha az nem a Harry Potter? Na ugye?

A viszonylag olvasott, azaz 500 feletti számot hozó blogok között aztán túlnyomó többségben vannak az élményleírások, avagy éppen az egyszerű és könnyen emészthető statisztikák, de szerencsére bekerült az egyik személyes kedvencem is, az, amelyikben a saját motivációmról írok.

Szomorú, hogy az általam legjobbnak tartott cím végül nem ment akkorát, mint azt a közzététel előtt gondoltam, Ez az „Alapvető maratonstratégiák, avagy hogyan készítsük ki magunkat előre megfontolt szándékkal“. Lehet, hogy nem ment át a címbe foglalt irónia, azaz hogy felkészüléskor, illetve a versenyen a kedves futó totál taccsra teszi magát, ráadásul teljesen önkéntes alapon. Kiváló mémek vannak erről, itt egy példa:De nagyon élvezem megírni a Stierlitz tematikájú blogomat is, igaz, azok, akik tudják, hogy ki volt Stierlitz, azt már valószínűleg nem tudják, hogy mi az a blog. Generációs szakadék, ugyebár!

És, hogy melyik a kedvencem? Nekem mindegyik! Imádom írni őket, főleg, ha eszembe jut egy-egy poén vagy idióta megfogalmazás, és már írás közben azon vinnyogok magamban, hogy mennyire fog vinnyogni rajta egy-egy olvasó - ha szerencsém van. Tényleg, nekem mindegyik bejegyzésem olyan, mint a saját gyerekem. Ellentétben az igaziakkal, akik mind kiválóra sikerültek, az írások között vannak egész jól, jobban, és talán kevésbé jól alakultak, de szeretni egyaránt szeretem őket!

Másfél hónapja, március 2-án futottam le a hatodik Abbott World Marathon Majors-t, a Tokyo Marathont. Ezzel bekerültem a 22 magyar közé, akik szintén teljesítették mind hat versenyt a világ körül. Mára már leülepedett az élmény, és eljött az ideje annak, hogy egyfajta számvetést tartsak az elmúlt három évről. Jó apropót ad a mai napra az is, hogy pontosan 2 évvel ezelőtt, 2023. április 17-én futottam Bostonban!

De pörgessük most vissza az idő kerekét, és induljunk a történet elejéről!

Kezdjük talán a személyes hitvallással! Nem vagyok profi futó, soha a közelében sem voltam a profi szintnek. Az amatőr futók között is talán erős közepesnek merném nevezni magam, jobbnak biztosan nem. Nincs istenáldotta futótehetségem, amit mi sem bizonyít jobban, hogy egy egy unalmas órámban megnéztem, hogy a meglevő eredményeim alapján mennyi lett volna a legjobb maratoni időm, ha az ideális korban, ideális felkészültséggel, ideális feltételek mellett teljesítettem volna. 3 óra 2 percet dobott a számítás. Bitang időnek hangzik, de legyünk reálisak! Még a jobb amatőrfutókat is 3 óra alatt kezdik csak el jegyezni!

Későn is kezdtem futni, valamikor 2008 környékén, de az csak amolyan komolytalankodás volt. 35 éves voltam akkor, és még további 6 év kellett ahhoz, hogy lefussam az első félmaratoni versenyemet Siófokon 2014 novemberében. Már akkor is öreg voltam tehát ahhoz, hogy komolyan foglalkozzak a futással, és valaki komolyan foglalkozzon velem. Azon a siófoki versenyen a célvonal átlépése után ugrott be az az elképesztően eredeti gondolat, hogy egy év múlva leszek 42 éves, és milyen menő dolog lenne 42 évesen 42 kilométert, azaz egy rendes maratont futni! Ha pedig rendes maraton, akkor rendes helyen is kell lennie, így azonnal egyértelművé vált, hogy ez nem lehet máshol, mint Japánban!

Kis keresés után nagy szerencsémre megtaláltam a Fujisan Marathont, amit a siófoki futam után egy esztendővel, 2015 novemberében tartottak. Egy év önálló felkészülés, saját edzésterv, edzésnapló, ahogy kell, és ahogy azt egy teljesen tapasztalatlan amatőr gondolja, majd pedig az első maraton sikeresen teljesítve.

Innentől pedig már elkapott a gépszíj, jöttek versenyek egymás után, még hét Japánban, Bécsben, Budapesten, félmaratonok itt-ott, sok jól és kevés rosszul sikerült verseny egészen 2022 elejéig.

Minden egyes befejezett verseny után a teljesítés örömével együtt megéreztem valami belső elégedetlenséget is. Japánban, egy viszonylag kicsi, tizenötezres eseményen egyetlen magyarként elindulni jó dolog, de másodszor meg harmadszor már nem olyan átütő érzés. Jó futni Bécsben, jó futni csapatban az Ultrabalatonon, de ezek a versenyek nem azok a NAGYOK, amiről majd büszkén mesél az ember az unokáinak! Valahol találni kellett valami más ligát, ami nem csak egy maraton, hanem valami unikum, valami, amit kevesen tudnak vagy akarnak teljesíteni. Mivel az ultrázás nekem soha nem volt célom, így maradtak a maratonok, de ha már maratonok, akkor legyenek azok a királyi versenyek!

Akkor fényt kaptam.

Így jutottam el gondolatban az Abbott World Marathon Majors-ig, ami a akkor a világ hat legexkluzívabb versenyét foglalta magába, név szerint a Berlin, Boston, London, Chicago, New York és Tokió maratonokat. Ezekből hármat tavasszal, hármat pedig ősszel tartanak minden évben, így tehát egy jól összerakott sorrenddel, valamint a „piszok nagy szerencse“, „piszok nagy tehetség“ vagy „piszok nagy kupac pénz“ opciókból kettőt választva a delikvens 3 év alatt kényelmesen, félévente egy versenyt lefutva meg tudja az összeset csinálni.

Arra viszonylag gyorsan rájöttem, hogy egyéni idővel a fenti maratonok bármelyikére gyakorlatilag lehetetlen bejutni. Olyan versenyeredményt kell hozzá produkálni, ami meghaladja a futók 99%-ának lehetőségeit, és nyugodtan kijelenthetem, az enyémet is. Így nem volt más választás, mint keresni egy megfelelő utazási irodát, amelynél egy teljes csomagot megvéve repjeggyel, szállodával, idegenvezetővel, indulási lehetőséggel együtt földi halandók számára is elérhetővé válik az indulás.  Akkoriban ilyen iroda Magyarországon nem volt - nem tudom, hogy most van-e, de csodálkozék rajta, ha lenne -, így külföldön keresve én egy osztrák utazási irodánál kötöttem ki. A legközelebbi maraton időben és térben is a berlini volt, így két kollégámmal együtt úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk, milyen is az. Induljon hát innen a számláló!

1. Berlin (2022. szeptember 25. 3:39:51 - 5:13 km/perc) - amikor még nem fogtad fel, hogy mekkora fába vágtad a fejszédet

Berlin számomra csak az első maraton volt a sorban. Tudom, hogy ez most eléggé kiábrándítóan hangzik, de az igazság az, hogy akkor még nem esett le, hogy mit is jelent egy Majors-t lefutni. Két kollégával együtt neveztünk az említett osztrák utazási irodán keresztül, simán ment a jelentkezés, és még azt is engedték, hogy egyénileg repüljünk ki, szóval amolyan csordához csapódott, maguknak való magyarok voltunk a sógorok között. A versenynapon az idő ideális volt, szintúgy a pálya, amiről minden magára valamit adó futóelemző elmondja, hogy minden létező pályák legjobbika, és itt fogja majd valaki átlépni a bűvös 2 órás álomidőt. Persze lefelé, hiszen jelenleg minden induló átlépi, csak éppen után rá kell még szánni egy-két órát, amíg célba is ér!

A verseny jól ment, mindössze két hibát vétettem. Az egyik az volt, hogy túl vékony talpú cipőben indultam, és olyan 30 kilométer körül volt egy olyan hosszabb útszakasz, amire valahogy aprókavics került, így minden lépésemnél meg tudtam számolni, hogy hány kis kövecske van a talpam alatt. Fáradt lábakkal nem a leglélekemelőbb érzés! A másik hiba pedig az volt, hogy elszámoltam a szénhidrát visszapótlást, így a verseny alatt sikerült pont a fele mennyiségeket megennem, mint amire szükség lett volna. Nem is éreztem magam valami fickós hangulatban a táv második felében, de csak az edzőmmel való utólagos átbeszéléskor jöttünk rá, hogy mi volt a problematika.

Ez volt az a verseny, amelyiken Eliud Kipchoge 2:01:09 idővel világrekordot futott!

Mivel akkoriban még nem repített az írói tehetségem a blogger világhírnév és az irodalmi Nobel-díj  felé, ezért erről a versenyről nincs semmilyen írásom, csak pár kép.

2. Boston (2023. április 17. 3:33:18 - 5:03 km/perc) - A maratonok királynője, az egy és utolérhetetlen. Amelyik versenyre sosem fogsz bejutni! 

Bostonba már egyedül mentem. Az a verseny a maratonok egyeduralkodója, non plus ultrája, semmi sem fogható hozzá presztizsben, történelemben, hangulatban, élményben! Az én szívemnek különösen kedves a város, háromszor is jártam ott, és mindháromszor futottam is. Ugyan első alkalommal, 2019-ben még csak hobbifutóként nyomtam egy tízest a Charles folyó mellett, de már akkor eszemben volt, hogy milyen menő lenne egyszer az igazi, NAGY maratont lefutni itt!

(Bostonban 2019 októberében. Fiatal voltam és kellett a pénz)

Erre végül csak három és fél évet kellett várni, ami egy bostoni maratonra való bekerüléshez képest semmi.

Maga a verseny minden szempontból tökéletes volt, bizton jelentem ki, hogy életem legnagyobb futóélménye! Ahogy az ember elindul Hopkintonból le a lejtőn, és a kisvárosokon át dombra fel-, dombról lefutva, a híres Heartbreak Hillt leküzdve végül beér Bostonba, és az őrjöngő tömeg tombolása! Hát az egy valami! Az a néhány perc, amíg az utolsó kanyart bevéve lefutok a célig, a futókarrierem legfelemelőbb, legmaradandóbb élménye! Szerencsére pont erről készült egy fénykép!

