Ó, persze, pont annyira, mint amennyire mi, magyarok gulyáslevest!

A szeptemberi japán utazásom során Tokióban feldobtam a közösségi médiába egy fotót egy egyszerű, beülős kifőzde étlapjáról azzal a felhívással, hogy érdemes megnézni a feltüntetett árakat és összehasonlítani azzal, amennyiért itthon eszik egy normálisat az ember. Miután meglepően nagyszámú reakciót kapott a bejegyzés, sőt egyesek még kommentre is ragadtatták magukat, ezért arra gondoltam, hogy egy ásónyommal mélyebbre is érdemes elmerülni a témában, mert láthatólag - és ehetőleg - érdekel benneteket, hogy mit, hol és mennyiért esznek a japánok.

Kezdjük ominózus képpel, rajta pedig az árakkal!

Az egyes ételek neveit engedelmetekkel nem kezdtem el fordítgatni, teljesen felesleges lenne, mivel elég jól látható, hogy mit kap az ember. Amikor kihozzák, megdöbbentő módon pont úgy néz ki, mint a képen, merthogy a kedves vendégnek azt kell kiadni, amit rendelt! Ez olyannyira így van, hogy nagyon sok étterem és kifőzde kirakatában a bent kapható ételek pontos műanyag mása látható, hiszen úgy még könnyebb választani, ha nem az étlapról olvassuk el a nevét, mint itthon az éttermekben, illetve nem képet látunk róla, mint fent, hanem a maga teljes valójában megnézhetjük a kínálatot. Nem csodálkoznék rajta, ha pár év múlva nem csak a látványt, hanem az illatot és ízt is ki lehetne próbálni még azelőtt, mielőtt betérnénk enni.

Visszatérve a kifőzdére, belülről így nézett ki:

Kis beülős hely, a belső végén a konyhával. A középső folyosón járkál a felszolgáló, felveszi a rendelést, mosolyog, kihozza az ételt. Induljunk el tehát innen, és nézzük meg, hogy kuriózum-e a 2500 forintos menü, avagy nem arról van-e szó, hogy mi tévedtünk be egy hajléktalanszálló konyhájára, ahol megszánták a két ostoba magyart, és könyörületből kihoztak nekik valami maradékot gombokért!

Japánnal kapcsolatban nagyon sok tévhit forog a köztudatban. Az egyik ilyen, hogy az élet nagyon drága. Nos, valóban nem olcsó, de általánosságban elmondható, hogy az átlag japán nem él rosszul. A tavalyi, 2023-as átlagjövedelem 345.000 yen volt, ami 2,5-ös árfolyamú átváltással számolva 862.500 forintot jelent. Valami ilyesmire kezdtünk el itthon is hajtani mostanság, nem?

De vissza az ételekhez!

Azt mindenki tudja, hogy az átlagos japán lakás kicsi, így a konyhának sincs túl sok hely. Persze vannak rendes étkezős-konyhás-nappalis lakások, de inkább az a jellemző, hogy a hazatérő a bejárati ajtón belépve egy folyosóra lerúgja a cipőjét egy beépített szekrénybe, lép kettőt, és már a konyhában is találja magát, mert az olyannyira nem különül el ettől a folyosótól, hogy tulajdonképpen annak a része oly módon, hogy az egyik oldalon van egy kis mosogatóval egybeépített egy- vagy kétállásos tűzhely. Meg beépített hűtőszekrény, persze, de ezzel le is van tudva a dolog. Valahogy így:

Ez viszont azt is jelenti, hogy a japánok sokkal kevesebbet főznek és esznek otthon, mint például a magyarok. Ez a tény fokozottan igaz a dolgozó férfiakra, akiknek munka után kötelező jelleggel sokszor kell a munkatársakkal csapatépítés címszó alatt inni menni, ahol az ital mellett természetesen esznek is. Népszerűek tehát ezek a kis beülős helyek, ahol gyorsan és olcsón lehet jó minőségű ételt enni. Nem kell főzni, mosogatni, bevásárolni, több idő marad bármire, mert Japánban szabadidőből van a legkevesebb. A városokban ezekből a kis kifőzdékből - japánul izakaya - egész utcányik vannak, sőt, a pár háztömbnyi területen levő levő, bárokból és ki éttermekből városrészt golden gai-nak nevezik. Mutatok egy példát arra, hogy milyen komoly hirdetésre van szükség, hogy hol kezdődik a golden gai:

