Beteg vagyok!

Mielőtt még bárki gondolatban rávágja, hogy „Jaja, pontosan tudjuk, nem kell bejelenteni!“, nem erre gondolok, hanem arra, hogy az megérkezésem napján, szerda reggel éreztem, hogy valami nincs rendben a torkommal, mert végigköhögtem a vonaton az utat a reptértől a szállodáig. Persze, csak titokban, mert errefelé különösen nem nézik jó szemmel, ha valaki a tömegközlekedésen szórja a köhögésével a vírusokat, pláne úgy, hogy még maszk sincs rajta.

Szerda estére már egészen rosszul voltam, és bár csütörtökön ki kellett mennem a maraton expóra felvenni a rajtszámot, a nap további részét ágyban töltöttem, és a mai, pénteki megbeszéléseimet is sorra le kellett mondanom, mert nem voltam bálozós állapotban. Egész nap az ágyat nyomom, és csak annyi időre mentem ki a 11 négyzetméteres szállodai szobácskámból, hogy valami kaját szerezzek magamnak. Na meg gyógyszert, vitamint és köptetőt. Jó is az, amikor külföldön beteg az ember, az ad egy különös zamatot az ottlétnek, nem? Az meg pláne, ha a helyi gyógyszertárban japánul kell elmagyaráznia, hogy mi a baja, és mit szeretne. Majd a gyógyszertáros megértő bólogatás után a kezébe nyom valamit, ami így néz ki:

Csak remélni tudtam, hogy a szakember a diagnózissal nem a menthetetlen kategóriába sorolt, és azt a mérget adta oda, amivel a lehető legfájdalommentesebben távozhatok a földi lét nyomorúságából! 

Persze nem, hiszen megvagyok, és azért annyit én is el tudtam olvasni a dobozokon, hogy megfázás, köhögés és torok. De azért ezek mindig delikát helyzetek, amiben nem segített az otthoni tanács, hogy kérjek Neocitránt meg gyömbéres shotot. Le sem tudják írni, hogy Neocitrán, speciel c betűjük nincs is!

Na de ennyit az én nyomoromról, és lássuk, hogy mit érdemes tudni a Tokyo Marathonról, a 6 klasszikus legfiatalabb tagjáról! 

Először is, tényeg nincs hosszú történelme ennek a versenynek, legalábbis ebben a formában, mert első alkalommal 2007-ben rendezték meg az elsőt két maraton egyesítésével. Az egyik a Tokyo International Marathon, amit 1981. óta tartottak, a másik pedig a Tokyo International Women’s Maraton, amit 1979. óta. Szép dolog, hogy anno külön gondoltak a hölgyekre, bár manapság kissé visszásnak tűnik, de hát nehéz utólag megítélni dolgokat a jelen fényében!

A Tokyo Marathon egy viszonylag gyors verseny, szerencsére nincsen benne sok emelkedő, és a futók ezt kifejezetten szeretik. Én is!

Az elején ugyan van némi lejtő, amivel vigyázni kell, nehogy elfussa az ember, de utána egy hupni kivételével csak rá kell állni az utazósebességre, és darálni a kilométereket. Szóval nem pusztul el az ember a dombokon, mert a japánok okosan nem tettek bele. Áldassék érte a nevük! Ugyan van a pályában pár fordító, amit egyesek nem szeretnek, nekem azonban nincs vele bajom, mert bár megvan a veszélye annak, hogy az ember rosszul lép, és kibicsaklik a bokája, de ez semmi ahhoz képest, amilyen állapotban az aszfalt tud lenni egyes városokban, ahol nem nézel a lábad elé, és simán kificamítod a bokádat. Na itt ilyen nincs, az aszfalt mindenhol tükörsíma, tiszta és pormentes. 

A pálya egyébként végigvisz Tokió pár nevezetes részén - az összesen nem tud, mert ahhoz kábé tízszer ilyen hosszúnak kellene lennie -, jelesül a Tokió Városi Kormányzóság épülete elől indul, majd Shinjuku, Ginza, Shinagawa városrészek és a császári palota érintésével a Tokió vasútállomáson ér véget. Csak hogy érzékeltessem a város nagyságát, azt érdemes tudni, hogy jelenleg ez a világ legnépesebb városa, a külső kerületekben élőkkel együtt jelenleg 41 millióan laknak itt!

Szóval ez a verseny tényleg csak a belső részekre korlátozódik. Ehhez képest viszont körülbelül kétmillióan drukkolnak a pálya mellett a versenyzőknek - idén körülbelül 38 ezren leszünk -, habár azt hozzá kell tenni, hogy a 41-ből könnyen összegyűlik 2 millió, sőt, lehet, hogy csak azokat látjuk, akik leugrottak a boltba vasárnap reggel, mert az asszony akkor vette észre, hogy elfogyott a tojás, és nem tud ebédet főzni, így lezavarta az urát, az meg udvariasan odakiált a futóknak, hogy hajrá-hajrá!

Amit viszont nagyon komolyan vesznek a szervezők, az az időzítés, és a limitidők. Itt nincs laca-faca, ha nem tudod tartani a szintidőket, minden gond nélkül kizárnak a versenyből, mint a huzat! Hogy mennyire igaz ez, arra idemásolom a táblát: 

Bármelyiket is lekésed, eléd állnak, és nem engednek továbbfutni, ez ilyen egyszerű. Mivel a verseny 9:10-kor kezdődik és 16:10-kor ér véget, ezért összesen 7 óra időablak van, és nem érdelki őket, hogy te nem az első sorból indulsz, hanem mondjuk 10 perccel később az előtted levő tömeg miatt. Oldd meg, azért jöttél ide! Hét óra egyébként nem kevés, kivéve, ha futás közben megsérülsz, rosszul leszel, folyamatosan a toi-toi-okba kell rohangálnod, mert összeettél valamit, szóval oda kell figyelni! Ha nem akkor meg jöhetsz jövőre, ami gond lehet, mert erre a maratonra mostanság elég nehéz bekerülni.

Idén a durván 38 ezer helyre 300 ezren jelentkeztek, és tapasztalatom szerint az utazási irodákban is erre a maratonra van a leghosszabb várólista. Ennek oka a covid, ami miatt a 2020-as versenyen csak az elit futók indulhattak, mindenki mást áttettek a 2021 márciusi alkalomra. Amit aztán eltoltak októberre, amit aztán eltoltak 2022 márciusára, amit viszont végül nem tartottak meg! Így laza becslés szerint is közel félmillió jelentkező várta, hogy bejusson arra a 35-38 ezer helyre 2023-ban, 2024-ben, meg idén. Hát így elég nehéz, nem? 

Jogosan merül fel bárkiben a kérdés, hogy akkor én hogy kerültem be. Hát az adományozási programon keresztül! Ennek az alapja az, hogy a Tokyo Marathon 39 szervezettel kötött olyan megállapodást, amelynek értelmében ezek az intézmények meghatározott számú helyet kapnak, amelyekre licittel lehet bejutni. Az összesen így kiosztott helyek száma 5.000, így átlagosan 125 belépő jut egy szervezetre. A jelentkezőnek először választani kell a 39 alternatíva közül. Ilyenek vannak benne, mint WaterAid Japan, Japanese Para Sports Association, Japan Association for Refugees, Chance for Childer, Action against Child Exploitation, Ronald McDonald House Charities vagy éppen a Japan Cancer Society. Érdemes alaposan megnézni, mert vannak olyan szervezetek, amelyek csak japánoknak adnak lehetőséget a bejutásra, majd utána komoly böngészésnek kell kezdődnie a web bugyraiban, hogy kiderüljön, hogy nagyságrendileg mekkora az a pénzösszeg, amivel már potenciálisan bekerül az ember. Ha ez megvan, akkor bizonyos szervezeteknél a felajánlás mellett egy rövid esszét is kell írni, hogy miért az adott intézményt választotta a jelentkező. Ezután már csak várni kell, és remélni, hogy elég nagy összeget ajánlottunk fel, hogy bekerüljünk. Ha megvan, akkor visszaigazolják, és már csak utalni kell, hogy megkapja az ember a bejutási kódot.

Én a Japan Cancer Society-t választottam. A jelentkezéskor a kis szövegemben pedig azt írtam le, hogy van egy barátom, akivel 30 éve ismerjük egymást, együtt kezdtünk aikidózni még 1991-ben, futottunk is néhányszor együtt, még versenyen is, és a jelentkezésem előtt nem sokkal derült ki, hogy agydaganata van. Így számomra nem is lehetett más választás, minthogy egy olyan szervezetet támogassak aki a rák ellen harcol!

