Leszálltunk Japánban, imádom, szeretem, fel vagyok dobva! Nem tud olyan fárasztó lenni az út, hogy ne akarjak kiugrani a bőrömből örömömben minden alkalommal, hiába ez a tizenegyedik! Őrült szerencsém volt a tokiói járattal, mert a gép még félig sem telt meg utasokkal, a hátsó fele meg egyenesen üres volt. Ritka alkalom, én legalábbis annak gondolom, bár nem utazom sokat repülővel. Ugyan nem nyúltam el egy középső sor négy ülésén, annál úribb ficsúrnak tartom magam, de kifejezettem kellemes volt, hogy nincs szomszédom, és kényelmesen beköltözhettem két egymás melletti székbe.

Landolás után azonnal átjutottam a határellenőrzésen, annyira nem volt tömeg (1 perc kedélyesen csevegve az öreggel, aki a belépési engedélyeket ellenőrzi. Mondtam, hogy tizenegyedszerre vagyok, higgye el, jól töltöttem ki), 1 perc a határőrnél (itt nincs bájcsevej, csak ujjlenyomat-vétel és fotó), 5 perc, amíg megjött a bőrönd, még egy perc a vámossal, amíg elmagyarázom neki, hogy miért jövök megint, ha már szeptemberben is voltam.

Kis kitérő még a határőrökhöz. Amikor 2007-ben először jöttünk Norbival és Gyurival én mentem át elsőnek. Utánam jöttek ők egy másik ablaknál, és véletlenül elfelejtették aláírni valahol a nyomtatványt. Én önhatalmúlag visszaléptem, ezzel hivatalosan elhagyva Japánt, odamentem hozzájuk, és mondtam, mi a gond, majd ismét be akartam menni. Az ablakban ülő kifejezetten csinos arcú határőr hölgy ugyan nem szólt semmit, de nekem azóta megvan a ’gyilkos tekintet’ pontos definíciója.

A reptéri transzferbuszhoz futni kellett, hogy elérjem, így a hagyományos „megérkeztünk-teá”-t sem tudtam venni az automatából. Szokássá vált már, hogy a buszra várva veszünk az egymás mellett sorakozó italautomatákból palackozott zöld teát, de most nem volt rá idő. Ellenben megérte sietni, mert ez a járat  durván 700 méterre tesz le a szállodámtól. Igaz, előtte 2 órát megy. Úgy kell ezt elképzelni, mintha leszállnék Ferihegyen (bocs, nekem ez marad), a taxisdrosztnál felülnék a buszra, és mondjuk Székesfehérváron letenne az utcában, ahova megyek, úgy, hogy indulástól érkezésig végig városban megyünk!

Masuda sensei már vár, elmegyünk és kicsit berúgunk kettesben, csak, hogy érezzem, tényleg hazaértem!

Másnap reggel indultan nyugatra, Himeji, Kiotó, meg egy kis futás este. Shinkansennel utaztam, és amúgy is megér egy misét a japán vonatközlekedés, Mert. Ennél. Tényleg. Nincs. Jobb. A. Világon. Részrehajlás nélkül! De tényleg!