 A tábla felirata: "Golden Gai nyitva". Pár kép arról, hogy is néz ki egy ilyen utca:

Az éhes delikvens végigsétál, megnézegeti a kirakatokat, aztán ha valamelyik megtetszik, uzsgyi be enni. Mutatok még pár ilyen helyet:

Na ez az, amikor kint vannak a műanyag kaják a kirakatban! A kép jobb felső sarkában levő akciós egytálétel egy gombás tempura soba, azaz hajdinatészta, kábé, mint a spagetti, ami mellé még palacsintaszerű tésztába mártott, és olajban megsütött tengeri halat, rákot vagy zöldséget adnak gombával. Mindezt komoly 580 jenért, ami átszámítva 1500 forint. És higgyétek el, az a tányér nem gyűszűnyi, hanem normális méretű. A fenti beülős hely teljes kirakata így néz ki:

 A következő képen a restiben már rendes asztalok is vannak, nem csak a pult mellé lehet ülni, ez már a szociális élet helye is egyben.

 Egy sima rámenező:

Bemész, beülsz a pult mellé, kiválasztod a ráment, amit enni akarsz és kábé 3 perc múlva már előtted is van ez:

Vagy ez:

Elképesztően jó és finom egytálétel, van benne minden! Hús, tészta, forró lé, algalapka, zöldség, csíra, tojás, meg bármilyen egyéb kallantyú, amit az adott kifőzdében választani lehet. Kábé 5 perc múlva már be is verted az egészet, megittad mellé a sört, és fizetéssel együtt 10-15 perc alatt letudhatod a kaját. Ha esetleg még éhes maradtál, amit nem gondolok, mert a rámen teljes egy komplett kajának felel meg, de ha mégis, akkor ráküldhetsz még egy gjózát:

A rámenezőben lehet üldögélni is persze, ha nem állnak kint sorban. Mindezt 3 ember viszi a mosogatással együtt:

 Elegánsnak nem mondanám, de nem is elvárás. Vannak szebben kinéző helyek is, mint az alábbi: 

Persze az igazán elegáns helyek nem ezek! Ha a japán gasztrokultúra tetejét keressük, akkor két dolgot érdemes a szemünk előtt tartani. Az egyik az a tény, hogy Japán a második helyen szerepel a Michelin csillagos éttermek számát nézve:

Ha viszont az egyes városokat nézzük, ott Tokió egyértelműen vezet!

Nem véletlenül nyilatkozta 2017-ben Anthony Bourdain sztárséf, aki a világ több, mint 80 országában járt vagy főzött már élete során: „Ha el kellene fogadnom, hogy csak egy országban, illetve egy városban élhetek a hátralevő életem során, és soha nem hagyhatom el, akkor egy másodperc alatt Tokiót választanám“. Így folytatta: „Először jártam Tokióban, és a fejem majd szétrobbant. Olyan érzés volt, mint az első savpartim: soha nem volt már semmi ugyanolyan többé, és csak még többet akartam belőle. Amikor meglátogatta a Parts Unknown-t, ezt írta a jegyzeteibe: „Azoknak a nyughatatlan, kíváncsi elméknek, akiket a dolgok, ízek és szokások rétegről rétegre lenyűgöznek, amiket soha nem fogunk teljesen megérteni, Tokió csodálatosan megismerhetetlen.“

Csendesen meg kell jegyeznem azt is, hogy az első öt városból három japán!

