Beteg vagyok!

Mielőtt még bárki gondolatban rávágja, hogy „Jaja, pontosan tudjuk, nem kell bejelenteni!“, nem erre gondolok, hanem arra, hogy az megérkezésem napján, szerda reggel éreztem, hogy valami nincs rendben a torkommal, mert végigköhögtem a vonaton az utat a reptértől a szállodáig. Persze, csak titokban, mert errefelé különösen nem nézik jó szemmel, ha valaki a tömegközlekedésen szórja a köhögésével a vírusokat, pláne úgy, hogy még maszk sincs rajta.

Szerda estére már egészen rosszul voltam, és bár csütörtökön ki kellett mennem a maraton expóra felvenni a rajtszámot, a nap további részét ágyban töltöttem, és a mai, pénteki megbeszéléseimet is sorra le kellett mondanom, mert nem voltam bálozós állapotban. Egész nap az ágyat nyomom, és csak annyi időre mentem ki a 11 négyzetméteres szállodai szobácskámból, hogy valami kaját szerezzek magamnak. Na meg gyógyszert, vitamint és köptetőt. Jó is az, amikor külföldön beteg az ember, az ad egy különös zamatot az ottlétnek, nem? Az meg pláne, ha a helyi gyógyszertárban japánul kell elmagyaráznia, hogy mi a baja, és mit szeretne. Majd a gyógyszertáros megértő bólogatás után a kezébe nyom valamit, ami így néz ki:

Csak remélni tudtam, hogy a szakember a diagnózissal nem a menthetetlen kategóriába sorolt, és azt a mérget adta oda, amivel a lehető legfájdalommentesebben távozhatok a földi lét nyomorúságából! 

Persze nem, hiszen megvagyok, és azért annyit én is el tudtam olvasni a dobozokon, hogy megfázás, köhögés és torok. De azért ezek mindig delikát helyzetek, amiben nem segített az otthoni tanács, hogy kérjek Neocitránt meg gyömbéres shotot. Le sem tudják írni, hogy Neocitrán, speciel c betűjük nincs is!

Na de ennyit az én nyomoromról, és lássuk, hogy mit érdemes tudni a Tokyo Marathonról, a 6 klasszikus legfiatalabb tagjáról! 

Először is, tényeg nincs hosszú történelme ennek a versenynek, legalábbis ebben a formában, mert első alkalommal 2007-ben rendezték meg az elsőt két maraton egyesítésével. Az egyik a Tokyo International Marathon, amit 1981. óta tartottak, a másik pedig a Tokyo International Women’s Maraton, amit 1979. óta. Szép dolog, hogy anno külön gondoltak a hölgyekre, bár manapság kissé visszásnak tűnik, de hát nehéz utólag megítélni dolgokat a jelen fényében!

A Tokyo Marathon egy viszonylag gyors verseny, szerencsére nincsen benne sok emelkedő, és a futók ezt kifejezetten szeretik. Én is!

Az elején ugyan van némi lejtő, amivel vigyázni kell, nehogy elfussa az ember, de utána egy hupni kivételével csak rá kell állni az utazósebességre, és darálni a kilométereket. Szóval nem pusztul el az ember a dombokon, mert a japánok okosan nem tettek bele. Áldassék érte a nevük! Ugyan van a pályában pár fordító, amit egyesek nem szeretnek, nekem azonban nincs vele bajom, mert bár megvan a veszélye annak, hogy az ember rosszul lép, és kibicsaklik a bokája, de ez semmi ahhoz képest, amilyen állapotban az aszfalt tud lenni egyes városokban, ahol nem nézel a lábad elé, és simán kificamítod a bokádat. Na itt ilyen nincs, az aszfalt mindenhol tükörsíma, tiszta és pormentes. 

A pálya egyébként végigvisz Tokió pár nevezetes részén - az összesen nem tud, mert ahhoz kábé tízszer ilyen hosszúnak kellene lennie -, jelesül a Tokió Városi Kormányzóság épülete elől indul, majd Shinjuku, Ginza, Shinagawa városrészek és a császári palota érintésével a Tokió vasútállomáson ér véget. Csak hogy érzékeltessem a város nagyságát, azt érdemes tudni, hogy jelenleg ez a világ legnépesebb városa, a külső kerületekben élőkkel együtt jelenleg 41 millióan laknak itt!