Következő nap érkeztem Kiotóba. Durván 500 kilométert utaztam shinkansensen, 9:50-kor indult Tokió állomásról és 12:08-kor szálltam le a vonatról. Közben 3 állomáson álltunk meg, így, ha ezeket is beleszámolva megnézzük az átlagsebességet, akkor az 217 km/órára jön ki! Ahogy ígértem, Waze-zel lemértem sebességet néhány helyen, nekem az app 237 km/h-t mért. A pontossága pedig egészen elképesztő. De ez nem csak a shinkansenre, hanem minden vonatra igaz, éves szinten átlagosan másodpercekben mérik a késést. És a szerelvényeket nem automata vezeti, hanem mozdonyvezetők, akik képesek ennek a hihetetlen pontosságnak a betartására. Automata egyedül abban az esetben avatkozik be, a földrengés van, mert akkor leállítja a közlekedő vonatokat. Nagyon büszkék rá, hogy ilyesfajta balesetből még soha nem volt haláleset a shinkansenek bevezetése óta (1964 Tokiói Olimpia). Ha valaki arra gondol, hogy a shinkansen itt olyan, mint nálunk az InterCity, akkor azért elég nagyot téved. Első alkalommal, amikor Kiotóba jöttem, a biztonság kedvéért már előre meg akartam venni a jegyemet a következő napi vonatra. Kiszolgáltak ugyan, de egy kicsit értetlenkedtek rajta, hogy miért másnapra veszek jegyet. Aztán kiderült, hogy például a Tokió-Kiotó vonalon ezek a vonatok fél óránként, vagy éppen még sűrűbben járnak, így aztán elég közvetlenül utazás előtt megvenni. Én most egy kicsit korábban érkeztem, nem is engedtek beszállni, a peronon kellett várakozni, így viszont láttam híres takarítóbrigádok egyikét, akik 7 perc alatt takarítják ki a teljes vonatot indulás előtt! A jegykezelés is egy kicsit másképp zajlik, mint otthon. Egy normál vonatra az ember az állomáson automatából veszi meg a jegyet. Becsúsztatja egy leolvasóba a kapunál, majd amikor célállomáson leszáll, a kimenő kapunál is becsúsztatja a leolvasóba, de akkor a gép már nem adja vissza. Ez így még oké is. De ha az embernek három jegye van egyszerre, mert mondjuk elindult egy kisvárosból, és átszállással eljött Kiotóba (egy sima jegy az első vonalra, egy jegy a shinkansenre, meg a helyjegy), akkor a gép mind három jegyet tudja kezelni úgy, hogy egyszerre rakom be őket összefogva a kezemben. És csak azt adja vissza, amelyiket majd a célállomáson kell leadni! Ennél már csak a nagyszerűbb, ha az embernek van egy feltöltős vasútkártyája, és a kapunál a pénztárcáját hozzáérinti leolvasóhoz, majd még egyszer a kijáratnál a másik állomáson, és ezzel kész is van a jegykezelés. A gép pedig minden alkalommal kiírja, hogy mennyi pénz van még a kártyán. Na ilyen mikor lesz nekünk? Ezenkívül lehet vele fizetni boltban, a metrón, a sarki fűszeresnél, meg még ezer helyen

Kiotóban megint szerencsém van, mert nagyon jó volt az idő. Ugyan az itteniek panaszkodtak, hogy kicsit hűvös, de ez 15 fokot jelentett. Csodálatosan sütött a nap, és kiotói növényzetre nagyon jellemzőek a vörös, sárga és zöld színek ebben az évszakban. 

Mára a ráadás, a japán nyilvános fürdő. Természetesen ez sem olyan, mint otthon. Itt szinte minden magát japánosnak tartó hotelben van, és emellett persze vannak még önálló fürdők is, nem is kevés, hiszen az ország tele van hőforrásokkal.

Nyilvánosnak azért nyilvános, mert a priváttal ellentétben nem kell előre foglalni, viszont a férfi és női rész külön van. Merthogy meztelenül fürdünk. Az egyetlen – ámde igen meglepő, sőt elsőre még nekem is döbbenetes – kivétel az, hogy egy bizonyos életkor alatt a kislányok apuval bemehetnek a férfi részre! Oké, mondom még egyszer. Vagy inkább kérdezem. El tudjátok képzelni amikor egy nagyobb fürdőben 50-100 válogatott korú, tíz évestól száz évig tartó tök meztelen férfitömegben ott sétálgat egy 3-4 éves kislány? Mert ilyen van. Persze érthető, hiszen, ha anyuval bemehet a kisfiú, ami mondjuk egy mosdóban nálunk is elfogadott, akkor apuval a kislány miért ne? De azért mégis...komolyan, először alig hittem a szememnek.