Az a barátom, Roth Gyuri, azóta meghalt, tavaly nyáron temettük. Nekem a terv szerint ez az utolsó maratonom, ezzel meglesz a Hat Nagy. Ez a futás most nem rólam, hanem róla, neki szól. Az égiek vigyázzanak Rád ott fent, Gyurikám!

Mottó: „Itt Monica. Emlékszel rám? Megint bírok járni. Hívj fel, jó?

(Ford Fairlane kalandja, 1990.)

Egész könnyen ki tudtam kelni az ágyból ma reggel a tegnapi maratonhoz képest. Ez jó jel, azt mutatja, hogy megfelelően felkészültem, jól bírták a lábaim a terhelést. Mert azért kapták az ívet rendesen, ez a dombra fel, dombról le dolog nagyon kimerítő tud lenni, márpedig New York az elejétől a végéig erről szól. 

De menjünk szép sorjában, elmesélem, hogy is volt! 

A hotelben hajnali négytől lehetett felvenni a reggelire összekészített csomagokat, így hát egy órával korábban, háromkor fel kellett kelni, hogy mindenre legyen idő. Én versenyen előtt mindig megborotválkozom, adjuk meg a módját, aztán zuhany, hogy fel is ébredjek, na meg a versenyruhába öltözés, ami egy külön rituálé. 

Korábban már írtam róla, és mutattam is, hogy mit tud okozni egy átizzadt, nem megfelelő anyagú futópóló a férfiember mellbimbójával, így oda ragtapasz kell! Alsógatyát nem veszünk, mert a szintén átázott pamut ott is véresre dörzsöl, szóval csak amolyan olaszosan öltözködöm, habár a versenynadrágomban van belső réteg. Apropó versenynadrág! Igen, van ilyen, legalábbis az okosabbaknak. Speciálisnak kell lennie, mert az övtájékon kell, hogy legyen  egy olyan körben zsebes rész, amibe az ember az energiazseléit, a telefonját, és füleseit, a szállodai szoba kártyáját, meg a hasonló kis bizbaszokat teszi. Soknak tűnik, pedig én nem szeretek felesleges dolgokat vinni magammal, mert nincs kedvem holtsúlyt cipelni 42 kilométeren keresztül. Ezért sem értem azokat, akik tevepúppal futnak maratont! A tevepúp, avagy kulacstartó mellény terepre való, ott ugyanis nem adnak minden második kilométeren vizet, banánt vagy izotóniás italt, egy városi versenyen viszont igen! Teljesen felesleges ezért hát a saját vizet vinni, csak bemelegszik, a mellény alá izzad a delikvens, kisebb a szabad mozgás érzete, és plusz egy kiló. De hát kinek a pap, kinek a paplan!

Szóval öltözködés, akkurátusan sorban, ahogy előző este már kikészítette a gondos futó az ágya mellé az összes alkatrészt. Kompessziós zokni, én szeretem, szerintem nem csak hit kérdése, hogy hasznos-e, de ez megint csak messzire vezetne. Futótrikó, karmelegítők, pulzuspánt, de nem ám a mellpánt, mert az megint csak dörzsöl, és csak-csak szorítja a mellkasod, hanem karpánt, könnyebb is és összehasonlíthatatlanul kényelmesebb! Hacsak nem hagyod otthon, mint én tavaly Chicagóban, ahol aztán mégiscsak mellpánttal futottam, mert nem találtam egy boltot, ahol gyorsan venni tudok egyet, hiába jártam le a lábam két napig. 

Csuklópánt, mert bármennyire is hűvös az idő, izzadni fog a futó, és nem jó, ha nincs egy anyag, amivel könnyen letörli az arcát, avagy elegánsan belefújja az orrát, mert folyik és túl sokan vannak körülötte, így nem akar mindenkit összetaknyozni. Sapka, egyrészt a Nap miatt, másrészt azért, mert a sapka maga is komoly izzadságfelszívó, harmadrészt, mert az én hajam, khm…mondjuk úgy, hogy hézagos, így sem a hideg, sem a meleg nem tesz jót a fejemnek. Ha pedig mindez megvan, akkor jönnek a főszereplők, a versenycipők! Ne legyen lazán kötve, mert akkor szép, méretes vízhólyagokat nyer az ember. Ennél már csak az a rosszabb, ha szoros, mert akkor olyan érzés, mintha spanyolcsizmát húztam volna, azt pedig köztudomásúlag nem wellnessezni tervezték. Én a verseny startjáig átlagosan kétszer-háromszor újrakötöm őket, mert keresem azt, amikor olyan „érezhetetlen“ a cipő, vagyis mintha a testem része lenne. Ehhez néha szorítani, néha engedni kell a fűzőket, legtöbbször csak milliméterekről van szó, de mégis fontos. A mai versenycipők anyaga a könnyű súly miatt olyan vékony, átlátszó hálós, hogy ott nem fér bele egy rosszul megkötött cipő, mert az anyagvastagság nem tudja felvenni és elosztani a terhelést. 

Végül pedig mindennek a tetejére jön a Pepcóban komoly tízezer forintért vásárolt mackóalsó, kapucnis pulóver és kesztyű, mert az előrejelzés szerint hajnalban 4 fok van. Ezek a ruhák nem vesznek kárba, közvetlenül a start előtt le lehet adni gyűjtődobozokba, és szétosztásra kerülnek a rászorulók között, merthogy ötvenezer embernek nem biztosítanak kis kulcsos szekrényt vagy értékmegőrzőt, főleg, hogy a rajt és a cél teljesen máshol van! Amilyen öltözettel belépsz a rajtzónába, azzal futod végig a versenyt, vagy a felesleget leadod gyűjtésre. Drága ruhát ide senki nem hoz, de mindenki tudja, hogy lesz a sorsa az összegyűjött daraboknak, ezért általában olcsó, de jó, és gyakorlatilag teljesen tiszta ruhákat lehet majd kiosztani ötvenezres nagyságrendben, ami belegondolva hatalmas adomány!

Beöltöztem, mindent elraktam, a reggelis doboz felvétele után 4:40-kor irány a kijelölt találkozópont, ahol buszra lehet szállni. Ez egy óra alatt kivisz Staten Island-re, tehát már bőven 6 előtt a „versenyfalu“ (race village, ahogy itt mondják) közepén ődörögtünk a többiekkel. Én a 9:45-ös startra voltam beosztva, így potom 4 órát kellett csak várni a 4 fokos szélben, hogy nekiindulhassak. Higgyétek el, ez a maraton legrosszabb része! Hiába vagy beöltözve, hiába próbálsz szélmentes helyet keresni, fázni fogsz, mint a kutya! Tudták ezt a szervezők is, meg hát egy maraton előtt 4 órán keresztül egy nyomorult reggeliszacskóból megenni egy muffint meg egy banánt nem megfelelő reggeli, így ingyen forró kávét, vizet, bagelt (ez a lyukas zsemle is Amerikában, amiről nem tudod eldönteni, hogy édes-e vagy nem), meg Dunkin’ Donuts fánkot osztogattak, mindenből amennyit csak akartál. A forró kávé azért segített a vacogás enyhítésében, de igazán csak a rajt tett neki jót!

A táv azzal kezdődött, hogy átfutottunk a Verrazzano-Narrows hídra, ami már önmagában is felért egy komoly dombozással. 1 mérföld fel, 1 mérföld le, sietni viszont sem nem lehetett a tömeg miatt, sem nem kellett a tempó miatt. Mire átértünk Brooklynba, már senki nem fázott. Itt viszonylag egyenesen vezetett az út, de csak irány szerint, mert nem szűnt meg a hullámvasút, csak nem volt akkora, mint induláskor a híd. Átfutottunk a korábbi posztomban említett ortodox zsidó részen is, és be kell, hogy valljam, hogy a csapatorvos által emlegetett óvatosság egyáltalán nem volt szükséges, mindenki nagyon kedves és mosolygós volt, habár igaz, hogy a kerület más részeivel ellentétben itt nem állt tömeg a pálya mellett, és nem voltak 1000 wattos hangszórók sem, amiből a Rocky - No easy way out szólt volna. Queensbe szinte észrevétlenük futottunk át, ott már túl voltunk a táv felén. A futók még mindig nagyon szorosan haladtak egymás mellett, gyakorlatilag alig lehetett előzni, pláne, hogy rengeteg segítővel futó is indult, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy két ember közrefog valakit, aki jóval lassabban halad, mint a tömeg, cserébe annyira beszűkül az előzési szélesség, hogy szinte várni kell, hogy mikor kerülsz sorra. Ha száz ilyen kis csapat mellett nem mentem el, akkor egy mellett sem! Félre ne értsetek, tisztelendő és hatalmas teljesítménynek gondolom, hogy ezek az emberek felkészültek egy maratonra, és le is futják azt! Talán inkább csak a szervezőknek kellett volna többet gondolkodni azon, hogy ha minden hullámba beosztanak a tömegnél sokkal lassabban futó csoportokat, akkor tényleg tumultus lesz, pláne a szűkebb utcarészeken, és abból volt elég!