Ezekről a nagyon exkluzív éttermekről azt gondolná az ember, hogy már messziről látszik rajtuk, hogy mennyire magas szinten űzik az ipart, de az a helyzet, hogy ez éppenséggel pont fordítva van! Olyan éttermek kapnak Michelin-csillagot, amiről nem, hogy nem tudjuk elképzelni, hanem valószínűleg az utcán elsétálva észre sem vennénk. Mutatok pár példát! A következő kép a tokiói Tsutát mutatja. Ez a világ első Michelin-csillagot szerző rámenezője.

 A következő étterem Kiotóban van. Az ember inkább gondolná egy szépen karbantartott japán háznak, sem mint egy több, mint száz éves, három Michelin-csillagos étteremnek.

Ha bejut az ember, akkor azért az enteriőr alapján látszik ám, hogy nem hétköznapi helyen van! Íme pár kép róluk, na meg arról, hogy mit képesek készíteni.

Látható, hogy Japánban egészen máshogy képzelik el a konyhaművészet csúcsát jelentő éttermeket, mint amilyen kép a mi fejünkben van!

Talán a fentiekből is jól átjön, hogy a japán konyha már alapjaiban is mást képvisel, mint amit mi itthon eszünk, és ahogy az első mondatomban megválaszoltam, ott sem esznek minden nap szusit. Nekem a japán szusival kapcsolatban három meghatározó, és egymástól is teljesen eltérő típusú élményem van.

Az első és legegyszerűbb az, hogy partikra teljesen szokványos szusitálakat rendelni, amit a tisztelt vendégsereg viszonylag nagy sebességgel szokott elpusztítani. Ha színvonalat rendelnék ehhez a típushoz, hogy azt mondanám, hogy jó minőségű alapanyagokból készített alapkaja, nem rossz, nem rossz, de semmi extra. (A kis zöld fűszerű díszítés műanyag!)

Egy másik típusú élményem, amikor egy úgynevezett „kaitenzusi“ étterembe mentünk el. Ilyen itthon is van, ez az a hely, ahol az asztalok mellett egy vagy több szinten futószalagon mennek körbe a kaják, mint a kariaji modellvasút a fenyőfa körül. Kint a különbség annyi volt, hogy a szalagon belül a séfek a szemünk láttára készítették a szusikat a friss alapanyagból. Annyi frissből, hogy a halak jó részét ott vágták kupán, majd egyből szervírozták szusi vagy szasimi (nyers halhús ízlésesen feldarabolva) formájában. Ez már nem ipari szint, mert frissességben verhetetlen volt a hely!

A harmadik élmény pedig életem - eddig - egyetlen, Japánban tartott üzleti megbeszéléséhez kapcsolódik. Túl voltunk a tárgyaláson, és a japán fél meghívott ebédelni a New Otani Hotel egyik szusiéttermébe. A New Otani egy ikonikus szálloda Tokióban, az 1964-es olimpiára épült, 1968-ig Tokió legmagasabb épülete volt, 1479 szobája és potom 39 étterme van! Ha a család egyik fele korábban megy le vacsorázni, akkor nem elég a később érkezőknek annyit mondani, hogy majd találkozunk az étteremben!

Szóval ide vittek el ebédelni, ami inkább egy kis bemutató volt, semmint rendes kaja. A pulthoz ültünk le négyen bárszékekre, a séf a pulton belül, fél méterre tőlünk készítette el a műremekeket, egy fajtából mindenkinek egyet-egyet, miközben kedvesen beszélgettünk. Ott ettem a legdurvább szusit életemben, és ennek az élménynek a csúcspontja az volt, amikor egy darab, tempuratésztába mártott halszálkát tettek elém! A forró olajban roppanósra sült, a tempura és a szósz megadta az ízét, habár magányában kissé furán mutatott a gyönyörű kistálkán, amin kaptam.

Bár jóllakni nehezen lehetett volna belőle, ahhoz kellett volna még egy fél kiló szálka, de az élmény örök marad, a hotelbe hazafelé meg volt egy csomó Meki.