Na de előreszaladtunk, mert még nem vagyunk a fürdőben. Van pár kategória a hotel alagsorában levőtől az irgalmatlanul drágáig, a sima csempés medencétől a kis sziklakertet utanzó „természetes” tavakból álló fürdőkomplexumig, ahol olyan víz csorog a szikláról, amiben előzőleg gyógynövényeket áztattak.

Bemegyünk, levetkőzünk, felkapjuk a kis 20x20-as törölközőt, ééés...megyünk mosdani. Japánban ugyanis minden fürdés előtt, illetve annak a részeként, de először megmosdunk. Tetőtől talpig. Erre a falra bokamagasságba szerelt kis zuhanyzók szolgálnak. Előttük sámli (ha drága, akkor cédrus, ha olcsó akkor fenyőnek kinéző műanyag, ha még olcsóbb, akkor sima műanyag), erre ülünk. Minden zuhanynál van még egy kis lavór, hasonlóan a sámlihoz ez is lehet mindenféléből, illetve folyékony szappan, sampon, kondicionáló nagy flakonokban. Jól alaposan lefürdünk. Aztán lehetőleg még egyszer, mert piszkosan a forró vízbe menni egészen kivételes illetlenségnek számít. Nagyon alaposan leöblítjük magunkat, erre lehet használni a zuhanyt, de tradicoinálisan úgy csinálják, hogy megtöltik vízzel a lavórt, és leöntik magukat szintén többször, mert szappanhabot is taplóságnak számít a vízbe vinni.

Ha már nagyon tiszták vagyunk, akkor jöhet a forró víz, ami 30-45 fokos, medencétől, helytől, forrástól függően. Visszük magunkkal a kis törölközőt úgy, hogy négyrét hajtjuk, és feltesszük a fejünk tetejére. Ez pár perc mülva nagyon jól fog jönni, amikor a fejünkről lecsorgó izzadtságot tudjuk vele törölgetni. Ülünk nyakig a forró vízben, élvezzük, hogy kilazulnak az izmok, enyhülnek a fájdalmak az inakban, izületekben, dumálunk, nevetünk, élünk. Ha van tóbb medence, lehet cserélgetni, a nagyobb helyeken van klasszikus szauna (pár helyen tévével a szaunában, nem vicc!), vagy sószoba, ami nem olyan, mint az otthoniak, hanem itt egy vödörnyi nedves só van a gőzterem közepére rakva, amivel be lehet dörzsölni a bőrünket. Jó mindenféle bőrbajra, emlékszem olyan emberre, akinek másnapra enyhültek a pikkelysömör tünetei.

Persze minden jósága mellett azért akadnak kellemetlen meglepetések is. Az egyik, hogy általában nem szeretik beengedni a tetovált embereket. Velünk megtörtént, hogy Masuda sensei, Norbi, akinek van néhány tetkója, és én elmentünk fürdőbe, és nem voltunk elég óvatosak, így azután, hogy levetkőztünk, Norbit megkérték, hogy öltözzön vissza és az előtérben várjon bennünket. Nem élveztünk őszintén sensei-jel a vizet, nem is maradtunk sokáig.

De hogy mókásat is meséljek, emlékszem egyszer egy olyan fürdőbe mentünk, ahol gyógynövényes vizet engedtek a sziklákból kirakott medencébe egy kis vízesésből. Színre olyan volt, mintha kólában fürödtem volna, a hőmérséklete 42 fokos volt. Egy percig nem volt semmi gond, aztán éreztem, hogy egyre jobban éget a víz lent a koronaékszereknél. Gondoltam, majd elmúlik, ha hozzászokom a forrósághoz. Nem lett igazam, mert egxre jobban csípett, úgyhogy pár másodperc múlva szabályosan ki kellett ugranom a vízból, és kiülni egy kis padra terpeszben, hogy a hűs szellő enyhítse a kínokat, és a fejemen hordott kis törcsivel szégyenszemre törölgettem magami a medencéből vigyorgó 80 éves papák előtt. Kiderül, hogy a gyógynövények között van valami csípős is, ez a ház specialitása. Hát nekem nem jött be.

folyt. köv.