A következő nagy akadály a Queensboro híd volt a maga két kilométerével. Megint olyan érzés volt, mint egy komoly dombra felfutni, és onnan lejönni, ami a teljes combizomzatot próbára teszi. A trükkös csalás a domboknál a lejövetel, mert sokan azt hiszik, hogy amit felfelé elvesztettek, azt majd lefelé visszanyerik. Hát, ez nem így van, ráadásul az olyan csökött aszfaltmajmok, mint én is, általában nem edzenek eleget emelkedőkön, így a combfeszítő izmuk nincs hozzászokva ahhoz, hogy itt bizony azzal fékez az ember. Eklatáns példája ennek Boston, ahol egyből dombról lefele indulunk, mindenki boldogan gurul, elégedett a tempóval, majd megdöbben az első emelkedőn, mert addigra annyira elfáradt a combja, hogy alig tud felkecmeregni rá! A hídon át Manhattanbe értünk, itt egy laza jobbkanyarral északnak fordultunk, és folyatódott a hullámvasút. Rájöttem, hogy ha az előttem pár száz méteren belül futó emberek fejét figyelem, és látom is, akkor az még nem mondja meg, hogy domb vagy lejtő jön majd, mert mindkét esetben igaz, hogy látszik a fejük!

Manhattenben már áthaladtunk a 26-dik kilométeren is. Az eredeti célom az volt, hogy legalább az első 30 kilométert úgy fussam le, hogy nem sétálok bele, és eddig könnyen is tudtam magam tartani, nem kezdett az elmém gonosz kis üzeneteket hozni a testemből, hogy mennyire fáradt már, és jó lenne abbahagyni ezt a hülyeséget, amúgy is, mi az élet értelme?! A távjelzők folyamatosan maradtak el mellettem, és amikor egy kis bronxi kitérő után visszafordultunk Manhattanbe, akkor tudatosodott először, hogy ezt a maratont akár képes is lehetek úgy megcsinálni, hogy nem sétálok egy métert sem! Persze ezt akkor nem tűztem ki célnak, hiszen azzal csak visszaugattam volna a testemnek, hogy „Kuss, nincs mese, végignyomod és kész!“, mire biztosan jött volna valami ütős válasz egy villámszerű hasmenés, részleges izomszakadás, görcs vagy bármilyen más szimptóma formájában, ami kikényszerítette volna a leállást, vagy legalábbis a sétát. Nem, ezt nem így kell kezelni! El kell kezdeni feldarabolni a maradék távot aprócska szeletekre. 35 kilométernél azt gondoltam, hogy oké, elmegyek 37-ig, és ott egy kicsit gyaloglok, de az nem is számít már, hiszen csak 5 kili van hátra! 37-nél éppen megérkeztünk a Central Parkba, ahol szerencsére volt pár hosszabb laza lejtő is, amiken csak nem lassít az ember, az tök ciki! Na de ha még a következő 1 kilométert lenyomom, akkor már csak 4 lesz hátra, azt a pályát meg már ismerem, itt futottam 2 nappal előtte az utolsó tizest, akkor sem álltam meg. Ja, hogy már 39? Na jó, akkor az a taktika, hogy még ezt az egyet lefutom, és akkor már csak 2 kilométer lesz hátra. Az elsőbe belesétálok mondjuk 100 métert, az már elég lesz arra, hogy a maradékot egyben lefussam! Amúgy is, soha még nem jöttem el egyben futva ilyen távon, már ez egy rekord a maga nemében. Negyvennél már szép lassan kezdtem izlelgetni, hogy akár meg is lehet a teljes táv, de még mindig nem határoztam el, hogy biztosan így lesz, csak ment az altatás folyamatosan. Amikor az utolsó ezer méterre fordultam rá, ott volt az első biztos pillanat, hogy ez meglesz! Emlékeztem 2 nappal azelőttről, hogy a maradék 800-400-200 méterek ki vannak táblázva, így ezek a táblák segítettek mentálisan abban, hogy futva menjek tovább. Ó, még nyolcszáz, az semmi, két kör egy rendes futópályán! 400? Már meg is van az első fele! 200, na innen már egy levegővel is megy (nem igaz!). A rendezők humorérzékét dícséri, hogy körülbelül itt, 200 méterrel a vége előtt van egy rövid, ámde abban az állapotban már komolynak számító emelkedő vagy inkább kaptató. Ennek a tetejéről biztosan lihegve ér be az ember a célba, és könyveli el, hogy oké, akkor ez is megvan, sőt, nemcsak, hogy megvan, de egyben lement az egész!

Ezután már csak a szokásos procedúra, túlélőcsomag felvétele, érem átvétele, poncsó felvétele, mert ilyenkor még a napsütésben is fázik az ember, majd hazanyomorgás a hotelszobába, ahol már vár a LEGJOBB dolog a maratonban: a kádnyi forró víz! 

De hát ezt már tudjátok jól, erről szólt az előző szösszenet, nemdebár!

New York, New York, te csodás! - kiáltana fel a költő, ha itt lenne, de nincs itt, lehet, hogy lekéste a repülőt, úgyhogy kénytelen vagyok egyedül és prózában folytatni.

Tegnapelőtt délután érkeztem az osztrák csoporttal, ez már a negyedik maraton lesz, amire velük jövök. Nem bántam meg, jó választásnak bizonyultak, és most sem hazudtolták meg magukat, mert a szálloda egészen pontosan a város közepén, a Broadway-en van, körülbelül 100 méterre a Times Square-től. Látványnak és hangulatnak sem utolsó az utcán örvénylő tömeg, ráadásul tegnapelőtt itt Halloween volt, este héttől kosztümüs felvonulással, tüzijátékkal, miegymással szórakoztatta magát a nagyérdemű. 

Elnökválasztás is zajlik éppen - nem összekeverendő a fent említett Halloweennel -, habár a jelölteket nézve a „scary factor“ hasonló nagyságrendű!

No és persze TCS New York City Marathon is van, több, mint 50.000 indulóval. Tavaly egészen pontosan 51.933-an vágtak neki a távnak, és ebből 98,9% teljesítette is, amivel 2023-ban a világ legnagyobb maratonja címet is kiérdemelte (bár a dicsőség csak rövid életű volt, mert idén szeptember 29-én Berlinben 54.289 futó ért célba). Azért ez a 98,9% elég magas számnak tűnik, nem? Mintha itt csak a legfelkészültebbek és legjobb formában levők futnának csak, és az az egyetlen a százból, aki nem teljesíti végül a távot, csak azért marad ki, mert kificamította a bokáját, vagy valami hasonló baleset történik vele futás közben! Nekem is ez volt az első gondolatom, hogy túl jó ez az arány, mert egy normál maratonon a teljesítés átlagosan 80-90% között van. Aztán az osztrák csapat sportorvosa, aki holnap már tizedszerre futja le a távot, tartott egy eligazítást, ahol kiderült, hogy a New York Maratonon egyedülálló módon nagyságrendileg 13-14 óra a maximális teljesítési idő, ellentétben más maratonokkal ahol ez valahol 5 óra 30 perc és 7 óra körül van, azaz ennyi időn belül kell célba érni. Ez a versenyt tehát sétálva is simán meg lehet csinálni. Viszont van begyűjtő busz, ami 10 perc/kilométeres sebességgel halad, és amire fel lehet szállni annak, aki nem tudja vagy akarja végigcsinálni a távot. Viszont más maratonokkal ellentétben itt nem kötelező, mert a verseny hivatalos zárási ideje este 10 óra, tehát eddig kell átlépni a célvonalat, hogy medált kapjon az ember és hivatalosan elismerjék a teljesítést. Ami viszont furcsa, hogy mivel New Yorkról van szó, ahol a tömeg és a forgalom miatt nem lehet sokáig lezárva tartani az utcákat, a begyűjtő busz után felszedik a kordonokat, és onnantól minden versenyben levő a járdán, a tömegben kénytelen haladni. Látva az itteni tömeget, ez az igazi kihívás!

Idén ide New Yorkba több, mint 165 ezren jelentkeztek, és nagyon kíváncsi leszek, hogy hányan fogják teljesíteni!