Itt már igazán tudtam, hogy az Abbott Majors maratonjai minden más versenyhez képest más ligában vannak, és olyan élményt jelentenek, amire hosszú éveket várnak az amatőr futók, hogy bekerüljenek és megélhessék.

A bostoni verseny idejében indítottam el ezt a blogot is, és az első, „Na de miért Boston?“ című, komoly 40 letöltést ért el a blogoldalon! Hát igen, valahol el kell kezdeni! A verseny élményeit pedig ebben a szösszenetben örökítettem meg.

3. Chicago (2023. október 8. 3:26:44 - 4:54 km/perc) A titkos favorit, a maratoni teljesítményem csúcspontja!

Ez volt a legjobb versenyem! Komoly tervekkel érkeztem a városba, tudtam, hogy ez az a hely, ahol, ha minden tényező összeáll, akkor nagyon nagyot lehet menni! Addigra már éreztem és átéreztem az Abbott Marathonok súlyát és azt a kiváltságot, hogy lefuthatom ezeket a versenyeket. Komoly és céltudatos módon készültem fel, elkötelezetten toltam az edzéseimet, egyszóval minden összeállt ahhoz, hogy az általam kitűzött kettős cél elérjem, vagyis tehát megfussam a korosztályos Boston Marathon kvalifikációs időt, egyben pedig életem legjobbját!

A nagy napon minden tényező összejött! Tökéletes hőmérséklet, kiválóan futható pálya és vonalvezetés, minimális szél - ami a szelek városában nagy szó! - , Illetve egy félprofi versenyzőkből álló hármas csapat, akiket sikerült nyúlnak használnom az első harminc kilométeren. Az átlagos tempóm 4:30-4:40 perc/km között volt, így aztán folyamatosan gyűjtöttem az időtartalékot arra, hogy ha esetleg a végén már nem is menne olyan jól, azért mégis csak a tervezett időn belül érjek be. Szóval harmincig jól ment minden..tehát a maraton feléig. Onnan szép lassan elindultam a lejtőn, egyre jobban lassultam, és a végén már kétszer is bele kellett sétálnom, másodszorra ráadásul szégyenszemre a célvonaltól egy kilométerre.

Nem volt látványos összeomlás, éppen csak annyira gyengültem le, hogy egyik célomat se sikerüljön teljesíteni. A Boston qualificationről 1 perc 44 másodperccel, míg az egyéni rekordomtól 8 másodperccel(!) maradtam el. Csendben és kifogásképpen teszem hozzá, hogy azt 7 évvel korábban, 43 évesen abszolváltam.

Mégis a titkos kedvencem maradt ez a verseny, mert az elért időereményemmel saját jogon nevezhettem a következő évre, ami azért valljuk be, hogy egy valami. A futás történetét pedig ebben és ebben a szösszenetben írtam meg.

Ez volt az a verseny, amelyen Kelvin Kiptum 2:00:35 idővel világrekordot futott.

Most tartok a számvetés felénél, a második három maraton rövid összefoglalója is hamarosan érkezik. Na meg a konklúzió!

Tokyo Marathon - 2025. március 2. 

Úgyis, mint ma.

A nagy maratonok közül a szervezés tekintetében a tokióinak a legrosszabb a híre, mert bár azt gondolnánk, hogy japánokról lévén szó, tökéletesen kiszámolt, precíz és egyértelmű lesz minden…hát nem! Aki ismer, vagy esetleg rendszeresen olvassa a szösszeneteimet (a kettő nem zárja ki egymás, azaz ezt csak remélem!), az pontosan tudja, hogy nehéz olyan embert találni, aki jobban szeretné a japánokat, mint én. De maratont, illetve pontosítok, Tokyo Marathon-t egyértelműen nem tudnak szervezni!

Kezdjük az elején! A internet futóközössége folyamatosan rémtörténetekkel traktálja magát arról, hogy mennyire nehéz futócuccot venni a Marathon Expón, tehát azon a háromnapos eseményen, ahol a rajtszámot is felveszi az ember. Mindenkinek melegen ajánlják, hogy rendeljen előre a neten, küldesse haza, és vigye vissza magával Japánba, vagy küldesse a hotelbe, ahol lakni fog, mert az expón nem fog tudni venni semmit méretben, még egy teliberakott kesztyűt sem. 

- Persze, persze! - gondolja az egyszeri, tizenhárom lefutott maratonjával önmagát tapasztalt versenyzőnek tartó delikens (oké, őt most én személyesítem meg a szerepben). - Miért ne tudna venni? Hát csak gondolnak arra a főszponzor sportmárka, az Asics emberei, hogy fel kell készülni előre készletekkel és méretekkel, hiszen hetven-nyolcvanezer ember fog odacsődülni abban a három napban, és más dolga sem lesz a rajtszám felvétele után, minthogy mindent, de minden megvegyen, amire rá van írva, hogy Tokyo Marathon!

- Hát a levegőt el lehetne adni ezeknek sprésdobozban, csak rajta legyen a logó! (Kis magyarázat, hogy nem rugaszkodtam el a valóságtól, ilyen van, csak éppen a Fudzsi tetejéről árulják a levegőt a mélyen tisztelt vásárlóknak)

Szóval ne mondja senki, hogy nem lehet erre a cipő-, ruha-, kiegészítő-, futó- és egyéb biszbaszéhes embertömegre felkészülni! A lényeg, hogy legyen mindenből elég, plusz legyen még vagy harminc Panasonic porszívó, amivel a százdollárosokat a kasszákból ki lehet szippantani egy perc alatt, amikor megteltek. Hát ennyi!

Vagy ha nem ennyi, akkor az egyszeri, tizenhárom lefutott maratonjával önmagát tapasztalt versenyőnek tartó delikvens arra a logikus következtetésre jut, hogy tökmindegy, a lényeg, hogy korán ki kell menni az expóra, amikor még van mindenből méret, és utánam a vízözön...

Ahogy a maradék 37.999 ember (a többiek) is erre a ragyogó gondolatra ébred csütörtök reggel. Így fordulhat elő, hogy az expóra érkezéskor nagyságrendileg 500 méteres sor áll a folyosón, illetve egészen pontosan párhuzamosan kettő egymás mellett, mert az elmés szervezők azonnal kettészedték a futókat az kísérőktől (szakkifejezéssel élve ők a „minden mindegy, egyszer vagyunk itt , megvesszük még a Jánost meg a várost is „ impulzusvásárlók).

Az első sor szépen megy, felveszi a rajtszámot - ez nem is volt vészes, körülbelül egy óra alatt megvan -, a másodikat meg azonnal ráengedik a cuccokra, hadd rohangáljanak oda-vissza a futókhoz, amíg azok a rajtszámért toporognak, hogy - Józsi, szerinted az L-es vagy az XL-es dzseki lesz jó neked? Ja, mert egyik sincs már, de egy fojtófogással sikerült megrogyasztanom egy gyanútlan ipsét, és mire kettőt pislogott, a kabát már az én kezemben volt! Ja, hogy ennek nem tetszik a színe? Mindegy, nem viszem vissza, csak feldobom a levegőbe, úgyse esik le a földre!

Az egyszeri, tizenhárom lefutott maratonjával önmagát tapasztalt versenyzőnek tartó delikens pedig mindezt elnéző mosollyal hallgatja, majd amikor kezében a rajtszám, azt hiszi, hogy csak oda kell menni az Asics-kapuhoz, és kezdődhet a móka! Kivéve, ha az van kiírva a táblára, hogy „Kedves vásárlók, a sorbanállási idő 240 perc (ez körülbelül 10 másodpercenként 300-ra vált, majd vissza), a stand tele van, most senkit nem engedünk be, megértésüket köszönjük!“ Mutatom:

A magyar turisztikai reklámszöveg ugrik be, hogy „Itt kell lenned, hogy elhidd!“ Ráadásul ott állsz a stand kapuja előtt, hát hol itt a tömeg? - Jaa, hogy az ott? Rendben, keressük meg a végét! Ha csak leírom, azt hiszitek, hogy költői túlzásba ragadtatom magam, ezért inkább lerajzolom. A bal felső sarkot figyeljétek, a piros vonal a sor:

Az emberkék nem méretarányosak, a P-04 az Asics standja, a rövidebb oldala kb. 50 méter, a hosszabb mintegy száz. Kis fejszámolás, és a teljes sor, 650-700 méterre jön ki. De hát mi az egy márkarajongónak, nemdebár! Nekem ez körülbelül két órát tartott a rajtszámos egy óra után, úgy, hogy akkor már tudtam, hogy beteg vagyok, de kicsire nem adunk! Röpke idő, és már bent is az üzletben, ahol az emberek a menőbb cuccok állványai előtt a régi idők moszkvai játékát játszották. Ja, az állványok nagyrészt üresek voltak, csak mögötte a kép mutatta, hogy ott minek kéne ott lógni. A játék lényege, hogy egy, már korábban halálra ítélt és az arénába terelt gladiátor eladó az állványok mögötti térelválasztó egy kibontott elemének helyén állva egyenként adta ki a ruhadarabokat az ott nyomorgó-lökdösődő tömegbe, hangosan ordítva a méretet. A tömegből kezek nyúltak az eladó felé (nem a torka felé, a cucc felé), kirántották a kezéből, és adták hátrébb az ott kinyúló kezeknek, ha nem ezt a nagyságot várták, de azért voltak annyira kedvesek, hogy ők is hátraordították a méretet, hogy ne legyen zűrzavar. Ugye, hogy ugye, meg lehet ezt szervezni! A standon tartózkodó, nagyságrendileg 5-7 ezres tömegnek (a hivatalos statisztika szerint kicsivel több, mint 72 ezren voltak az expón a három nap alatt), bőséges mennyiségű, akár 15 darab próbafülke is a rendelkezésére állt, így az egész szcéna Hieronymus Bosch tömegjeleneteire hajazott, állatokal, félpucér, vagy teljesen alsógatyára-bugyira-melltartóra vetkőzött emberekkel és asszonyokkal, akik égő tekintettek keresték a boldogságot. Vagy a Guernicára, nem igazán tudtam eldönteni.

