Milyen érzés megmászni a Fudzsit?

Idegenek a Japán szent hegyének tetején

Most van a tizenkettedik évfordulója, hogy megmásztam a Fudzsit, Japán legmagasabb és egyben legszentebb hegyét. Ezért úgy gondoltam, hogy érdemes elmesélni a történetet, hogy is kerültünk fel a 3776 méter magas csúcsra, és hogyan fordult majdnem gyilkosságba a hegymászás, ami azóta is az egyik legszebb és legmeghatározóbb emlékem Japánban. Az ott történtek javarészt elévültek, főleg azért mert csak a fejünkben fogalmazódtak meg, de a több, mint évtizedes távolság megszépíti a cselekményt így azt hiszem, teljes mértékben őszintén megírhatom az eseményeket.

Az egész ott kezdődött, hogy kissé teljesítménykényszeres lévén elhatároztam, hogy a második danos aikido vizsgámat én Japánban, Tokióban szeretném abszolválni, hiszen ki tudna autentikusabb helyet javasolni, mint az Aikido Hombu Dojo, azaz az aikido világszervezet központja? 

D215AACA-8C28-4CB8-B5E3-0CB7EB0BD2FF_1_105_c.jpg

Hochstrasser Norbert barátommal körülbelül egy héttel korábban már kiutaztunk Masuda Manabu sensei-hez, hogy akklimatizálódjunk, és a dodzsójában gyakoroljunk a vizsgára. Szükség is volt rá, mert Tokióban ilyenkor olyan párás és forró a levegő, hogy a busznak, ami behozott bennünket a reptérről, folyamatosan járt az ablaktörlője, mert bár nem esett az eső, a pára kicsapódott a szélvédőn! 28-30 fok hőmérséklet és 75-85% páratartalom ott egészen mindennapos júliusban.

A vizsga rendben lement, megkaptam a danfokozatomat, meg is ünnepeltük, ahogy kell - na, az az este is megérne egy külön posztot -, majd a másnap(os) reggeli edzés után Masuda sensei-jel és Hosival elindultunk a Fudzsihoz, hogy mi akkor azt jól megmásszuk! Sensei nekem amolyan második apám - bár amikor ez szóba kerül, akkor mindig legyint egyet, hogy hülye vagyok, hiszen csak 12 év van köztünk, és így nehezen jön ki a matek, akkor inkább a nagybátyám. Szóval nem kósza ötlet volt, hogy nála legyenek a vizsga előtti utolsó edzések, és utána menjünk fel a Fudzsira, hanem már jó előre lebeszéltük. Nem is volt szokatlan, hiszen gyakorlatilag minden alkalommal találkozunk, amikor Japánban vagyok.

Szóval megvolt a terv, sensei mondta, hogy meg az indulás előtt elvisz bennünket egy sportboltba, ahol minden szükséges dolgot meg tudunk még venni, amit esetleg nem hoztunk magunkkal. A két legfontosabb a kamásli és a palackozott oxigéndús levegő volt! Mivel a Fudzsi köztudomásúlag vulkán, ezért nem meglepő módon vulkáni kő és por borítja, ami, ha beeszi magát az ember bakancsába, nagyon kellemetlen tud lenni. A palackos levegő pedig azért, mert a mondás szerint abban a magasságban már előjöhetnek a magaslati betegség tünetei az arra érzékenyeknél, így nem éri meg egy masszív fejfájást kockáztatni oxigén nélkül, jobb, ha egyet-egyet viszünk magunkkal. Persze ezt a palackok nem olyanok, mint amivel az Everestet másszák meg! Sokkal inkább egy chemotoxos flakonra emlékeztetnek, és mivel végül nekünk nem kellett használni, ezért nem vagyok benne biztos, de gyanítom, hogy körülbelül ugyanaz a hatása is!

photo1_b.jpg

Sensei korábban már négyszer megmászta a hegyet, velünk együtt ötödszörre jött fel, és mosolyogva mesélte, hogy vagy egy japán mondás, ami szerint a bölcs ember egyszer megmássza a Fudzsit, de csak egy bolond mássza meg kétszer. Akkor még nem értettük. 