A fent ecseteltek mellett az itteni versenynek van néhány olyan jellemzője, amivel igazán kiemelkedik még a nagy maratonok közül is. 

Az egyik és talán a legfontosabb ilyen, hogy a világ 6 nagyja, az Abbott Majors-ök közül ez a legnehezebb, mert igencsak szintes, tehát tele van dombra fel-dombról le részekkel. Bocsánat, ez így nem teljesen igaz, nem bontottam ki az igazság minden részletét! Itt végig az van, hogy vagy dombra fel vánszorogsz, vagy dombról le botladozol. Sőt, mi több, maga a verseny úgy kezdődik, hogy a gyanútlan delikvens - azért gyanútlan, mert elfelejtette megnézni a magassági grafikont, aminek azonnal meg is issza a levét - az első mérföldön felfut a Verrazzano-Narrows hídra, aminek a közepe az útvonal legmagasabb pontja is egyben.  

Azért nem olyan nagy baj ez, mert így legalább senki nem akarja, de nem is tudja elfutni a verseny elejét, ami az amatőr futóknál klasszikus hibának számít. 

Nem ez az egyetlen híd az útvonalon, összesen öt van belőlük, így az első még csak a beköszönő a versenyre.

Nem sokat mozogtam az utcákon az elmúlt két napban, viszont amikor lementem, mindenhol olyan masszív fűszag fogadott - és itt most nem a frissen nyírt gyep illatára gondolok -, hogy szent meggyőződésem, hogy a pálya útvonalát is itt, a Broadway környékén tervezték meg, és a rendezők masszívan - illetve inkább passzívan - betépve végigröhögték a pálya megrajzolását, és ihletett állapotban megkeresték a térképen az összes létező dombot és magaslati pontot, hogy aztán arra vezessék a szerencsétlen futókat! Nézzétek meg! Hát nooormááális, Margit? 

Nem ellenőriztem, de az tuti, hogy itt soha nem futottak még rekordot, és a jövőben sem fognak! Nekem is csak annyi a célom, hogy végigmenjek a pályán és élvezzem az atmoszférát, ami a városból, a tömegből, a látványból - eddig a pozitívumok -, és a füjjszagból - ez a negatívum - áll össze különleges egyveleggé. 

A második érdekesség, hogy az útvonal New York mind 5 nagy kerületén végigfut. Elkezdődik Staten Island-en, majd jön Brooklyn, Queens, The Bronx és végül Manhattan, a cél pedig a Central Parkban van. 

Kis túlzással lehet mondani, hogy aki lefutotta a maratont, az nagyjából látta egész New Yorkot, de legalábbis ízelítőt kapott a város minden részéből. Érdekesség, és ezt az eligazításon külön kiemelték, hogy amikor átfutunk Brooklynon, ahol nagyon komoly zsidó közösség él, készüljünk fel, hogy a vasárnap náluk munkanap, és nagy ívben tesznek a maratonra, tehát simán besétálnak és bebicikliznek a tömegbe, azaz nem árt az elővigyázatosság kölcsönös biztonság jegyében.

A harmadik jellemzője ennek az eseménynek, az a bulifaktor, illetve az a hangulat, ami az egész várost a maraton kapcsán belengi, mínusz a brooklyni részek, ahogy említettem. A versenyen közel kétmmillióan drukkolnak a futóknak, és ez a tömeg nem is az útvonal teljes hosszában oszlik el, mert vannak olyan részek, mint például a Queensboro Brigde, amit a rendezők lezárnak a tömeg elől. Olvastam a beszámolókban, hogy mekkora a kontraszt ott, amikor a hídon csak a futócipők csattogását és a lihegést hallja az ember maga körül, de amúgy teljes a csend, míg más helyekre beérve már akár fél kilométerrel előre lehet hallani a bulizenét és a tömeget, ahogy az elhaladókat éltetik.

A verseny célvonala a Central Parkban van, oda viszont külön jegyet kell venni, ha az ember nézőként akarja a befutókat látni. Erre nekem viszont nincs gondom, mert az én jegyemmel nemcsak nézni, hanem futni is lehet, szóval szerintem a célvonalnál elég jó helyem lesz, bár az is biztos, hogy fáradtabb leszek, mint a pódiumon ülők. De hát valamit valamiért, nem? 

Hát ezt az edzést most beáldoztam a tisztelt olvasóközönség kedvéért!

Három nap alatt már harmadszorra megyek ki a Yoyogi parkba futni, és olyan mesés a hangulata, hogy úgy éreztem, mindenképpen meg kell osztanom! Ez viszont azt is jelenti, hogy 50 méterenként álltam meg fotózni, így az edzéstervet nem igazán sikerült tartani.  Így hát amilyen edzést ma abszolválnom sikerült, arra minden, magára valamit is adó edző sóhajtana egyet és elküldene a kedves édesanyámba, mert nemigen tudnám lenyűgözni vele. Anyámat persze igen, nemhiába hívja az immáron majdnem 52 éves vezérigazgató fiát kisfiamnak, de hát ez a normális, nemdebár. 

Kezdjük azonban szépen az elején, ahogy illik, aztán persze végigfutunk a gondolati íven.

Ha valaki megnézni a Yoyogi park oldalát a Wikin, akkor látja, hogy egyrészt Tokió szívében van, tehát egy harmincmilliós város közepén, másrészt bizony van sportvonatkozása is, hiszen az 1964-es Tokiói olimpián itt voltak a sportolók elszállásolva. Kis történeti érdekesség, hogy az az olimpia rendkívül fontos volt Japánnak, mert ezzel a rendezvénnyel akarták és tudták bizonyítani, hogy az ország a második világháborúban betöltött szerepét maga mögött hagyta, és immár a modern és szabad világ része. És ha már olimpia, akkor a második kis érdekesség, hogy a 2020-as (második) tokiói olimpia, amit 2021-ben tartottak meg, szintén ilyen fontossággal bírt, csak ott az volt a szempont, hogy az ország bebizonyítsa, hogy legyőzte a koronavírus válságot. Na, de vissza a Yoyogi parkba!

A hely egy kis sziget a tokiói betondzsungelben, és a helyiek ennek megfelelően rendkívül nagy becsben - és egyben rendkívül tisztán - tartják. Persze Japánban mit nem tartanak tisztán?!! A park híres a cseresznyefáiról, amelyek most így néztek ki,

de amikor virágzásban vannak, akkor ez a csoda vár bennünket a látogatáskor:

 (Forrás: https://jw-webmagazine.com/best-sakura-spots-in-tokyo-vol10-yoyogi-park-490c2fe82498/) 

A Yoyogi a Meiji park mellett található, ennek közepén van a sintó szentély, ami Meiji császár emlékének állít emléket, és Japán egyik legszentebb helye. Ez az út vezet a park egyik bejáratához, itt egy jól látható példa, hogy mennyire tisztán tartják az összes közteret. 

A Yoyogi park telis-tele van szétágazó, majd ismét egymásba fonódó utakkal, amelyek elég szélesek ahhoz, hogy az itt sétálók, futók, biciklizők, és egyéb szabadidős tevékenységet végzők semmiképpen ne zavarják egymást. A bicikliseknek külön sávjuk van, záróvonallal elválasztva a futók pályájától.

A felirat a biciklisávban van, nagyon szabad fordításban az van odaírva, hogy hülyegyerek, ez a bicikliseké, itt tilos sétálni!

Bár a fenti képről az az érzésünk támadhat, hogy a park üres, ez azonban csak egy kósza pillanat volt, amikor éppen nem szaladt senki be a telefonom elé, mert hemzsegtek a futók. 

Itt éppen eligazítás van, aztán irány a pálya. A cuccokat mindenki gond és aggodalom - és őrzés! - nélkül otthagyja a találkozási ponton, mert egészen biztosan senki nem nyúl hozzá!

Sőt, továbbmegyek, akinek vize, vagy egyéb frissítője van, az is maradhat a cuccoknál, vagy akár a pálya mellett, mert senki nem fog belehugyozni, beleköpni, beleginázni. 
(palackok a kép jobb alsó szélén)

A japánok szeretnek futni, és maga a futás nagy elismerésnek örvend köztük, mert a nemzeti tradíciójuk szerint azok dolgok, amihez kitartás és akarat szükséges, mindenek felett tisztelendők. Ehhez pedig a szükséges minimumnál bőven jobb feltételeket biztosítanak. Mivel itt  a hőmérséklet - a páratartalommal kombinálva - csak napnyugta után olyan, hogy az ájulás veszélye nélkül lehessen állóképességi sportokat gyakorolni, ezért mindenki ilyenkor jön ki futni. Aki éppen résztávos, vagy intervall edzést csinál, annak kedvességből kis világító lámpácskákat raknak ki a pálya szélére, rajta a távolsággal, hogy könnyebb legyen mérni a résztávokat.  