Az egyszeri, tizenhárom lefutott maratonjával önmagát tapasztalt versenyzőnek tartó delikens pedig gyorsan menekült a helyszínről egy gyaníthatóan kicsi, L-es dzsekivel, egy gyaníthatóan nagy, XL-es kapucnissal, egy sapkával és egy kesztyűvel.

Rajtszám megvan, kötelező szarságok megvannak (elhatároztam, hogy minden nagy versenyről hozok egy kapucnis pulóvert, a hétvégén nincs is jobb érzés abban nyírni a füvet, ha hűvös van), irány a hotel, és két és fél nap ágy, mert akkor már nagyon komolyan köhögtem, fájt a fejem meg a torkom, és úgy en bloc gatyául voltam.

Amikor felvirradt a verseny napja - azaz ma reggel, csak így sokkal költőibb -, szokatlanul simán ment minden, pedig az expó után a legrosszabb rémálmaim gyötörtek a startzónába jutással kapcsolatban. Reggel 6-kor indultam a hotelből, és 7-re már a zóna padján kávéztam azon tűnödve, hogy soha ilyen szép reggelt még nem láttam verseny előtt! Kellemes idő, szélcsend, felhők, nem túl hideg, nem túl meleg, pont olyan, amiben igazán jól érzi magát az ember. 

Nem volt gond az indulással sem, sőt, azt mondhatom, hogy az első 21 kilométer kifejezetten unalmasan telt. Tudtam, hogy képtelen vagyok megfutni a tervezett időmet, ezért nem is idegeskedtem, kellemes, laza tempóban daráltam a távot, és mosolyogva hallgattam a lányom által erre az alkalomra összeállított lejátszási listát, mert rengeteg emléket sikerült elővarázsolnia azokkal a zeneszámokkal! Egy maratonon úgy feléig úgy van az ember, hogy az a beugró, a lényeg onnan jön, de inkább 30-tól. Addig csak futni kell, szenvedni nem!

21 után már kezdtem lassulni, sem az aktuális állapotom, sem a kifejezetten gyatrára sikerült felkészülésem nem segített abban, hogy tartsam a tempót, így, ahogy az egyszeri, tizenhárom lefutott maratonjával önmagát tapasztalt versenyzőnek tartó delikens teszi, megengedtem magamnak az a luxust, hogy bőven bele-belesétáljak a távba. Ez amiatt sem volt rossz döntés, mert közben kisütött a nap, és rövidesen olyan meleg lett, hogy már csak amiatt sem lehetett tartani a tempót. Megszakítani meg nem akartam magam. Minden vízvételi pontnál ittam, sokkal többet, mint szoktam, mert patakokban folyt az izzadság mindenhol rajtam. 

30 kilométer után viszont azt vettem észre, hogy az ivópontoknál a legelső asztalokon nincs víz! Aztán ahogy mentünk tovább, már a hátsókon sem nagyon volt, így kénytelen voltam a nézőktől kólát kunyizni, hogy valamit tudjak inni. A szervezés magasiskolája, tanítani való, ahogy ezt kitalálták a japánok! A rendszer lényege, hogy a rajtszám utolsó számjegye alapján lehetett - volna - elvileg egy-egy ivópontra menni, mert az asztalok 1-től 9-ig, és utána 0, be voltak számozva. Statisztikailag működik, hogy így egyenletesen szétszedjük a szomjas tömeget és nincs tumultus a legelső asztaloknál. Kivéve, ha egyáltalán nincs víz az asztalokon! Hát, akkor sincs tumultus, ez is tény!

Az egyszeri, tizenhárom lefutott maratonjával önmagát tapasztalt versenyzőnek tartó delikens ilyenkor vagy elkezd japán izotóniás italt inni, vállalva azt a kockázatot, hogy pár kilométer után bokán fossa magát, mert nincs hozzászokva a gyomra, vagy ékes japántudásával kóláért könyörög és azon gondolkodik, hogy melyik útszéli kisboltba ugorjon be egy palack vízért. Nekem Japánban ez a negyedik maratonom, az első háromnál már rájöttem, hogy az itteniek simán vesznek egy karton kólát és örömmel kínálgatják a futóknak, szóval ennek a verziónál maradtam.

Na de a szervezők sem estek pánikba a vízhiány miatt! Dehogy! Mit kell csinálni, ha az üres asztalok mögött ott áll 80-100 önkéntes, akinek semmi dolga, mert nem kell poharakat utántöltögetni? Hát ki kell állni az asztalok elé szép sorban, és ütemesen tapsolva bíztatni a futókat! Ha a sor miatt nem látszik az asztal, akkor az nincs is, és ha nincs is, akkor víznek sem kell rajta lenni! Voilá! Probléma megoldva! Vaslogika!

A célban szintén nem kényeztettek el bennünket, sikerült a tömeget vékony sorokba beszorítani, ahol először a befutóérmet akasztották a nyakunkba. Majd csoszoghattunk tovább szép lassan és látható volt, hogy még sokáig nem akarnak sem vizet, sem semmilyen folyadékot adni! Többen mondták körülöttem, hogy szívesen elcserélnék az érmüket vízre, az most fontosabb lenne!

De egyszer minden szenvedésnek vége szakad, kaptunk egy kétdecis palackkal (az igazán bátrak még egyet loptak), és már csak 1+3 háztömbnyit, azaz nagyságrendileg 700 métert kellett sétálni, hogy a leadott ruháinkat is megkapjuk. 

Persze azelőtt a szerencsésebbek, mint például az egyszeri, tizenhárom lefutott maratonjával önmagát tapasztalt versenyzőnek tartó delikens megkapta az Abott Six Star Medalt is, amiért annyit hajtott, szóval végül ő és a szervezők kiegyeztek egy döntetlenben. 

Hát így telt ez a maraton, az egyik legrosszabb idővel az immár tizennégy lefutott maraton közül, de nem baj, mert behúztam, megvan, és nem kell szégyenkednem azelőtt sem, akinek ezt a versenyt ajánlottam!

Beteg vagyok!

Mielőtt még bárki gondolatban rávágja, hogy „Jaja, pontosan tudjuk, nem kell bejelenteni!“, nem erre gondolok, hanem arra, hogy az megérkezésem napján, szerda reggel éreztem, hogy valami nincs rendben a torkommal, mert végigköhögtem a vonaton az utat a reptértől a szállodáig. Persze, csak titokban, mert errefelé különösen nem nézik jó szemmel, ha valaki a tömegközlekedésen szórja a köhögésével a vírusokat, pláne úgy, hogy még maszk sincs rajta.

Szerda estére már egészen rosszul voltam, és bár csütörtökön ki kellett mennem a maraton expóra felvenni a rajtszámot, a nap további részét ágyban töltöttem, és a mai, pénteki megbeszéléseimet is sorra le kellett mondanom, mert nem voltam bálozós állapotban. Egész nap az ágyat nyomom, és csak annyi időre mentem ki a 11 négyzetméteres szállodai szobácskámból, hogy valami kaját szerezzek magamnak. Na meg gyógyszert, vitamint és köptetőt. Jó is az, amikor külföldön beteg az ember, az ad egy különös zamatot az ottlétnek, nem? Az meg pláne, ha a helyi gyógyszertárban japánul kell elmagyaráznia, hogy mi a baja, és mit szeretne. Majd a gyógyszertáros megértő bólogatás után a kezébe nyom valamit, ami így néz ki:

Csak remélni tudtam, hogy a szakember a diagnózissal nem a menthetetlen kategóriába sorolt, és azt a mérget adta oda, amivel a lehető legfájdalommentesebben távozhatok a földi lét nyomorúságából! 

Persze nem, hiszen megvagyok, és azért annyit én is el tudtam olvasni a dobozokon, hogy megfázás, köhögés és torok. De azért ezek mindig delikát helyzetek, amiben nem segített az otthoni tanács, hogy kérjek Neocitránt meg gyömbéres shotot. Le sem tudják írni, hogy Neocitrán, speciel c betűjük nincs is!

Na de ennyit az én nyomoromról, és lássuk, hogy mit érdemes tudni a Tokyo Marathonról, a 6 klasszikus legfiatalabb tagjáról! 

Először is, tényeg nincs hosszú történelme ennek a versenynek, legalábbis ebben a formában, mert első alkalommal 2007-ben rendezték meg az elsőt két maraton egyesítésével. Az egyik a Tokyo International Marathon, amit 1981. óta tartottak, a másik pedig a Tokyo International Women’s Maraton, amit 1979. óta. Szép dolog, hogy anno külön gondoltak a hölgyekre, bár manapság kissé visszásnak tűnik, de hát nehéz utólag megítélni dolgokat a jelen fényében!

A Tokyo Marathon egy viszonylag gyors verseny, szerencsére nincsen benne sok emelkedő, és a futók ezt kifejezetten szeretik. Én is!

Az elején ugyan van némi lejtő, amivel vigyázni kell, nehogy elfussa az ember, de utána egy hupni kivételével csak rá kell állni az utazósebességre, és darálni a kilométereket. Szóval nem pusztul el az ember a dombokon, mert a japánok okosan nem tettek bele. Áldassék érte a nevük! Ugyan van a pályában pár fordító, amit egyesek nem szeretnek, nekem azonban nincs vele bajom, mert bár megvan a veszélye annak, hogy az ember rosszul lép, és kibicsaklik a bokája, de ez semmi ahhoz képest, amilyen állapotban az aszfalt tud lenni egyes városokban, ahol nem nézel a lábad elé, és simán kificamítod a bokádat. Na itt ilyen nincs, az aszfalt mindenhol tükörsíma, tiszta és pormentes. 