Végül meglett mindenünk, és kocsival indultunk el a hegy lábánál levő egyik parkolóba. A terv az volt, hogy este kezdjük a mászást, hogy hajnalra, napfelkelte előtt érjünk fel. Ez egy régi japán tradíció, hogy este indulnak, az éjjelt valamelyik, a hegy oldalában levő kis turistaházban töltik, majd napfelkelte előtt érnek fel a csúcsra. Ahogy a Nap feljön, mindenki háromszor banzai-t kiált a kezét az égbe emelve, Japánt dicsőítve. A turistaházba a helyet előre le kell foglalni, csak ilyen módon lehet bent éjszakázni. Na nekünk ilyen nem volt, ami később majdnem végzetesnek bizonyult!

De ne szaladjunk ennyire előre, még csak a parkolóban állunk, elkészítjük az első képeket a hegyről, aki aznap délután kissé szeszélyes volt, és nem akarta megmutatni magát teljes pompájában, így ilyenek lettek az első fotók:

AC1B7AB7-A4BB-448F-9492-B3FF0503C896_1_105_c.jpg

8CB401BE-022E-4B53-86E6-EAA55648D226_1_105_c.jpg

Beöltözés túraruhába, amikor sensei rájött, hogy a saját farmere helyett a feleségéét hozta magával, így bármennyire is birkózik vele, nem bírja magára rángatni. Mindegy, nincs mit tenni, úgy döntött, hogy felvesz egy gi-nadrágot, és arra a túragatyát „most már minden mindegy“ alapon. Mi is elkészülünk, víz, levegő, kabát, kesztyű, sapka, fejlámpa a hátizsákban, irány az ösvény. Megyek, mint a golyó, hajrá neki, nem kihívás, de sensei szól, hogy ne pattogjak, mert később meg fogom bánni, így hallgatok rá és felveszünk egy egyenletes tempót, amivel haladunk. A Fujinomiya útvonalon haladunk, már besötétedik, mire felérünk az új hetedik állomásra.

8D15812D-E82B-4CFC-A41E-32059F367D7C_1_105_c.jpg

A levegő már ritkább, hűvös van, de még nincs igazi hideg, de a mászástól mi már csatakosra izzadtuk magunkat. Sensei rutinosan félmeztelenre vetkőzik, kicsavarja a pólójából az izzadságot, felvesz egy szárazat, a használtat pedig felköti a hátizsákja külső oldalára száradni. Mi meg csak nézünk, mint a kiszántott egér, hogy ja, ezt így kellett volna? 

43AAB2C6-F7AC-4EF5-9F65-E3D769B9DC34_1_105_c.jpg

Mert ha tudjuk, akkor mi is hozunk egy váltáspólót, csak ezt sensei elfelejtette említeni. Sűrített levegő van, váltáspóló nincs! Mindegy, menjünk tovább, mert akkor legalább a mozgás melegít bennünket. Gyors ivás a kulacsból, aztán uzsgyi, neki az ösvénynek!

Már fejlámpa kell, nem is nagyon látunk semmit, mert teljesen besötétedett. Sensei megy elöl, én a sarkát látom, meg azt a kis terítőnyi területet, amit a lámpa bevilágít. Kietlen, holdbéli táj, kisebb-nagyobb kövek mindenhol. Az ösvény szerencsére járható, bár egyenletesnek nem nevezném, mert jókorákat kell lépni szikláról sziklára, hogy haladjon az ember. Ez az út a legrövidebb, de emiatt a legmeredekebb is, és komolyan oda kell figyelni minden lépésre, ha az ember nem akar bokaficamot vagy törést kockáztatni. 

Újabb állomások egymás után, újra és újra megnézhetjük sensei rutinját, ahogy pólót cserél, amíg mi vacogunk a ronggyá ázott izzadt ruháinkban. A levegő egyre ritkább, egyre nehezebb a levegővétel, és mivel nem vagyunk rutinos, magassághoz szokott hegymászók, ezért egyre gyakrabban kell megállni, hogy lihegve oxigénhoz próbáljunk jutni. Mivel azonban mégiscsak komoly állóképességünk van a vizsgára való felkészülés, és úgy általában az aikido miatt, ezért sensei nagy rémülettel kiszámolja, hogy sokkal korábban fogunk a csúcsra érni, mint tervezte. Valamit tenni kell, mert így azzal kell szembenézünk, hogy órákat kell a mínusz fokokban állnunk a tetőn, amíg feljön a Nap! Mit csináljunk? Hosival bátran bevállaljunk, hogy egy életünk, egy halálunk, mi bizony bekéredzkedünk a következő turistaházba, hogy ne fagyjunk meg. 