Döbbenet, nem? És mindegyik megvan, 100 métertől egészen az 1200-ig. Nem rúgnak bele, nem nyúlják le, nem veszik ki belőle a kis lámpát és viszik haza a tengerimalac kertrecébe, hogy jó lesz az esti fénynek. Leteszik, és az edzések végén majd felszedik. 

A futókon kívül persze vannak még mások is a parkban, itt például a füvön jógaórát tartottak hangulatvilágítással. 

Ugyan itt még nem látszanak az ászanák, de a következő körökben már láttam a pózokat! 

A park kiválóan kivilágított, nekem egy percig nem jutott eszembe, hogy bárhol is fenyegető sötétség van, bár tényleg tele volt  emberekkel.

Az egyik futócsapat mellett éppen akkor kocogtam el, amikor befejezték az edzést, hallottam, ahogy az edző minden résztvevő nevét felolvassa, és bemondja az eredményét is, majd mindenki meg is tapsolja a delikvenst. Ez szintén alapvető része a japán kultúrának, hogy előnyben részesítik a csapatot az egyénnél, szeretnek együtt lenni, és mindenki tudja a helyét és szerepét. 

A parkban minden található, amire pikniknél, futóedzésnél vagy bármilyen más szabadidős tevékenységnél szükség lehet. Ilyen köztéri mosdók vannak.

Ingyenesek, és tiszták, legalább hatot megszámoltam belőlük a másfél kilométeres pályakör mellett. Ha pedig valaki nem hozott volna magának inni, akkor természetesen vannak ivókutak is, de ahogy Japánban mindenütt, itt is találunk italautomatát, ami az évszaknak megfelelően ad hideg van meleg üdítőket és kávét potom 120-170 yenért, azaz 300-425 forintért. 

Láttam még egy kis, teraszos éttermet is, habár az éppen be volt zárva, mert már elég késő volt. 

Ez a park pedig egy ilyen város közepén van.  

A környék Tokió legzsúfoltabb része, az innen körülbelül 2 kilométerre levő Shinjuku pályaudvar Japán legforgalmasabb pályaudvara, amit naponta átlagosan 3,6 millió ember használ! Ebben a rengetegben találjuk meg ezt az oázist, ahol, bevallom őszintén, én mérhetetlenül jól éreztem magam edzés közben. Egy közösség része voltam még ismeretlenül és kívülállóként is, egy olyan társaságé, amelyik összegyúlt este, hogy hódolhasson a kedvenc sportjának, és mindezt valóban irigylésre méltó környezetben teszi.

Tudom jól, hogy elfogult vagyok Japánnal kapcsolatban, hiszen engem is - meg a két fiamat is - „hív Japán“, ahogy mi szoktuk mondani! Tudom, hogy Magyarországon is vannak kiváló futópályák, nem is kell messzire menni, mert a margitszigetit néhány éve Európa egyik legszebbjének választották, és joggal! Másik példának ott a Városliget, és még sorolhatnám!

Ezzel a kis írással inkább csak azt szerettem volna bemutatni, hogy milyen a japán élet egy pici szelete, hogy élik meg, hogy csinálják, és hogy mutatnak példát arra, hogy egy harmincmilliós beton-aszfalt város közepén is lehet méltó életet élni!

Az egyedüli negatívum az itteni körülményekkel kapcsolatban nem is a futás alatt, hanem inkább utána róható fel. Merthogy itt még mindig 25-30 fok körül van a hőmérséklet nappal, és olyan a levegő páratartalma, hogy a könnyebb gyerekek már-már rá tudnak ülni, ha nagyon elfáradtak. Ez viszont azt is jelenti, hogy a - jelen esetben a cipősdoboz méretű szállodai szoba skatulyányi fürdőszobájának gyűszű méretű mosdójában - nagy gonddal szappannal kimosott, kilögybölt izzadt futóruhák olyan szagúra száradnak, mint a guadalcanali partraszállásban egy hétig folyamatosan hordott amerikai tengerészgyalogos csizma első pöffenete levételkor. Hiába no, hiányzik némi fertőtlenítés!

De hát valamit valamiért, nemdebár! Otthon reggel 2 fok lesz, ahogy hallom, normális pára, száradnának a cuccok, ha ott futottam volna. Mindenki a maga szintjén nyomorog! 

- Egy átlagember mennyi idő alatt futja le a maratont?

- Egy átlagember nem fut maratont!

Ezzel a klasszikus szóviccel indítom a mai blogomat, amelyben azt szeretném boncolgatni a kényelmes érthetőség határáig, hogy úgy nagyjából mennyi az az átlagos idő, amennyi alatt egy futó lefut egy maratont, illetve milyen egyéb érdekes statisztikák jellemzik ezeket a versenyeket.

Persze a nyilvánvaló válasz erre a kérdésre az, hogy milyen futó és melyik maratont, és innentől válik bonyolultabbá a történet! Kezdjük hát az alapoktól, ígérem, nem lesz szükség sem papírra-ceruzára, sem számológépre, sem akadémiai szintű statisztikai tudásra, ezeket a részeket én bevállalom.

Induljunk el onnan, hogy hányan futnak rendszeresen a világon. Nem kevesen vagyunk, cserébe sokan, mert ez becslések szerint 621 millió ember, ami majdnem másfélszerese az Európai Unió teljes lakosságának!  A rendszeresen futók közül nagyságrendileg 2,1 millióan futnak legalább évente egy félmaratont, azaz 21,1 kilométert, és körülbelül 1,1 millióan lefutják a teljes maratoni távot, azaz a 42,195 kilométert. Ez a durván egymillió ember igazán különleges, mert a világ népességének 0,01%-át alkotják! Lefordítva emberi nyelve, minden tízezer emberből 1 fut le életében legalább egy maratont! Elég elit klub ez az én olvasatomban!

Nézzünk egyéb statisztikákat is! Kezdjük a csúcson, hogy aztán majd megérkezzünk az amatőr futók világába!

A világ leggyorsabb maratonját Eliud Kipchoge futotta 1:59:40-es idővel 2019. október 12-én Bécsben. Ez viszont nem számít hivatalos rekordnak, mert nem versenykörülmények között érte el, hanem egy, a Nike által szpronzorált eseményen, zárt pályán, ahol egymást folyamatosan váltó iramfutók segítették a tempója tartásában többek között azzal, hogy alakzatban futottak előtte, így csökkentve a légellenállást. A csapat előtt haladó autóból az aszfaltra vetítettek egy vonalat, amely a kétórás tempót mutatta, így mindig pontosan tudta, hogy milyen gyorsan fut a célidőhöz képest. Ez volt az első eset, hogy bárki bármilyen feltételek mellett 2 órán belül maratont teljesített! További érdekesség, hogy Kipchogének a kísérlet csak másodszorra jött össze, az első kísérlete 2017-ben a monzai versenypályát 2:00:25 idővel sikerült, azaz, hogy sikertelenült.

(Forrás: The Guardian, 2019. október 12.) 

A világ leggyorabb hivatalos marathoni ideje jelenleg 2:00:35 perc, amit Kevin Kiptum, az idén februárban autóbalesetben tragikusan elhunyt futó ért el 2023. október 8-án a Chicago Marathonon, ahol nem mellesleg én is ott voltam. Emellett a rekord szempontjából nem elhanyagolható tény mellett azért felhívnám a figyelmet arra, hogy Kiptum versenykörülmények között, klasszikus utcai futamon volt képes megfutni azt az időt, ami Kipchoge a fent látható módon abszolút izolált környezetben tudott csak lehozni. Ezért is olyan nagy veszteség a halála a hosszútávfutás számára, mert őt tekintették az hivatalos 2 órán belüli maraton várományosának. És hogy mennyire nagy az isten állatkertje, azt sajnos mi sem mutatja jobban, hogy a baleset után többen bosszúval fenyegették Kipchogét és a családját, mert az a pletyka járta, hogy féltékeny volt Kiptum sikereire, és a balesetet az ő felbújtására rendezték meg. 

De távolodjunk el az elit futóktól, és tegyünk egy lépést a lakossági futók felé!

Kezdjük a megszállottakkal, tehát azokkal, akik mind a hat az Abbott World Majors-t lefutották. (Csak ismétlésképpen, ezek a London, Chicago, New York, Tokyo, Boston és Berlin Marathonok.) 