A pálya egyébként végigvisz Tokió pár nevezetes részén - az összesen nem tud, mert ahhoz kábé tízszer ilyen hosszúnak kellene lennie -, jelesül a Tokió Városi Kormányzóság épülete elől indul, majd Shinjuku, Ginza, Shinagawa városrészek és a császári palota érintésével a Tokió vasútállomáson ér véget. Csak hogy érzékeltessem a város nagyságát, azt érdemes tudni, hogy jelenleg ez a világ legnépesebb városa, a külső kerületekben élőkkel együtt jelenleg 41 millióan laknak itt!

Szóval ez a verseny tényleg csak a belső részekre korlátozódik. Ehhez képest viszont körülbelül kétmillióan drukkolnak a pálya mellett a versenyzőknek - idén körülbelül 38 ezren leszünk -, habár azt hozzá kell tenni, hogy a 41-ből könnyen összegyűlik 2 millió, sőt, lehet, hogy csak azokat látjuk, akik leugrottak a boltba vasárnap reggel, mert az asszony akkor vette észre, hogy elfogyott a tojás, és nem tud ebédet főzni, így lezavarta az urát, az meg udvariasan odakiált a futóknak, hogy hajrá-hajrá!

Amit viszont nagyon komolyan vesznek a szervezők, az az időzítés, és a limitidők. Itt nincs laca-faca, ha nem tudod tartani a szintidőket, minden gond nélkül kizárnak a versenyből, mint a huzat! Hogy mennyire igaz ez, arra idemásolom a táblát: 

Bármelyiket is lekésed, eléd állnak, és nem engednek továbbfutni, ez ilyen egyszerű. Mivel a verseny 9:10-kor kezdődik és 16:10-kor ér véget, ezért összesen 7 óra időablak van, és nem érdelki őket, hogy te nem az első sorból indulsz, hanem mondjuk 10 perccel később az előtted levő tömeg miatt. Oldd meg, azért jöttél ide! Hét óra egyébként nem kevés, kivéve, ha futás közben megsérülsz, rosszul leszel, folyamatosan a toi-toi-okba kell rohangálnod, mert összeettél valamit, szóval oda kell figyelni! Ha nem akkor meg jöhetsz jövőre, ami gond lehet, mert erre a maratonra mostanság elég nehéz bekerülni.

Idén a durván 38 ezer helyre 300 ezren jelentkeztek, és tapasztalatom szerint az utazási irodákban is erre a maratonra van a leghosszabb várólista. Ennek oka a covid, ami miatt a 2020-as versenyen csak az elit futók indulhattak, mindenki mást áttettek a 2021 márciusi alkalomra. Amit aztán eltoltak októberre, amit aztán eltoltak 2022 márciusára, amit viszont végül nem tartottak meg! Így laza becslés szerint is közel félmillió jelentkező várta, hogy bejusson arra a 35-38 ezer helyre 2023-ban, 2024-ben, meg idén. Hát így elég nehéz, nem? 

Jogosan merül fel bárkiben a kérdés, hogy akkor én hogy kerültem be. Hát az adományozási programon keresztül! Ennek az alapja az, hogy a Tokyo Marathon 39 szervezettel kötött olyan megállapodást, amelynek értelmében ezek az intézmények meghatározott számú helyet kapnak, amelyekre licittel lehet bejutni. Az összesen így kiosztott helyek száma 5.000, így átlagosan 125 belépő jut egy szervezetre. A jelentkezőnek először választani kell a 39 alternatíva közül. Ilyenek vannak benne, mint WaterAid Japan, Japanese Para Sports Association, Japan Association for Refugees, Chance for Childer, Action against Child Exploitation, Ronald McDonald House Charities vagy éppen a Japan Cancer Society. Érdemes alaposan megnézni, mert vannak olyan szervezetek, amelyek csak japánoknak adnak lehetőséget a bejutásra, majd utána komoly böngészésnek kell kezdődnie a web bugyraiban, hogy kiderüljön, hogy nagyságrendileg mekkora az a pénzösszeg, amivel már potenciálisan bekerül az ember. Ha ez megvan, akkor bizonyos szervezeteknél a felajánlás mellett egy rövid esszét is kell írni, hogy miért az adott intézményt választotta a jelentkező. Ezután már csak várni kell, és remélni, hogy elég nagy összeget ajánlottunk fel, hogy bekerüljünk. Ha megvan, akkor visszaigazolják, és már csak utalni kell, hogy megkapja az ember a bejutási kódot.

Én a Japan Cancer Society-t választottam. A jelentkezéskor a kis szövegemben pedig azt írtam le, hogy van egy barátom, akivel 30 éve ismerjük egymást, együtt kezdtünk aikidózni még 1991-ben, futottunk is néhányszor együtt, még versenyen is, és a jelentkezésem előtt nem sokkal derült ki, hogy agydaganata van. Így számomra nem is lehetett más választás, minthogy egy olyan szervezetet támogassak aki a rák ellen harcol!

Az a barátom, Roth Gyuri, azóta meghalt, tavaly nyáron temettük. Nekem a terv szerint ez az utolsó maratonom, ezzel meglesz a Hat Nagy. Ez a futás most nem rólam, hanem róla, neki szól. Az égiek vigyázzanak Rád ott fent, Gyurikám!

Az idő rohan, neki láthatólag sokkal jobban sikerült a felkészülése, mint nekem, már ha a rohanást tekintjük, hiszen még egy bő hét, és itt a Tokyo Marathon, ahol olyan futólegendák állnak rajthoz, mint Paula Radcliffe, Benson Kipruto, Joshua Cheptegei és jómagam! Sajnos nekem még nincs külön Wiki oldalam (de ez csak idő kérdése), így ha valaki mélyebben el akar merülni a futómunkásságomban - ha egyáltalán létezik ilyen szó -, akkor kénytelen végigolvasni ennek a blogoldalnak az összes bejegyzését. 

Szóval Tokyo Marathon! Számomra ez a verseny fogja feltenni az i-re a pontot, hiszen ez lesz a hatodik Abbot Majors, és ezzel teljesítem a Six Star sorozatot, ami azt jelenti, hogy lefutottam a világ hat nagy maratonját, jelesül a New York, London, Boston, Chicago, Berlin és Tokyo Marathonokat. Ezért megkapom az igencsak különleges Abbott Six Star Medalt is. 

Szép is ez, könnybe lábadna az ember szeme, végre megvan, teljesítve, letudva, lefutva az összes, ha az Abbott World Marathon Majors, a szervező cég tavaly ki nem találja, hogy ehh, fújjuk inkább még nagyobbra a sztorit, és vegyünk be még egy maratont 2025-ben, és ha már itt tartunk, akkor inkább legyen még egy 2026-ban. Na jó, legyen inkább kerek szám, és 2027-re meg tegyünk be még egyet, és akkor pont kilenc lesz! 

El tudom képzelni az agyalást az megbeszélésen!

- Te Sanyi, hol is vannak most a maratonjaink?

- Laci, az isten lovába, hogy nem tudod megjegyezni, más dolgunk sincs itt, mint ezt a hat várost észben tartani, meg számolni a nagy zsetont minden verseny után, amit ezek a nyomoronc futók befizetnek, csak hogy a végén legyen egy dupla akkora érmük, mint az eddigiek! Ráadásul annak a dizájnján sem kell sokat gondolkodni, mindegyik szervezőtől bekértem az medálterveket, lekicsinyitjük őket a felére, összetoltuk őket egymás mellé, mint a fröccsöspoharakat az asztalon, aztán boldogan mutogatják őket a nyomorékok a fészen, pedig járni is alig bírnak, amikor megkapják!

- Ez a nagy biznisz Sanyi! Még a dizájner díját sem kell kifizetni, a hatodikas fiamnak pont ilyen házit adtak fel digitális kultúrából az iskolában, majd megcsináltatom vele, a megmaradó pénzt meg szétdobjuk! A gyerek meg kap egy új iPhone-t, és mindenki boldog! De akkor melyik városok is vannak benne eddig? 

- Berlin, London, New York, Boston, Chicago és Tokió. Gyere, megmutatom a térképen!

-  Te Sanyi, ez nem kóser! Nézd már meg! Három verseny van Amerikában, kettő Európában, már amennyiben Angliát Európának tekintjük még, egy meg Ázsiában, ráadásul sikerült olyan országot választani, ami végtelenül híres arról, hogy mennyire szeretik az idegeneket! Ebből botrány lesz, mert Ázsia a legnépesebb földrész! Ha meg már a földrészeknél tartunk, hol van Afrika? És Ausztrália? Az már bakfitty? Oda nem megyünk? 

- Tök igaz, amit mondasz. Pont tegnap mondta el ugyanezt a Feri?

- Melyik Feri? … De hülye vagy te, Sanyikám, veled nem lehet normálisan beszélni, de azért még mindig jó poén!

- Oké, akkor folytassuk komolyan! Szóval valamit ki kéne gondolni, hogy mit csinálunk még Ázsiával, a negligált földrészeket meg csak be kéne hozni. Gondolj bele! Ha ezek alapján még három versenyt összehozunk, akkor másfélszert több lesz a zseton! A gyereknek nemcsak egy iPhone-t tudsz venni, hanem kettőt!

- Király, király, de mi lesz azokkal akik már végigcsinálták mind a hat versenyt? Megkapták az érmeket, hazamentek, örültek, most meg mondjuk nekk azt, hogy vissza mindent, mert kicsit gondolkodtunk?

- Jaja, jogos, adom! És ha még azokra is gondolunk, akik éppen az utolsó versenyük előtt vannak, akkor tényleg okosnak kell lenni! Ők tuti agyfaszt kapnak, ha megtudják, hogy az utolsó nem is az utolsó, és tessék még plusz három maratont lefutni, hogy befejezhessék. Nem csodálkoznék, ha te is meg én is a bejelentés utáni reggelre kapnánk egy-egy lófejet az ágyunkba! A Feriről nem is beszélve!

- Hú, totál igaz! Okosan kell csinálni! Figyu, mi lenne, ha azt mondanánk, hogy fokozatosan vezetjük be az új versenyeket?! Minden évben csak egyet! Akkor lenne három év átmenet, és addig mindenki lenyugszik és nem patáliáznak! 