Szóval ez a verseny tényleg csak a belső részekre korlátozódik. Ehhez képest viszont körülbelül kétmillióan drukkolnak a pálya mellett a versenyzőknek - idén körülbelül 38 ezren leszünk -, habár azt hozzá kell tenni, hogy a 41-ből könnyen összegyűlik 2 millió, sőt, lehet, hogy csak azokat látjuk, akik leugrottak a boltba vasárnap reggel, mert az asszony akkor vette észre, hogy elfogyott a tojás, és nem tud ebédet főzni, így lezavarta az urát, az meg udvariasan odakiált a futóknak, hogy hajrá-hajrá!

Amit viszont nagyon komolyan vesznek a szervezők, az az időzítés, és a limitidők. Itt nincs laca-faca, ha nem tudod tartani a szintidőket, minden gond nélkül kizárnak a versenyből, mint a huzat! Hogy mennyire igaz ez, arra idemásolom a táblát: 

Bármelyiket is lekésed, eléd állnak, és nem engednek továbbfutni, ez ilyen egyszerű. Mivel a verseny 9:10-kor kezdődik és 16:10-kor ér véget, ezért összesen 7 óra időablak van, és nem érdelki őket, hogy te nem az első sorból indulsz, hanem mondjuk 10 perccel később az előtted levő tömeg miatt. Oldd meg, azért jöttél ide! Hét óra egyébként nem kevés, kivéve, ha futás közben megsérülsz, rosszul leszel, folyamatosan a toi-toi-okba kell rohangálnod, mert összeettél valamit, szóval oda kell figyelni! Ha nem akkor meg jöhetsz jövőre, ami gond lehet, mert erre a maratonra mostanság elég nehéz bekerülni.

Idén a durván 38 ezer helyre 300 ezren jelentkeztek, és tapasztalatom szerint az utazási irodákban is erre a maratonra van a leghosszabb várólista. Ennek oka a covid, ami miatt a 2020-as versenyen csak az elit futók indulhattak, mindenki mást áttettek a 2021 márciusi alkalomra. Amit aztán eltoltak októberre, amit aztán eltoltak 2022 márciusára, amit viszont végül nem tartottak meg! Így laza becslés szerint is közel félmillió jelentkező várta, hogy bejusson arra a 35-38 ezer helyre 2023-ban, 2024-ben, meg idén. Hát így elég nehéz, nem? 

Jogosan merül fel bárkiben a kérdés, hogy akkor én hogy kerültem be. Hát az adományozási programon keresztül! Ennek az alapja az, hogy a Tokyo Marathon 39 szervezettel kötött olyan megállapodást, amelynek értelmében ezek az intézmények meghatározott számú helyet kapnak, amelyekre licittel lehet bejutni. Az összesen így kiosztott helyek száma 5.000, így átlagosan 125 belépő jut egy szervezetre. A jelentkezőnek először választani kell a 39 alternatíva közül. Ilyenek vannak benne, mint WaterAid Japan, Japanese Para Sports Association, Japan Association for Refugees, Chance for Childer, Action against Child Exploitation, Ronald McDonald House Charities vagy éppen a Japan Cancer Society. Érdemes alaposan megnézni, mert vannak olyan szervezetek, amelyek csak japánoknak adnak lehetőséget a bejutásra, majd utána komoly böngészésnek kell kezdődnie a web bugyraiban, hogy kiderüljön, hogy nagyságrendileg mekkora az a pénzösszeg, amivel már potenciálisan bekerül az ember. Ha ez megvan, akkor bizonyos szervezeteknél a felajánlás mellett egy rövid esszét is kell írni, hogy miért az adott intézményt választotta a jelentkező. Ezután már csak várni kell, és remélni, hogy elég nagy összeget ajánlottunk fel, hogy bekerüljünk. Ha megvan, akkor visszaigazolják, és már csak utalni kell, hogy megkapja az ember a bejutási kódot.

Én a Japan Cancer Society-t választottam. A jelentkezéskor a kis szövegemben pedig azt írtam le, hogy van egy barátom, akivel 30 éve ismerjük egymást, együtt kezdtünk aikidózni még 1991-ben, futottunk is néhányszor együtt, még versenyen is, és a jelentkezésem előtt nem sokkal derült ki, hogy agydaganata van. Így számomra nem is lehetett más választás, minthogy egy olyan szervezetet támogassak aki a rák ellen harcol!

Az a barátom, Roth Gyuri, azóta meghalt, tavaly nyáron temettük. Nekem a terv szerint ez az utolsó maratonom, ezzel meglesz a Hat Nagy. Ez a futás most nem rólam, hanem róla, neki szól. Az égiek vigyázzanak Rád ott fent, Gyurikám!