(Forrás: Abbott Worlds Marathon Majors Facebook-oldal, 2024. május 23)

A fenti statisztikában nem szerepel a kor, csak a nemek vannak külön csoportosítva. Látható, hogy a férfiak közül legtöbben 3 óra 21 perc és 3 óra 40 perc között teljesítették a hat maratont átlagosan, míg a hölgyeknél a legtöbb futó 3 óra 41 és 4 óra között végzett. Nem is rossz eredmények ezek, de már itt nagyon jól látszik a különbség az elit futók és a megszállott amatőr futók között is, akiknek majdnem kétszer annyi időre van szükségük a táv abszolválásához!

Ha a teljesítők koreloszlását vizsgáljuk, akkor eléggé meglepő lehet az a tény, hogy a legtöbben 50-54 éves korban teljesítik a hat maratont, ha pedig megnézzük azt, hogy a 40-59 éves korosztály mekkora arányú, akkor megdöbbentő 70%-ot találunk, ami nekem rövid olvasatban egyet jelent: soha nem késő elkezdeni futni!

 (Forrás: Abbott Worlds Marathon Majors Facebook-oldal, 2023. november 28.)

Meg hát persze azt is, hogy az embernek szüksége van egyfajta „megérésre“ ahhoz, hogy belevágjon a futásba, ahhoz aztán meg pláne, hogy maratoni felkészülésre adja a fejét! Ezt az érettséget a véleményem szerint három összetevő adja:

• az egyik a céltudatosság, ami átsegít a nehézségeket, rossz napokon, edzéseken,
• a másik pedig az a jelenség, hogy az életkor előrehaladtával egyre jobban szeretünk önmagunk társaságában lenni, a futás erre pedig egy jó és rendszeres alkalom,
• de a legfontosabb a harmadik, mert minden értelmes embert megérint az öregedés jeges lehellete, és ha van némi józan esze, akkor rájön, hogy bizony, csinálni kell valamit a testével, ha nem akarja - szó szerint - karosszékből végignézni a saját fizikai hanyatlását! Aztán, hogy ezt valaki egy maratonig viszi, vagy csak megpróbál ellenállni a kor kihívásának több-kevesebb sikerrel, már egy másik történet.

Persze, ha nem csak a maratonokról, hanem általában a futásról beszélünk, akkor azért a fentieken kívül más motivációkat is találhat magának az ember. Egy felmérésben megkérdezettek válaszaiból az alábbi eredményeket születtek:

• 72% fut azért, hogy karban tartsa a testét
• 38% fut stresszoldásképpen
• 33% fut a mozgás élvezetéért
• 26% fut versenyre való felkészülésként
• 18% pedig a szociális életét éli az edzések alkalmával

De haladjunk is tovább az amatőrök maratoni világában, és vegyük szemügyre kicsit  azokat a számokat is, amelyek jelenleg a világ futótársadalmának lehető legszélesebb rétegének eredményeiből számolódnak! Itt azért már szerényebb, ámde még mindig megsüvegelendő adatokat találunk. A férfiak átlaga 4:21:03, míg a nőké 4:48:45. Ha a tempókat számoljuk ki, akkor ez a férfiaknál 6 perc 11 másodperces, a nőknél pedig 6 perc 51 másodperces értékeket ad. Ez is csak azt bizonyítja, hogy nincs feltétlenül szükség arra, hogy mindenki megvadult paripaként vágtasson végig a teljes távon, sokkal fontosabb, hogy be is fejezze a versenyt, még akkor is, ha az eredményével nem várják majd a dobogóra. Ezt a véleményt, ahogy fent már említettem, minden évben körülbelül 1,1 millió ember osztja, mert ennyien futják le a várva várt versenyüket évente, illetve hát akár többet is, ha jó kondiban vannak. 

És hogy mennyire korhoz nem kötött sport a futás, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a  legidősebb maratonfutó Fauja Singh, azaz becenevén a Turbános Tornádó, aki 2011. október 11-én, 100 évesen teljesítette a Toronto Waterfront Marathont 8 óra 11 perc 6 másodperc alatt. Mivel már ahhoz is több, mint 14 percre volt szüksége, hogy a rajtpisztoly elhangzása után egyáltalán átlépje a rajtvonalat, ezért a hivatalos korcsoportos (M95) eredménye 8:25:17 lett. Ezt az időt azonban a Guiness World Records nem hitelesítette, mert az öreg nem tudta születési dokumentummal bizonyítani a valódi korát! 

Azért azt hiszem, hogy közösen remélhetjük, hogy nekünk is ez legyen a legnagyobb bajunk 100 éves korunkban! 

Ezen írást Emil Zátopek csehszlovák maratonfutó, négyszeres olimpiai bajnok emlékének ajánlom!

Azt mondják, hogy pont olyan rondán futok, mint ő!

Átfutni egy maraton célvonalán, úgy, hogy ezzel egy hónapokig tartó felkészülés után teljesíted az álmod, közben emberek ezrei tapsolnak neked - és abban a pillanatban csak neked -, felemelő, megindító, könnyekre sarkalló jelenet. A győzelem és dicsőség pillanata, ami csak a tiéd, akkor és ott felértél a csúcsra, úgy érzed, hogy a világ a lábaid előtt hever. Nyakadba akasztják az érmet, kisétálsz a célvonalból, és … vége. 

A cél teljesítve, de a célvonal után nem vár rád senki és semmi. 

Azt hiszem, ezt a legnehezebb feldolgozni egy sikeresen teljesített verseny után. Persze abban a pillantban ezt még nem érzed, hiszen kimerült vagy, szomjas vagy, éhes vagy, fázol, és semmi mást nem szeretnél, csak hazamenni, befeküdni egy kád forró vízbe, enni nagyon sokat, és aztán csak aludni. 

Másnap reggel pedig felkelsz, és ott van az előbb említett „senki és semmi“. Lehet ugyan még egy-két napig éremmel a nyakadban járni a városban, ahogy ezt Amerikában eléggé el nem ítélhető és szánható módon szeretik csinálni, de akkor már ott jár a fejedben a kérdés, hogyan tovább? Mit fogok csinálni holnap, a jövő héten, a jövő hónapban? Mi a következő cél, ha van egyáltalán, és hogyan álljak neki ismét futni úgy, hogy ma - azaz egy nappal a maraton után - még az is komoly kihívást okoz, ha az utcán le kell lépni a járdáról az úttestre, mert az a 10 centi szintkülönbség is fáj. 

Kell tehát egy kis idő, amíg érzelmileg is feldolgozza a futó a sikert, mentálisan leülepednek a történtek annyira, hogy képes új célt kitűzni magának, na meg fizikailag is regenerálódik, hogy ismét nekilásson az edzéseknek, mondhatni elölről. Hogy mi módon történik ez az egész, amíg a csúcsról leesik a szakadékba az ember, majd összeszedi magát, és megy tovább, erről mesélek ma.

A futók legtöbbje a közösségi oldalakon a siker pillanatait mutogatja. Győztem, beértem, megfutottam, érem a nyakamban, vigyorgok, király vagyok! Meg is érdemli a maga 15 perc hírnevét mindenki, szó se róla, hiszen tényleg a csúcsra ért minden értelemben. Ha emlékeztek, valamelyik korábbi írásomban és is megmutattam ezeket a csúcsokat a maguk létező valóságában, de aki még nem olvasta, látta - bár nem hiszem, hogy ilyen lenne -, annak idemásolom:

Ugye, milyen szépen kirajzolódnak a tetőpontok? Mintha csak a Himalája vonulatait látná az ember a magasra törő büszke nyolcezres csúcsokkal! Felértünk, körülnéztünk a világ tetejéről, ott hagytuk a lábnyomunkat, de most jön a sokkal nehezebb feladat: le kell jönni élve onnan. Visszafordítva ezt a futás világára, túl kell élni a következő napokat és heteket, és ez bizony nem egyszerű, mert bármit is tervezünk a fejünkben, az biztosan nem úgy lesz! Nézzétek csak meg a fenti képen a versenyek utáni zuhanást a felkészültségi görbén! Nagyobb ütemben esett a formám, mint ahogy azt felhoztam előtte! Elmondom, hogy történik ez a mindennapokban, és hogy kerülünk a csúcsról a mélybe egy pillanat alatt.

0. fázis - Ez a bizonyos már megénekelt siker. Az érem a nyakunkban, és bár minden bajunk van, szent esküvéssel határozzuk el, hogy amint tudunk ismét fájdalommentesen járni, azonnal megyünk vissza a pályára edzeni! Előre élvezzünk annak a lehetőségét, hogy ha egy vasárnapi maraton után már mondjuk szerdán ismét futunk, akkor nem a mélyből kell felépíteni az állóképességet, hanem szinte a csúcsról kezdhetjük, és gyorsan még magasabbra érhetünk, mint a mostani legjobb formánk. Ki állíthat meg ebben minket, bajnokokat? 