- Oké, de mi lesz azokkal, akik az utolsó előtt vannak. Ha azt megcsinálják, akkor meglesz nekik a hat, de nem lehet, hogy hoppon maradjanak! Ráadásul egy csomó érem van még a hátsó szobában, amiket előre legyártattunk, csak nem kéne odaadni őket a fémkereskedő minoritásnak!

- Igaz, igaz! Tudod mit? Van egy ötletem! Most bejelentjük, hogy a következő három évben lesz három új verseny. Kell egy Ausztráliába, egy Afrikába, na meg egy Ázsiába, ez evidens. A kiírás új neve nem Six Star lesz, hanem Nine Star. Akik megcsinálják a hat versenyt, azoknak kiosztjuk a már kész érmeket, tényleg tele a padlás még, és addig nem lesz új dizájn sem, amíg mindhárom új verseny nem aktív. Addigra majd csináltatunk a fiaddal egy új érmet, legfeljebb jobban össze lesz tolva az a kilenc kör, oszt jónapot!

- Jól hangzik, baszki! Te zseni vagy, és még a lovaink is életben maradnak!

- Ugye, hogy ugye?!

- Oké, de akkor melyik legyen a hetedik? Ázsia?

- Á, ott már van! A japók úgyse engednék, hogy egyből rájuk engedjük a konkurenciát! Tudod, milyen fafejűek néha!

- Jó, akkor Afrika vagy Ausztrália? 

- Van nálad egy bélás? Dobjuk fel, döntsön a sors! Ha fej, akkor minden nyomoronc repülhet a halál fasza után kettőre, mert Ausztrália pont ott van, ha meg írás, akkor legyen Afrika, sőt már azt is tudom, hogy azon belül hol! Legyen Fokváros, mert az úgyis egy biztonságos hely, vágod!

- Kemény vagy, mint a vídia, Sanyi! De értem, legyen így, néha az ember erejénél nagyobb hatalom kezébe kell adnunk a sorsunkat!

- Pláne, hogy nem a mi sorsunk, Laci, hanem azoké a szerencsétleneké, akik hétvégén korábban kelnek, mint hétköznap, hogy megcsinálják a nevetséges úgynevezett hétvégi hosszúfutásaikat, hihi!

- Betegek ezek mind, Sanyi! És a legviccesebb, hogy mindezért még fizetni is hajlandóak, nem is keveset!

- Ez a mi szerencsénk, Laci!

- Meg a Ferié!

- Melyik… ne szívass már, na! Inkább dobd fel azt a bélást, hadd pörögjön!

…

- Na baszod! Ausztrália! Sydney! Hogy fognak ezért bennünket szidni!

- Egy költő veszett el benned Sanyikám, de a sors ezt dobta! Megyek, megírom a hivatalos közleményt, te meg szólj az ausztráloknak, hogy innentől benne vannak a buliban, de ne a szokásos százalékot mondd nekik, hanem tízzel többet, mert az asszony már egy éve rágja a fülemet, hogy kéne egy nagyobb ház!

- Nem könnyű az élet, Lacikám, én mondom! 

- Hát nem! Dolgozunk, mint az állatok, kemény döntéseket hozunk, igazi menedzserek vagyunk!

- Hát bizony, színigaz!

https://www.abbott.com/corpnewsroom/strategy-and-strength/sydney-marathon-is-the-7-abbott-world-marathon-major.html

Így történt hát, hogy a hatodik, ami az utolsó, nem az utolsó, mert lesz még három, de egy ideig mégiscsak az, mert tényleg nem lehet kiszúrni azokkal a szerencsétlen futókkal, akik ezt a célt tűzték ki maguk elé, és csendesen pergett a könny a szemükből, amikor a fenti bejelentést olvasták.

Én mindenesetre az utolsó maraton előtti hétre fordulok rá, és hogy milyen is lesz az, és mit is kell tudni Tokióról, hamarosan kiderül!

Ó, persze, pont annyira, mint amennyire mi, magyarok gulyáslevest!

A szeptemberi japán utazásom során Tokióban feldobtam a közösségi médiába egy fotót egy egyszerű, beülős kifőzde étlapjáról azzal a felhívással, hogy érdemes megnézni a feltüntetett árakat és összehasonlítani azzal, amennyiért itthon eszik egy normálisat az ember. Miután meglepően nagyszámú reakciót kapott a bejegyzés, sőt egyesek még kommentre is ragadtatták magukat, ezért arra gondoltam, hogy egy ásónyommal mélyebbre is érdemes elmerülni a témában, mert láthatólag - és ehetőleg - érdekel benneteket, hogy mit, hol és mennyiért esznek a japánok.

Kezdjük ominózus képpel, rajta pedig az árakkal!

Az egyes ételek neveit engedelmetekkel nem kezdtem el fordítgatni, teljesen felesleges lenne, mivel elég jól látható, hogy mit kap az ember. Amikor kihozzák, megdöbbentő módon pont úgy néz ki, mint a képen, merthogy a kedves vendégnek azt kell kiadni, amit rendelt! Ez olyannyira így van, hogy nagyon sok étterem és kifőzde kirakatában a bent kapható ételek pontos műanyag mása látható, hiszen úgy még könnyebb választani, ha nem az étlapról olvassuk el a nevét, mint itthon az éttermekben, illetve nem képet látunk róla, mint fent, hanem a maga teljes valójában megnézhetjük a kínálatot. Nem csodálkoznék rajta, ha pár év múlva nem csak a látványt, hanem az illatot és ízt is ki lehetne próbálni még azelőtt, mielőtt betérnénk enni.

Visszatérve a kifőzdére, belülről így nézett ki:

Kis beülős hely, a belső végén a konyhával. A középső folyosón járkál a felszolgáló, felveszi a rendelést, mosolyog, kihozza az ételt. Induljunk el tehát innen, és nézzük meg, hogy kuriózum-e a 2500 forintos menü, avagy nem arról van-e szó, hogy mi tévedtünk be egy hajléktalanszálló konyhájára, ahol megszánták a két ostoba magyart, és könyörületből kihoztak nekik valami maradékot gombokért!

Japánnal kapcsolatban nagyon sok tévhit forog a köztudatban. Az egyik ilyen, hogy az élet nagyon drága. Nos, valóban nem olcsó, de általánosságban elmondható, hogy az átlag japán nem él rosszul. A tavalyi, 2023-as átlagjövedelem 345.000 yen volt, ami 2,5-ös árfolyamú átváltással számolva 862.500 forintot jelent. Valami ilyesmire kezdtünk el itthon is hajtani mostanság, nem?

De vissza az ételekhez!

Azt mindenki tudja, hogy az átlagos japán lakás kicsi, így a konyhának sincs túl sok hely. Persze vannak rendes étkezős-konyhás-nappalis lakások, de inkább az a jellemző, hogy a hazatérő a bejárati ajtón belépve egy folyosóra lerúgja a cipőjét egy beépített szekrénybe, lép kettőt, és már a konyhában is találja magát, mert az olyannyira nem különül el ettől a folyosótól, hogy tulajdonképpen annak a része oly módon, hogy az egyik oldalon van egy kis mosogatóval egybeépített egy- vagy kétállásos tűzhely. Meg beépített hűtőszekrény, persze, de ezzel le is van tudva a dolog. Valahogy így:

Ez viszont azt is jelenti, hogy a japánok sokkal kevesebbet főznek és esznek otthon, mint például a magyarok. Ez a tény fokozottan igaz a dolgozó férfiakra, akiknek munka után kötelező jelleggel sokszor kell a munkatársakkal csapatépítés címszó alatt inni menni, ahol az ital mellett természetesen esznek is. Népszerűek tehát ezek a kis beülős helyek, ahol gyorsan és olcsón lehet jó minőségű ételt enni. Nem kell főzni, mosogatni, bevásárolni, több idő marad bármire, mert Japánban szabadidőből van a legkevesebb. A városokban ezekből a kis kifőzdékből - japánul izakaya - egész utcányik vannak, sőt, a pár háztömbnyi területen levő levő, bárokból és ki éttermekből városrészt golden gai-nak nevezik. Mutatok egy példát arra, hogy milyen komoly hirdetésre van szükség, hogy hol kezdődik a golden gai:

 A tábla felirata: "Golden Gai nyitva". Pár kép arról, hogy is néz ki egy ilyen utca:

Az éhes delikvens végigsétál, megnézegeti a kirakatokat, aztán ha valamelyik megtetszik, uzsgyi be enni. Mutatok még pár ilyen helyet:

Na ez az, amikor kint vannak a műanyag kaják a kirakatban! A kép jobb felső sarkában levő akciós egytálétel egy gombás tempura soba, azaz hajdinatészta, kábé, mint a spagetti, ami mellé még palacsintaszerű tésztába mártott, és olajban megsütött tengeri halat, rákot vagy zöldséget adnak gombával. Mindezt komoly 580 jenért, ami átszámítva 1500 forint. És higgyétek el, az a tányér nem gyűszűnyi, hanem normális méretű. A fenti beülős hely teljes kirakata így néz ki:

 A következő képen a restiben már rendes asztalok is vannak, nem csak a pult mellé lehet ülni, ez már a szociális élet helye is egyben.

 Egy sima rámenező:

Bemész, beülsz a pult mellé, kiválasztod a ráment, amit enni akarsz és kábé 3 perc múlva már előtted is van ez:

Vagy ez:

Elképesztően jó és finom egytálétel, van benne minden! Hús, tészta, forró lé, algalapka, zöldség, csíra, tojás, meg bármilyen egyéb kallantyú, amit az adott kifőzdében választani lehet. Kábé 5 perc múlva már be is verted az egészet, megittad mellé a sört, és fizetéssel együtt 10-15 perc alatt letudhatod a kaját. Ha esetleg még éhes maradtál, amit nem gondolok, mert a rámen teljes egy komplett kajának felel meg, de ha mégis, akkor ráküldhetsz még egy gjózát:

A rámenezőben lehet üldögélni is persze, ha nem állnak kint sorban. Mindezt 3 ember viszi a mosogatással együtt:

 Elegánsnak nem mondanám, de nem is elvárás. Vannak szebben kinéző helyek is, mint az alábbi: 

Persze az igazán elegáns helyek nem ezek! Ha a japán gasztrokultúra tetejét keressük, akkor két dolgot érdemes a szemünk előtt tartani. Az egyik az a tény, hogy Japán a második helyen szerepel a Michelin csillagos éttermek számát nézve:

Ha viszont az egyes városokat nézzük, ott Tokió egyértelműen vezet!