Odaérve halkan kinyitjuk az ajtót, hiszen már éjjel van és mindenki alszik bent, de belépni nem tudunk. Azt a penetráns láb-, bakancs- és fingszagot, ami az utunkat állja, lehetetlen áttörni! Nézegetjük, ha van-e hely valahol, az egész ház egy nagy alvóterem, de csak elmosódott hálózsákok tömegét látjuk a félsötétben egymás helyén-hátán. Persze mindegyikben alszik már valaki, aki előre megváltotta a jegyét. Valahonnan előkerül a gondnok is és fojtott, de határozott hangon mondja, hogy ha nincs jegy, akkor húzzunk ki nagyon gyorsan, mielőtt még olyan tenne, amit maga is megbán később. Nem tudja a szerencsétlen, hogy összesen 12 dannal szemben próbál keménykedni, de hát békés gyerekek vagyunk mi, így inkább kihátrálunk, és szomorúan pislogunk egymásra. 

Nincs más hátra, mint előre, akkor menjünk fel a csúcsra, aztán majd lesz valami. A vizünk már rég elfogyott, szomjasak vagyunk, mint a teve a sivatagban. Körülbelül harminc lépésenként meg kell állnunk lihegni, de szerencsére egyikünknek sem fáj a feje, így a palackok a hátizsákban maradnak. 

A kráterhez felérve teljes döbbenetünkre egy Coca-colás automatát találunk, ami pillanatnyi eufóríát okoz, de aztán letörve tapasztaljuk, hogy nem működik! Így nem tudjuk megvenni életünk legdrágább kóláját, marad a vacogás és a szomjúság. Kóválygunk, és szerencsénkre találunk egy nyilvános vécét, ami nyitva van! De jó, itt legalább nem fúj a szél, és majd később nem áruljuk el senkinek, de mi a kézmosóból olyat, de olyat ittunk, hogy ihaj! Ha hugyos lett volna, az se számított volna. Nagyon nem akaródzott kijönni a kis faépületből, de megint kihajtottak bennünket, hogy ez nem szálloda. A csalódottság az arcokon elég egyértelműen olvasható.

7BD62183-256D-4120-A79E-BDCC0F228705_1_105_c.jpg

Oké, újra ki a fagyos szélbe, és ez speciel most szó szerint kell érteni. Sensei egy hővédő fóliába csavarodva próbál minél kisebb felületet mutatni a szélnek, Hosi is eltűnt valahol az éjszakában, nem is látom, én pedig egy szentély kőfalának 2 centis bemélyedésébe próbálok behúzódni, és a megállíthatatlan vacogás közben arra gondolok, hogy itt most tényleg meg fogok halni! De úgy, hogy még csak észre sem veszem, mert a csuromvizes ruhában szépen-lassan kihűlök és a következő eszméletemben már az angyalok kórusát fogom hallgani.

Két és fél nyomorul óra telik így el, csak a szél zúgását lehet hallani, de azt is csak a háttérből, mert annyira vacog a fogam, hogy annak a zaja mindent elnyom. 

Mozgásra leszek figyelmes, és ahogy lassan világosodni kezd, emberek jelennek meg. Egyre többen érnek fel a kráterhez. Már látunk, de még nem jött fel a Nap, és igazán áldjuk a szerencsénket, mert  a hideg mellett gyönyörű idő van. A kráter széle megtelik emberekkel, akik szinte láncot alkotnak, és amikor eljön a napfelkelte pillanata, egy emberként lendítik karjaikat a magasba! Banzai-banzai-banzai! Éljen Japán, dicsőség az országnak és a császárnak! Fantasztikus felemelő pillanatok, már nem is érzem a hideget, nem amiatt lidbőrös az egész testem! Olyan energiát látok és érzek magam körül, ami szinte kézzel tapintható, boldog vagyok, hogy a része lehetek, néhány pillantra japánná válhatok, bár tudom, hogy a varázs hamar elszáll, és ismét csak gaidzsin, kívülálló leszek a világukban.

img_4424.jpeg

Feljöttünk, megszenvedtünk érte, átéltük a pillanatot, halálosan fáradtak, kimerültek, éhesek és szomjasak vagyunk, szóval irány le! Gondolom én!

Sensei odajön hozzánk és azt mondja, hogy menjünk körbe a kráter körül, hogy minden oldalról megnézhessük a Fudzsi tetejét!