1. fázis - A fájdalom és betegség. Ez a szakasz a verseny utáni napon indul. Teljesen természetes, hogy egy kis lépés is gondot okoz, a lépcsőn lejövetel pedig szinte lehetetlen feladatnak tűnik, de tudjuk, hogy csak átmeneti az állapot, és hát még csak hétfő van, szerdáig van két napunk, addigra rendben leszünk. Ha a verseny külföldön van, akkor szinte mindenki ezen a napon utazik haza. Ugyan kijutni a reptérre és felszállni a gépre legalább akkora feladatnak tűnik, mint maga a maraton, főleg azért, mert sokkal többet kell állva várni a biztonsági átvilágításra a hazainduló tömeg miatt, de nem mi vagyunk az egyetlenek, mert a sokadalom nagy része sántikáló futó. Joggal érezzük tehát, hogy jó társaságban vagyunk, és tulajdonképpen együtt szenvedünk a hazajutásért a többi nyomorulttal. Ma nincs edzés, (nem vagyunk állatok!) és szerencsére az edzőnk sem őrült meg, így a fájdalom ellenére az egyik legszebb napként éljük meg ezt a hétfőt, hiszen mára fel vagyunk mentve tesiből! Repülőre fel, a gép indul, mi pedig egy idő után meglepődve konstatáljuk, hogy nem tudunk aludni, mert úgy érezzük, hogy szétdurran a lábfejünk. Á, biztos szorosra kötöttünk a cipőt, de nem gond, le is lehet venni, talán úgy jobb lesz. Nem lesz jobb. Valahogy eltelik az út, leszállás, kocsi, hazaérés. Büszkén megmutatjunk a családnak érmet, mielőtt megérdemelt helyére kerül a tartóra (hogy aztán a követlező versenyen szerzett érem felakasztásáig rá se nézzünk), majd levetkőzve döbbenten állapítjuk meg, hogy akkorára dagadt a bokánk és a lábfejünk, mint a 80 éves Mari néninek a szomszédból, akinél a Betegségtan tankönyv felét diagnosztizálták már ábécé sorrendben az alkoholizmustól a zsírmájig. Felpolcolás és alvás, az majd biztosan segít, de ajjaj, hogy lesz ebből szerdán futás, ha még az ágyig is nehezen vonszoljuk magunkat? (az izgalmakat kevésbé bíróknak elspoilerezem, hogy sehogy, de ezt akkor még nem tudjuk. Tizedszerre sem, hiába futottunk ennyi maratont.)

Másnap reménykedve ébredünk, és örömmel állapítjuk meg, hogy már kevésbé fáj minden, jól van, lesz ebből futás, még van két napunk, hiszen holnap úgyis csak este akarunk menni futni. 

A napi munka végére hullának érezzünk magunkat, csak arra vágyunk, hogy bemásszunk az ágyba megint, és mindenki hagyjon békén, mert a verseny még durván dolgozik bennünk, de hát ez természetes is. Mint ahogy az is, hogy szerdára sem leszünk sokkal jobban. Ahogy közeledik a délután, úgy látjuk egyre kevésbé reálisnak, hogy futócipőt húzzunk, de nem baj, valahol azt olvastuk, hogy a maraton utáni regeneráció legalább egy hét, tehát tulajdonképpen kihagyhatjuk a szerdai betervezett edzést, jó lesz az csütörtökön...pénteken...esetleg szombaton, á, az összes hétvégém ráment eddig a hosszúfutásokra, hagyjuk, amúgy sem érzem jól magam! 

Merthogy egy maratoni táv lefutása legatyázza az ember immunrendszerét, de rendesen! Jönnek a megfázások, torokfájások, elgyengülések, itt fájások - ott fájások szépen sorban, és ugyan a jobb napokon kimegy a delikvens, hogy kepesszen kicsit a pályán, de ez még csak nyomokban tartalmaz valódi futást, és másnapra vissza is esik valami nyavalyás nyomorba. 

Ez a pingpong megy egy darabig, mire az ember rájön, hogy sokkal egyszerűbb nem futkorászni félbetegen, hanem szépen megvárni, mire a szervezete tényleg rendbe szedi magát, és csak utána kezdeni el az edzéseket. Ez a 3. fázis, tehát a legálisan, azaz edzői jóváhagyással nem futás. Ez az időszak, ami szó szerint úgy megy el, hogy kettőt pislant az ember, és már arrébb van két héttel, meg az összes csokival/fagyival/pörkölttel nokedlival/egyéni preferencia szerint behelyettesíthető, kifejezetten hízlaló tilalmas dologgal, amitől a felkészülés alatt komolyan távol tartotta magát, de itt a harmadik fázisban „A pihenő időszakban szabad kiengedni!“ felkiáltással bepótolja a spártai hónapokat.

Így, mire a 4. fázisba, tehát az edzések újrakezdésének szakaszába ér, megvan rajta az a súlytöbblet, amit a maratonért kínkeservvel ledobott, és mivel már több, mint egy hónapja, de az is lehet, hogy még több ideje nem edzett szisztematikusan vagy esetleg sehogy, az első edzés alkalmával szó szerint beleszakad a gigasokkba, és két oldalról kapja a kijózanító pofonokat. Az egyik oldalról azért, mert az emlékeiben még élénken él az a teljesítmény, amit a maratonon le tudott adni akár tempóban, akár állóképességben, és azt hiszi, hogy ez most is menni fog, majd 1-2 kilométer után pánikolva ébred rá, hogy dehogy fog! A másik oldalról pedig azért, mert érzi, hogy nemhogy a megszokott futási stílusát, de semmilyen értelmezhető futást nem tud produkálni. Szinte látja magát kívülről, ahogy bénázik a pályán, görcsösen rángatja a kezét, nem engedelmeskedik a lába, az erőlködéstől merev a dereka, és azt gondolja, hogy nála szánalmasabban kinéző futót fél megyében nem találni. Az addig észrevétlenül a cipője alá simuló kilométerek ma nem simulnak, küzd a méterekért, és nem is érti, hogy lehetett az, hogy a verseny előtti edzéseken az első tizest észre sem vette, most meg már a másodiktól is szenved. Haza akar menni, és az esetek egy jó részében haza is megy. 

Pedig itt egyszerű dolga van az ember gyerekének! Tudnia kell, hogy a verseny utáni első körülbelül 100 kili ilyen. Az nyomorult lesz! Ezt a távot szenvedve le kell futni, össze kell gyűjteni az edzések alatt, mert utána észrevehetően könnyül a futás, a szervezet ismét terhelhető, az intervallok egyre jobban mennek, gyorsulnak még úgy is, hogy nő az ismétlésszám. A hosszúk egyre hosszabbak, heti szinten már megvan az 50-80-100 kilométer, egyszóval ismét sínen van a egész. 

Itt kezdődik az 5. fázis, a konszisztens edzések ideje, amikor már ismét mászunk a teljesítmény hegyére, hogy egy következő versenyt abszolválva a világ tetején érezzük magunkat, nyakunkban az éremmel, tele örömmel és dicsőséggel.

A élet kereke pedig ismét fordul egyet a tengelyén. 

Londonban a tizenkettedik maratonomat futottam a hétvégén, ezen belül pedig a Majors-ökből, azaz a világ hat legnagyobb presztizsű maratonjából a negyediket.

Aki olvasta a korábbi bejegyzéseimet, az tudja, hogy nem sikerült jól a felkészülési időszakom, így csak az a cél vezetett, hogy végig tudjak futni a távon, és a célban a nyakamba akasszák az érmet, ezáltal pedig elmondhassam, hogy a Majors-maratonok kétharmada már megvan. 

Ezekre a versenyekre én eddig mindig egyedül utaztam. Ennek leginkább az az oka, hogy így nem kell senkihez sem alkalmazkodnom, és a versenyt megelőző napokon már nem szeretek mozogni.  Ha csak magamban megyek, akkor nem kell kötelező a köröket, úgymint sétákat, városnézéseket, ebédeket, vacsorákat letudni. Behúzódom a vackomba, mint a medve a tél elején, megcsinálom az utolsó átmozgató edzéseket, és törekszem a minimális mozgásra, ami így leginkább az ujjaim tornáztatására, tehát a blogírásra korlátozódik. Ebben az esetben egy kicsit más volt a terv, mert a lányom és a barátja már évek óta Londonban élnek, így lehetőség adódott együtt tölteni a hétvégét, ezért úgy döntöttünk, hogy a szűkebb családdal utazunk. 