Nem véletlenül nyilatkozta 2017-ben Anthony Bourdain sztárséf, aki a világ több, mint 80 országában járt vagy főzött már élete során: „Ha el kellene fogadnom, hogy csak egy országban, illetve egy városban élhetek a hátralevő életem során, és soha nem hagyhatom el, akkor egy másodperc alatt Tokiót választanám“. Így folytatta: „Először jártam Tokióban, és a fejem majd szétrobbant. Olyan érzés volt, mint az első savpartim: soha nem volt már semmi ugyanolyan többé, és csak még többet akartam belőle. Amikor meglátogatta a Parts Unknown-t, ezt írta a jegyzeteibe: „Azoknak a nyughatatlan, kíváncsi elméknek, akiket a dolgok, ízek és szokások rétegről rétegre lenyűgöznek, amiket soha nem fogunk teljesen megérteni, Tokió csodálatosan megismerhetetlen.“

Csendesen meg kell jegyeznem azt is, hogy az első öt városból három japán!

Ezekről a nagyon exkluzív éttermekről azt gondolná az ember, hogy már messziről látszik rajtuk, hogy mennyire magas szinten űzik az ipart, de az a helyzet, hogy ez éppenséggel pont fordítva van! Olyan éttermek kapnak Michelin-csillagot, amiről nem, hogy nem tudjuk elképzelni, hanem valószínűleg az utcán elsétálva észre sem vennénk. Mutatok pár példát! A következő kép a tokiói Tsutát mutatja. Ez a világ első Michelin-csillagot szerző rámenezője.

 A következő étterem Kiotóban van. Az ember inkább gondolná egy szépen karbantartott japán háznak, sem mint egy több, mint száz éves, három Michelin-csillagos étteremnek.

Ha bejut az ember, akkor azért az enteriőr alapján látszik ám, hogy nem hétköznapi helyen van! Íme pár kép róluk, na meg arról, hogy mit képesek készíteni.

Látható, hogy Japánban egészen máshogy képzelik el a konyhaművészet csúcsát jelentő éttermeket, mint amilyen kép a mi fejünkben van!

Talán a fentiekből is jól átjön, hogy a japán konyha már alapjaiban is mást képvisel, mint amit mi itthon eszünk, és ahogy az első mondatomban megválaszoltam, ott sem esznek minden nap szusit. Nekem a japán szusival kapcsolatban három meghatározó, és egymástól is teljesen eltérő típusú élményem van.

Az első és legegyszerűbb az, hogy partikra teljesen szokványos szusitálakat rendelni, amit a tisztelt vendégsereg viszonylag nagy sebességgel szokott elpusztítani. Ha színvonalat rendelnék ehhez a típushoz, hogy azt mondanám, hogy jó minőségű alapanyagokból készített alapkaja, nem rossz, nem rossz, de semmi extra. (A kis zöld fűszerű díszítés műanyag!)

Egy másik típusú élményem, amikor egy úgynevezett „kaitenzusi“ étterembe mentünk el. Ilyen itthon is van, ez az a hely, ahol az asztalok mellett egy vagy több szinten futószalagon mennek körbe a kaják, mint a kariaji modellvasút a fenyőfa körül. Kint a különbség annyi volt, hogy a szalagon belül a séfek a szemünk láttára készítették a szusikat a friss alapanyagból. Annyi frissből, hogy a halak jó részét ott vágták kupán, majd egyből szervírozták szusi vagy szasimi (nyers halhús ízlésesen feldarabolva) formájában. Ez már nem ipari szint, mert frissességben verhetetlen volt a hely!

A harmadik élmény pedig életem - eddig - egyetlen, Japánban tartott üzleti megbeszéléséhez kapcsolódik. Túl voltunk a tárgyaláson, és a japán fél meghívott ebédelni a New Otani Hotel egyik szusiéttermébe. A New Otani egy ikonikus szálloda Tokióban, az 1964-es olimpiára épült, 1968-ig Tokió legmagasabb épülete volt, 1479 szobája és potom 39 étterme van! Ha a család egyik fele korábban megy le vacsorázni, akkor nem elég a később érkezőknek annyit mondani, hogy majd találkozunk az étteremben!

Szóval ide vittek el ebédelni, ami inkább egy kis bemutató volt, semmint rendes kaja. A pulthoz ültünk le négyen bárszékekre, a séf a pulton belül, fél méterre tőlünk készítette el a műremekeket, egy fajtából mindenkinek egyet-egyet, miközben kedvesen beszélgettünk. Ott ettem a legdurvább szusit életemben, és ennek az élménynek a csúcspontja az volt, amikor egy darab, tempuratésztába mártott halszálkát tettek elém! A forró olajban roppanósra sült, a tempura és a szósz megadta az ízét, habár magányában kissé furán mutatott a gyönyörű kistálkán, amin kaptam.

Bár jóllakni nehezen lehetett volna belőle, ahhoz kellett volna még egy fél kiló szálka, de az élmény örök marad, a hotelbe hazafelé meg volt egy csomó Meki.

Mottó: „Itt Monica. Emlékszel rám? Megint bírok járni. Hívj fel, jó?

(Ford Fairlane kalandja, 1990.)

Egész könnyen ki tudtam kelni az ágyból ma reggel a tegnapi maratonhoz képest. Ez jó jel, azt mutatja, hogy megfelelően felkészültem, jól bírták a lábaim a terhelést. Mert azért kapták az ívet rendesen, ez a dombra fel, dombról le dolog nagyon kimerítő tud lenni, márpedig New York az elejétől a végéig erről szól. 

De menjünk szép sorjában, elmesélem, hogy is volt! 

A hotelben hajnali négytől lehetett felvenni a reggelire összekészített csomagokat, így hát egy órával korábban, háromkor fel kellett kelni, hogy mindenre legyen idő. Én versenyen előtt mindig megborotválkozom, adjuk meg a módját, aztán zuhany, hogy fel is ébredjek, na meg a versenyruhába öltözés, ami egy külön rituálé. 

Korábban már írtam róla, és mutattam is, hogy mit tud okozni egy átizzadt, nem megfelelő anyagú futópóló a férfiember mellbimbójával, így oda ragtapasz kell! Alsógatyát nem veszünk, mert a szintén átázott pamut ott is véresre dörzsöl, szóval csak amolyan olaszosan öltözködöm, habár a versenynadrágomban van belső réteg. Apropó versenynadrág! Igen, van ilyen, legalábbis az okosabbaknak. Speciálisnak kell lennie, mert az övtájékon kell, hogy legyen  egy olyan körben zsebes rész, amibe az ember az energiazseléit, a telefonját, és füleseit, a szállodai szoba kártyáját, meg a hasonló kis bizbaszokat teszi. Soknak tűnik, pedig én nem szeretek felesleges dolgokat vinni magammal, mert nincs kedvem holtsúlyt cipelni 42 kilométeren keresztül. Ezért sem értem azokat, akik tevepúppal futnak maratont! A tevepúp, avagy kulacstartó mellény terepre való, ott ugyanis nem adnak minden második kilométeren vizet, banánt vagy izotóniás italt, egy városi versenyen viszont igen! Teljesen felesleges ezért hát a saját vizet vinni, csak bemelegszik, a mellény alá izzad a delikvens, kisebb a szabad mozgás érzete, és plusz egy kiló. De hát kinek a pap, kinek a paplan!

Szóval öltözködés, akkurátusan sorban, ahogy előző este már kikészítette a gondos futó az ágya mellé az összes alkatrészt. Kompessziós zokni, én szeretem, szerintem nem csak hit kérdése, hogy hasznos-e, de ez megint csak messzire vezetne. Futótrikó, karmelegítők, pulzuspánt, de nem ám a mellpánt, mert az megint csak dörzsöl, és csak-csak szorítja a mellkasod, hanem karpánt, könnyebb is és összehasonlíthatatlanul kényelmesebb! Hacsak nem hagyod otthon, mint én tavaly Chicagóban, ahol aztán mégiscsak mellpánttal futottam, mert nem találtam egy boltot, ahol gyorsan venni tudok egyet, hiába jártam le a lábam két napig. 

Csuklópánt, mert bármennyire is hűvös az idő, izzadni fog a futó, és nem jó, ha nincs egy anyag, amivel könnyen letörli az arcát, avagy elegánsan belefújja az orrát, mert folyik és túl sokan vannak körülötte, így nem akar mindenkit összetaknyozni. Sapka, egyrészt a Nap miatt, másrészt azért, mert a sapka maga is komoly izzadságfelszívó, harmadrészt, mert az én hajam, khm…mondjuk úgy, hogy hézagos, így sem a hideg, sem a meleg nem tesz jót a fejemnek. Ha pedig mindez megvan, akkor jönnek a főszereplők, a versenycipők! Ne legyen lazán kötve, mert akkor szép, méretes vízhólyagokat nyer az ember. Ennél már csak az a rosszabb, ha szoros, mert akkor olyan érzés, mintha spanyolcsizmát húztam volna, azt pedig köztudomásúlag nem wellnessezni tervezték. Én a verseny startjáig átlagosan kétszer-háromszor újrakötöm őket, mert keresem azt, amikor olyan „érezhetetlen“ a cipő, vagyis mintha a testem része lenne. Ehhez néha szorítani, néha engedni kell a fűzőket, legtöbbször csak milliméterekről van szó, de mégis fontos. A mai versenycipők anyaga a könnyű súly miatt olyan vékony, átlátszó hálós, hogy ott nem fér bele egy rosszul megkötött cipő, mert az anyagvastagság nem tudja felvenni és elosztani a terhelést. 