- Hogy mi van? Én egy lépést sem vagyok hajlandó tenni sem vízszintesen, sem felfelé, csakis és kizárólag lefelé vagyok hajlandó haladni! - gondolom magamban, de persze nem mondok semmit.

Sensei nem látja az érzelmeket az arcomon, vagy ő is fáradt, vagy én tudom jól titkolni, így hátat fordít nekünk és elindul a körbevezető ösvényen. Én pedig a lehető legkomolyabban és a legnagyobb elhatározottsággal arra gondolok, hogy utána megyek, észrevétlenül felkapok egy méretes vulkáni követ és egyszerűen szó nélkük tarkón vágom vele, mert olyan nincs, hogy én körbemegyek, akkor inkább a halál! Az élettelen testét pedig majd berúgom a kráterbe, úgy sem találja meg senki, és egyszerűen leballagok a hegyről, mert olyan nincs, hogy én még itt a lefele irányon kívül bárhova megyek!

FAE2036D-7E35-4011-8DE0-3A6F360E2BCC_1_105_c.jpg

Oltári szerencse, hogy olyan fáradt vagyok, hogy egyszerűen nem érem utol, ahogy elindul, és mire felveszem a tempót, addigra elpárolognak a gyilkos gondolataim is! Végtére mi akartuk, megbeszéltük-megterveztünk, megcsináltuk, inkább élvezni kellene az egészet, mint dühösnek lenni! Hány magyar jutott fel a Fudzsira? Hánynak volt olyan szerencséje az időjárással, hogy tényleg megpillanthassa a napfelkeltét a Szent Hegy tetejéről? Ide nem illik semmilyen negatív gondolat, csak a hála és az öröm!

166DD8F0-75B4-4353-B193-9F187458197A_1_105_c.jpg

 Szerencsére gyorsan átfutott rajtam a fenti gondolatsor, mert sensei megállt, és mosolyogva mondta, hogy hoppá, van egy kis fennforgás, mert egy ponton a krátert körbevevő ösvény le van zárva, így ebben az irányban nem tudunk kerülni, szóval hátra arc. 

Visszafordultunk és az ellenkező irányba indultunk. Már félúton jártunk, amikor egy fogadóba botlottunk. A hegy tetején! Az, hogy kólaautomata van, bár nem működött, oké! De hogy egy kis fogadó, benne padok, ahova le lehet ülni, FORRÓ tea, és FORRÓ miszóleves! Hát az valami! Az valami olyan, mint amikor a sivatagban a szikkadt utazó az utolsó előtti pillanatban esik be egy oázisba! Leírhatatlan élmény! Megettük életünk legdrágább levesét, megittuk életünk legdrágább palackos vizét, és már sokkal békésebb lelkiállapotban indultunk az ösvénynek, ami visszavisz a hegy lábához.

BB633E38-BD3A-4585-A66F-DC3B0AADAF11_1_105_c.jpg

A Fudzsi abban az évben nyerte el az Unesco Világörökség része kitüntetést, így a japánok jelentős része gondolta úgy, hogy na itt az alkalom, hogy azt a bizonyos egyszeri mászást beiktassák az életük során. Mindez nem lett volna gond, ha az ösvény, amin közlekedtünk, nem egyszemélynyi széles lett volna, és hát természetesen mindig a lefelé haladó tér ki az útból. Mivel pedig udvarias idegenek voltunk, ezért mindenkinek mosolyogva köszöntünk is, és mindenki mosolyogva visszaköszönt, majd megkérdezte, hogy milyen volt megmászni a hegyet? Mi pedig mosolyogva válaszoltunk ötszázharmincegyedszerre is, hogy nagyon érdekes és tanulságos volt!

A japán nyelvnek van egy olyan érdekessége, hogy a mellékneveknek is van múlt ideje. Ez a nyelvtan eléggé szokatlan a tanulók számára, hiszen a „piros volt“-ban hogyan lehetne a piros múlt idejű? Tiszta hülyeség! Viszont azalatt az ereszkedés alatt, amíg valóban ötszázharmincegyszer kellett kimondani japánul, hogy „Nagyon érdekes és tanulságos volt!“, egészen bizonyosan berögzül ez a furcsa nyelvtan is! 

Hát, már ezért megérte a Fudzsit megmászni, nemdebár!