Végül pedig mindennek a tetejére jön a Pepcóban komoly tízezer forintért vásárolt mackóalsó, kapucnis pulóver és kesztyű, mert az előrejelzés szerint hajnalban 4 fok van. Ezek a ruhák nem vesznek kárba, közvetlenül a start előtt le lehet adni gyűjtődobozokba, és szétosztásra kerülnek a rászorulók között, merthogy ötvenezer embernek nem biztosítanak kis kulcsos szekrényt vagy értékmegőrzőt, főleg, hogy a rajt és a cél teljesen máshol van! Amilyen öltözettel belépsz a rajtzónába, azzal futod végig a versenyt, vagy a felesleget leadod gyűjtésre. Drága ruhát ide senki nem hoz, de mindenki tudja, hogy lesz a sorsa az összegyűjött daraboknak, ezért általában olcsó, de jó, és gyakorlatilag teljesen tiszta ruhákat lehet majd kiosztani ötvenezres nagyságrendben, ami belegondolva hatalmas adomány!

Beöltöztem, mindent elraktam, a reggelis doboz felvétele után 4:40-kor irány a kijelölt találkozópont, ahol buszra lehet szállni. Ez egy óra alatt kivisz Staten Island-re, tehát már bőven 6 előtt a „versenyfalu“ (race village, ahogy itt mondják) közepén ődörögtünk a többiekkel. Én a 9:45-ös startra voltam beosztva, így potom 4 órát kellett csak várni a 4 fokos szélben, hogy nekiindulhassak. Higgyétek el, ez a maraton legrosszabb része! Hiába vagy beöltözve, hiába próbálsz szélmentes helyet keresni, fázni fogsz, mint a kutya! Tudták ezt a szervezők is, meg hát egy maraton előtt 4 órán keresztül egy nyomorult reggeliszacskóból megenni egy muffint meg egy banánt nem megfelelő reggeli, így ingyen forró kávét, vizet, bagelt (ez a lyukas zsemle is Amerikában, amiről nem tudod eldönteni, hogy édes-e vagy nem), meg Dunkin’ Donuts fánkot osztogattak, mindenből amennyit csak akartál. A forró kávé azért segített a vacogás enyhítésében, de igazán csak a rajt tett neki jót!

A táv azzal kezdődött, hogy átfutottunk a Verrazzano-Narrows hídra, ami már önmagában is felért egy komoly dombozással. 1 mérföld fel, 1 mérföld le, sietni viszont sem nem lehetett a tömeg miatt, sem nem kellett a tempó miatt. Mire átértünk Brooklynba, már senki nem fázott. Itt viszonylag egyenesen vezetett az út, de csak irány szerint, mert nem szűnt meg a hullámvasút, csak nem volt akkora, mint induláskor a híd. Átfutottunk a korábbi posztomban említett ortodox zsidó részen is, és be kell, hogy valljam, hogy a csapatorvos által emlegetett óvatosság egyáltalán nem volt szükséges, mindenki nagyon kedves és mosolygós volt, habár igaz, hogy a kerület más részeivel ellentétben itt nem állt tömeg a pálya mellett, és nem voltak 1000 wattos hangszórók sem, amiből a Rocky - No easy way out szólt volna. Queensbe szinte észrevétlenük futottunk át, ott már túl voltunk a táv felén. A futók még mindig nagyon szorosan haladtak egymás mellett, gyakorlatilag alig lehetett előzni, pláne, hogy rengeteg segítővel futó is indult, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy két ember közrefog valakit, aki jóval lassabban halad, mint a tömeg, cserébe annyira beszűkül az előzési szélesség, hogy szinte várni kell, hogy mikor kerülsz sorra. Ha száz ilyen kis csapat mellett nem mentem el, akkor egy mellett sem! Félre ne értsetek, tisztelendő és hatalmas teljesítménynek gondolom, hogy ezek az emberek felkészültek egy maratonra, és le is futják azt! Talán inkább csak a szervezőknek kellett volna többet gondolkodni azon, hogy ha minden hullámba beosztanak a tömegnél sokkal lassabban futó csoportokat, akkor tényleg tumultus lesz, pláne a szűkebb utcarészeken, és abból volt elég!

A következő nagy akadály a Queensboro híd volt a maga két kilométerével. Megint olyan érzés volt, mint egy komoly dombra felfutni, és onnan lejönni, ami a teljes combizomzatot próbára teszi. A trükkös csalás a domboknál a lejövetel, mert sokan azt hiszik, hogy amit felfelé elvesztettek, azt majd lefelé visszanyerik. Hát, ez nem így van, ráadásul az olyan csökött aszfaltmajmok, mint én is, általában nem edzenek eleget emelkedőkön, így a combfeszítő izmuk nincs hozzászokva ahhoz, hogy itt bizony azzal fékez az ember. Eklatáns példája ennek Boston, ahol egyből dombról lefele indulunk, mindenki boldogan gurul, elégedett a tempóval, majd megdöbben az első emelkedőn, mert addigra annyira elfáradt a combja, hogy alig tud felkecmeregni rá! A hídon át Manhattanbe értünk, itt egy laza jobbkanyarral északnak fordultunk, és folyatódott a hullámvasút. Rájöttem, hogy ha az előttem pár száz méteren belül futó emberek fejét figyelem, és látom is, akkor az még nem mondja meg, hogy domb vagy lejtő jön majd, mert mindkét esetben igaz, hogy látszik a fejük!

Manhattenben már áthaladtunk a 26-dik kilométeren is. Az eredeti célom az volt, hogy legalább az első 30 kilométert úgy fussam le, hogy nem sétálok bele, és eddig könnyen is tudtam magam tartani, nem kezdett az elmém gonosz kis üzeneteket hozni a testemből, hogy mennyire fáradt már, és jó lenne abbahagyni ezt a hülyeséget, amúgy is, mi az élet értelme?! A távjelzők folyamatosan maradtak el mellettem, és amikor egy kis bronxi kitérő után visszafordultunk Manhattanbe, akkor tudatosodott először, hogy ezt a maratont akár képes is lehetek úgy megcsinálni, hogy nem sétálok egy métert sem! Persze ezt akkor nem tűztem ki célnak, hiszen azzal csak visszaugattam volna a testemnek, hogy „Kuss, nincs mese, végignyomod és kész!“, mire biztosan jött volna valami ütős válasz egy villámszerű hasmenés, részleges izomszakadás, görcs vagy bármilyen más szimptóma formájában, ami kikényszerítette volna a leállást, vagy legalábbis a sétát. Nem, ezt nem így kell kezelni! El kell kezdeni feldarabolni a maradék távot aprócska szeletekre. 35 kilométernél azt gondoltam, hogy oké, elmegyek 37-ig, és ott egy kicsit gyaloglok, de az nem is számít már, hiszen csak 5 kili van hátra! 37-nél éppen megérkeztünk a Central Parkba, ahol szerencsére volt pár hosszabb laza lejtő is, amiken csak nem lassít az ember, az tök ciki! Na de ha még a következő 1 kilométert lenyomom, akkor már csak 4 lesz hátra, azt a pályát meg már ismerem, itt futottam 2 nappal előtte az utolsó tizest, akkor sem álltam meg. Ja, hogy már 39? Na jó, akkor az a taktika, hogy még ezt az egyet lefutom, és akkor már csak 2 kilométer lesz hátra. Az elsőbe belesétálok mondjuk 100 métert, az már elég lesz arra, hogy a maradékot egyben lefussam! Amúgy is, soha még nem jöttem el egyben futva ilyen távon, már ez egy rekord a maga nemében. Negyvennél már szép lassan kezdtem izlelgetni, hogy akár meg is lehet a teljes táv, de még mindig nem határoztam el, hogy biztosan így lesz, csak ment az altatás folyamatosan. Amikor az utolsó ezer méterre fordultam rá, ott volt az első biztos pillanat, hogy ez meglesz! Emlékeztem 2 nappal azelőttről, hogy a maradék 800-400-200 méterek ki vannak táblázva, így ezek a táblák segítettek mentálisan abban, hogy futva menjek tovább. Ó, még nyolcszáz, az semmi, két kör egy rendes futópályán! 400? Már meg is van az első fele! 200, na innen már egy levegővel is megy (nem igaz!). A rendezők humorérzékét dícséri, hogy körülbelül itt, 200 méterrel a vége előtt van egy rövid, ámde abban az állapotban már komolynak számító emelkedő vagy inkább kaptató. Ennek a tetejéről biztosan lihegve ér be az ember a célba, és könyveli el, hogy oké, akkor ez is megvan, sőt, nemcsak, hogy megvan, de egyben lement az egész!

Ezután már csak a szokásos procedúra, túlélőcsomag felvétele, érem átvétele, poncsó felvétele, mert ilyenkor még a napsütésben is fázik az ember, majd hazanyomorgás a hotelszobába, ahol már vár a LEGJOBB dolog a maratonban: a kádnyi forró víz! 

De hát ezt már tudjátok jól, erről szólt az előző szösszenet, nemdebár!

Tudjátok, mi a legjobb érzés egy maratonon? 

Átfutni a cégvonalon? Ehh, közel sem!

Amikor a nyakadba akasztják az érmet? Ugyan, dehogy!

Az érem után kezdődik csak az igazi küzdelem, mert még haza kell nyomorgni a totál szétcsapott lábaiddal a szállodába, ahol a LEGJOBB dolog vár: hogy megáztasd őket egy kád forró vízben, ami alatt az útközben beszerzett pizzát eszed és kólát (csak Coca!) iszod! Hát ez a legjobb dolog! Persze csak ha van kád a fürdőszobában. Mert zuhannyal sem rossz az élmény, de kimaxolni csak kádban lehet! 

Jaj, elfelejtettem defininiálni a hazanyomorogni igét: maraton után, amikor minden lépés durván fáj, eljutni a verseny célzónájából a szállodai szobába úgy, hogy közben csak gondolatban tolod ki a mutatóujjaddal a sok szerencsétlen, 100 métert életében nem futott járókelő szemét, mert eléd lépett vagy úgy keresztezte az utadat, hogy megtorpantál vagy oldalra kellett lépned, ami kétszer nagyobb extra fájdalommal jár. Na ez a hazanyomorogni. (persze ez csak vicc, nem vagyok agresszív...amíg valaki elém nem lép! :-D )

Közben eszembe jutott egy kis matekfeladat, megosztom veletek a számok valósak! Ime a feladat:

Peti ma maratont futott. A rajtzónáig gyalog és busszal ment, majd a célba érve hazanyomorgott (ld. fent, de mindenkinek megmaradt a szeme). Így Peti mai lépésszáma eddig (17:23) 53.282, az elégetett kalóriája, pedig 5051, amiből 3465 az aktív, 1586 pedig a pihenés.

a, Ha Peti hazafele beugrott még pizzát venni magának, amelyben 1 szelet átlagos kalóriatartalma 225, akkor hány szeletet kellett vennie ahhoz, hogy ne érezze folyamatosan farkaséhesnek magát? (Tegyük fel, hogy ez akkor következik be, ha teljes elhasznált kalóriát pizzával pótolta)

b, mennyi esélye van annak, hogy Peti még az este ki bír kelni az ágyból, és elmegy a körülbelül 1 kilométerre levő étterembe, ahol az osztrák utazási iroda tartja a gálavacsorát?

c, ha mégis fel bír kelni, hány lépéssel fogja zárni a napot, ha egy kilométer átlagosan 1538 lépés, és még az étteremben is toporognia kell a svédasztalnál?

A helyes választ beküldőknek kisorsolok egy darab, a maratonon használt futótrikót a jelenlegi állapotában!

De komolyra fordítva a szót!

Megvan a 13-dik maratonom, amik közük ez az ötödik Abbott World Major. Eddig sorrendben az öt:

Berlin - 2022 ősz

Boston - 2023 tavasz

Chicago - 2023 ősz

London - 2024 tavasz

New York - 2024 ősz

Ahhoz, hogy meglegyen a klasszikus hat, már csak Tokió hiányzik, amire jövő márciusban megyek, így a lenti képen már csak az az egy ablak üres. 

Jó volt ez a New York-i, és bár futottam már ennél sokkal jobb időket, olyan maratonon még nem volt, amin ne sétáltam volna bele a távba legalább egyszer. Eddig nem volt, mert most ez sikerült, és erre nagyon büszke vagyok! Végig folyamatosan futottam, és bár többször majdnem engedtem a bennem levő kisördögnek, de végül mindig sikerült elaltatnom azzal a dumával, hogy, na, még ezt a kilométert lefutom, aztán jöhet egy kis séta!

Szóval határozottságban és összeszedettségben ez a maraton örök emlék marad!

És most? 

Kis pihi, amíg megint rendesen tudok járni, és aztán nekivágok a tokiói felkészülésnek, mert már csak 4 hónap van addig.

New York, New York, te csodás! - kiáltana fel a költő, ha itt lenne, de nincs itt, lehet, hogy lekéste a repülőt, úgyhogy kénytelen vagyok egyedül és prózában folytatni.

Tegnapelőtt délután érkeztem az osztrák csoporttal, ez már a negyedik maraton lesz, amire velük jövök. Nem bántam meg, jó választásnak bizonyultak, és most sem hazudtolták meg magukat, mert a szálloda egészen pontosan a város közepén, a Broadway-en van, körülbelül 100 méterre a Times Square-től. Látványnak és hangulatnak sem utolsó az utcán örvénylő tömeg, ráadásul tegnapelőtt itt Halloween volt, este héttől kosztümüs felvonulással, tüzijátékkal, miegymással szórakoztatta magát a nagyérdemű. 

Elnökválasztás is zajlik éppen - nem összekeverendő a fent említett Halloweennel -, habár a jelölteket nézve a „scary factor“ hasonló nagyságrendű!

No és persze TCS New York City Marathon is van, több, mint 50.000 indulóval. Tavaly egészen pontosan 51.933-an vágtak neki a távnak, és ebből 98,9% teljesítette is, amivel 2023-ban a világ legnagyobb maratonja címet is kiérdemelte (bár a dicsőség csak rövid életű volt, mert idén szeptember 29-én Berlinben 54.289 futó ért célba). Azért ez a 98,9% elég magas számnak tűnik, nem? Mintha itt csak a legfelkészültebbek és legjobb formában levők futnának csak, és az az egyetlen a százból, aki nem teljesíti végül a távot, csak azért marad ki, mert kificamította a bokáját, vagy valami hasonló baleset történik vele futás közben! Nekem is ez volt az első gondolatom, hogy túl jó ez az arány, mert egy normál maratonon a teljesítés átlagosan 80-90% között van. Aztán az osztrák csapat sportorvosa, aki holnap már tizedszerre futja le a távot, tartott egy eligazítást, ahol kiderült, hogy a New York Maratonon egyedülálló módon nagyságrendileg 13-14 óra a maximális teljesítési idő, ellentétben más maratonokkal ahol ez valahol 5 óra 30 perc és 7 óra körül van, azaz ennyi időn belül kell célba érni. Ez a versenyt tehát sétálva is simán meg lehet csinálni. Viszont van begyűjtő busz, ami 10 perc/kilométeres sebességgel halad, és amire fel lehet szállni annak, aki nem tudja vagy akarja végigcsinálni a távot. Viszont más maratonokkal ellentétben itt nem kötelező, mert a verseny hivatalos zárási ideje este 10 óra, tehát eddig kell átlépni a célvonalat, hogy medált kapjon az ember és hivatalosan elismerjék a teljesítést. Ami viszont furcsa, hogy mivel New Yorkról van szó, ahol a tömeg és a forgalom miatt nem lehet sokáig lezárva tartani az utcákat, a begyűjtő busz után felszedik a kordonokat, és onnantól minden versenyben levő a járdán, a tömegben kénytelen haladni. Látva az itteni tömeget, ez az igazi kihívás!

Idén ide New Yorkba több, mint 165 ezren jelentkeztek, és nagyon kíváncsi leszek, hogy hányan fogják teljesíteni!

A fent ecseteltek mellett az itteni versenynek van néhány olyan jellemzője, amivel igazán kiemelkedik még a nagy maratonok közül is. 

Az egyik és talán a legfontosabb ilyen, hogy a világ 6 nagyja, az Abbott Majors-ök közül ez a legnehezebb, mert igencsak szintes, tehát tele van dombra fel-dombról le részekkel. Bocsánat, ez így nem teljesen igaz, nem bontottam ki az igazság minden részletét! Itt végig az van, hogy vagy dombra fel vánszorogsz, vagy dombról le botladozol. Sőt, mi több, maga a verseny úgy kezdődik, hogy a gyanútlan delikvens - azért gyanútlan, mert elfelejtette megnézni a magassági grafikont, aminek azonnal meg is issza a levét - az első mérföldön felfut a Verrazzano-Narrows hídra, aminek a közepe az útvonal legmagasabb pontja is egyben.  

Azért nem olyan nagy baj ez, mert így legalább senki nem akarja, de nem is tudja elfutni a verseny elejét, ami az amatőr futóknál klasszikus hibának számít. 

Nem ez az egyetlen híd az útvonalon, összesen öt van belőlük, így az első még csak a beköszönő a versenyre.

Nem sokat mozogtam az utcákon az elmúlt két napban, viszont amikor lementem, mindenhol olyan masszív fűszag fogadott - és itt most nem a frissen nyírt gyep illatára gondolok -, hogy szent meggyőződésem, hogy a pálya útvonalát is itt, a Broadway környékén tervezték meg, és a rendezők masszívan - illetve inkább passzívan - betépve végigröhögték a pálya megrajzolását, és ihletett állapotban megkeresték a térképen az összes létező dombot és magaslati pontot, hogy aztán arra vezessék a szerencsétlen futókat! Nézzétek meg! Hát nooormááális, Margit? 

Nem ellenőriztem, de az tuti, hogy itt soha nem futottak még rekordot, és a jövőben sem fognak! Nekem is csak annyi a célom, hogy végigmenjek a pályán és élvezzem az atmoszférát, ami a városból, a tömegből, a látványból - eddig a pozitívumok -, és a füjjszagból - ez a negatívum - áll össze különleges egyveleggé. 

A második érdekesség, hogy az útvonal New York mind 5 nagy kerületén végigfut. Elkezdődik Staten Island-en, majd jön Brooklyn, Queens, The Bronx és végül Manhattan, a cél pedig a Central Parkban van. 

Kis túlzással lehet mondani, hogy aki lefutotta a maratont, az nagyjából látta egész New Yorkot, de legalábbis ízelítőt kapott a város minden részéből. Érdekesség, és ezt az eligazításon külön kiemelték, hogy amikor átfutunk Brooklynon, ahol nagyon komoly zsidó közösség él, készüljünk fel, hogy a vasárnap náluk munkanap, és nagy ívben tesznek a maratonra, tehát simán besétálnak és bebicikliznek a tömegbe, azaz nem árt az elővigyázatosság kölcsönös biztonság jegyében.

A harmadik jellemzője ennek az eseménynek, az a bulifaktor, illetve az a hangulat, ami az egész várost a maraton kapcsán belengi, mínusz a brooklyni részek, ahogy említettem. A versenyen közel kétmmillióan drukkolnak a futóknak, és ez a tömeg nem is az útvonal teljes hosszában oszlik el, mert vannak olyan részek, mint például a Queensboro Brigde, amit a rendezők lezárnak a tömeg elől. Olvastam a beszámolókban, hogy mekkora a kontraszt ott, amikor a hídon csak a futócipők csattogását és a lihegést hallja az ember maga körül, de amúgy teljes a csend, míg más helyekre beérve már akár fél kilométerrel előre lehet hallani a bulizenét és a tömeget, ahogy az elhaladókat éltetik.

A verseny célvonala a Central Parkban van, oda viszont külön jegyet kell venni, ha az ember nézőként akarja a befutókat látni. Erre nekem viszont nincs gondom, mert az én jegyemmel nemcsak nézni, hanem futni is lehet, szóval szerintem a célvonalnál elég jó helyem lesz, bár az is biztos, hogy fáradtabb leszek, mint a pódiumon ülők. De hát valamit valamiért, nem?