Péntek reggel indultunk, és már jó előre megbeszéltünk, hogy mindenki nagyon szeret mindenkit, de mindenki azt csinál, amit akar, így tehát a család mehet mindenhova, ahová szeretne, én viszont csak korlátosan fogok mozogni. A reptérről beutaztunk Londonba, lehajítottuk a csomagokat a szállodában (vacok), és miután a lányomék is csatlakoztak, együtt kimentünk a Running Show-ra felvenni a rajtszámot. Egyszerű ez a folyamat, az ember odamegy, bemutatja a QR-kódját meg még valamilyen fényképes igazolványt, hogy a szervezők megbizonyosodhassanak róla, hogy ő tényleg ő, és már a kezébe is nyomják a rajtszámát az átlátszó nejlonzacskóval (zalaiaknak acskóval), aztán mehetne is Isten hírével, haa… nem az lenne a helyzet, hogy a rajtszámátvételre rászerveznek egy komplett vásárt futócuccostul, masszázsszékestől, energiaitalostól és -zseléstől, utazási irodástól, láb 3D szkenneléstől az "összerakom a saját karkötőmet kis bizbaszokból, hogy melyik maratonomat futottam le"-ig.

Persze a kiállítás ügyesen van megszervezve, mert ahhoz, hogy az egészet végig tudjuk nézni, először a főszponzor kiállítóterén kell keresztülmenni, ahol az első résznél mindig a legújabb kiadású versenycipők vannak kiállítva. A gyanútlan delikvens pedig úgy viselkedik, mint a légy a pók hálójába repülve. Elkezd kapálózni, mert ugyan nincs kiírva, de pontosan tudja, hogy biztos nagyon drága, és inkább arrébb megy, és belefut a legújabb dzsekikbe, pólókba, onnan is megpróbál lepattanni, erre jönnek a nadrágok, sortok, sapkák és táskák, persze mindegyik színe megy mindegyikhez, jaj, hát akkor csak kíváncsiságból, mert nem akarok venni semmit, de ha ez a póló-rövidnadrág-futócipő kombó lenne rajtam, amikor holnap reggel kimegyek kocogni, milyen szuperül is néznék ki, és jé, a cipőre ott helyben rányomtatják a nevemet, dátumot, a londonmaratont, a bármit is, és ráadásul tökingyen csakittcsakmost…és a pók már elégedetten dörzsölgeti a tenyérét (habár nincs neki), mert tudja, hogy ma nem csak egy legyet fogott, hanem ötvenezret, ráadásul a légy még elégedett is, mert most olyan, de olyan szettje lesz neki tetőtől talpig, amilyen sose volt! És amíg a sorral haladunk a kasszák felé, addig ügyesen átvezetnek a bögrék, kulacsok, csuklószorítók, övtáskák, zoknik, kitűzők, kulcstartók és egyéb gezemicék kacskaringóján, hogy a végén az erre a napra szánt szerény összeg többszörösét kifizetve végre beléphessünk a vásárra, ahol a sportbiznisz többi szereplője szeretne meggyőzni bennünket, hogy lennénk már szívesek még egyszer kiforgatni a zsebeinket az utolsó nyomorult aprónkért, mert ők is szeretnének eladni valami igen hasznosat a maraton hétvégéjén! 

Zúg az ember feje, mire mindennel végez, és a vásárcsarnok valamelyik eldugott zugában megtalálja még azt a pár standot, ahol átveheti a verseny hivatalos pólóját is, hiszen a jelentkezés nagy eufóriájában ki ne kattintana erre az opcióra a fizetés előtt, és aztán amelyik pólót az életben soha többé fel ne vegye, mert olyan mennyiségű festéket használtak fel a szitanyomásakor, hogy  kényelmetlen és ezáltal szinte hordhatatlan páncéllá változtatja az amúgy is középszar minőségű pólót. Tapasztalatom szerint ezeken az expókon két dolgot szabad venni: egyrészt a főszponzor vékony esődzsekijét, mert az minden évszakban jól jön, másrészt szintén a főszponzor kapucnis felsőjét, ami mindig jó minőségű és mindig sokkal jobb a logó dizánjra rajta, mint a pólón. Ha megvan a rajtszám meg ez a két cucc, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy iszkolunk onnan, mint a meztelen seggű pávián!

Nekünk ez így családilag nem sikerült, mármint az iszkolás, de ez esetben nem is volt cél, így pár röpke óra és némi gyorskaja után a 2. finn gyalogsági zászlóalj téli felszerelésének megfelelő mennyiségű ruhával sikerült távozni a helyszínről. 

Ezután oszlott a családi egység, mert én „Jobbra e!l“ felkiáltással mentem aludni a szállodába (á lá vacok), a többiek pedig indultak városnézni. 

Másnap, azaz szombaton még inkább különváltunk, én délelőtt még lekocogtam az utolsó átmozgató félórás etapomat, délután pedig jött a palacsintaparti a nagykövetségen. Futószokás, hogy a verseny előtti estén nagy szénhidráttartalmú vacsorát esznek a versenyzők. Ez legtöbbször tészta. Pár éve pedig a New York-i magyar konzulátus elindított egy nagyon kedves kezdeményezést azzal, hogy a maraton előtti délután a külképviseletre meghívják a magyar futókat egy kötetlen találkozóra, tészta helyett viszont palacsintával vendégelik meg őket! Ezt a szokást a nagykövet úr és külgazdasági attasé asszony áthozták Londonba is, illetve szerencsére más külképviseletek is átvették a világban. Innen is nagy köszönet nekik érte, igazán nagyszerű ötlet!

A maraton napján nem kellett túlságosan korán kelnem, mert az én hullámom csak 10 óra után indult, így a szervezők utasítására elég volt fél 9 felé megérkezni a rajtzónába. Ésszel ugyan fel nem foghattam, hogy miért rendelnek ki minket közel két órával korábban úgy, hogy a váltóruhás (z)acskó leadása éppen egy percig tartott, a rajtzónát pedig 10 perccel az indulás előtt nyitották meg, de utólag már felfedeztem a logikát benne. Ha ugyanis nem kellett volna az a két órát végigvacogni a néha viharos erejű szélben és 6-7 fokban, akkor sokkal kevésbé élveztük volna az indulást, amikor a mozgás már eléggé felmelegített ahhoz bennünket, hogy lássunk reményt a halálra fagyás elkerülésére. A rajtig mindenki behúzódott valami szélárnyékba, és próbálta összegyűjteni a Nap melegét, amennyire csak lehetett. 

A rajtzónában már sokkal jobb volt a helyzet, ott ugyanis el lehetett bújni a tömeg melegében, és hát mindenki tudta, hogy azonnal indulunk, így már nem volt annyira kellemetlen az egész. 

Az induláskor pedig azonnal elfelejtettünk minden nyomort, vitt az adrenalin és endorfin boldogító koktélja. Én nem terveztem semmilyen versenystratégiával, nem volt előre kitűzött átlagtempóm sem, egyszerűen csak kényelmesen mentem a tömeggel. Az első kilométerek lehoztak a greenwich-i dombról és elvittek kelet-Londonba. Meglepően nagy és lelkes tömeg állt az út szélén ahhoz képest, hogy ez nem a belváros. Kényelmes 5:05-5:10 körüli kilométerekkel mentem, és meg is lepődtem, hogy milyen gyorsan, szinte észrevétlenül elment az első tíz. Akkorra már visszakanyarodtunk nyugatra, a belváros felé, de még mindig a Temzétől délre vitt az útvonal. Elfutottunk a Cutty Sark mellett, ami korának legmodernebb és egyik leggyorsabb teaszállító vitorlása volt, és az Egyesült Királyság egyik nemzeti kincse. Tartottam a tempót, ez a pálya nem olyan sík, mint a berlini vagy a chicagói, kényelmesen hullámzott, ami nem okozott gondot: Okosan lassítottam, ha dombozni kellett, és kellemesen pihentem a lejtmenetekben. A második tizes is gyorsan lement, és majdnem féltávnál, egészen pontosan a huszadik kilométerben futottunk át a Tower Bridge-en. Na, az megdöbbentő élmény volt! Az ember csak fut, nem is tudja, hogy mi van előtte, és egy hirtelen jobbkanyar után ott találja magát a hídon, és csak kapkodja a levegőt a monumentalitásától és szépségétől, na meg attól, hogy maratonistaként átfuthat rajta! Futóéletem egyik legnagyobb élménye, ezt biztosan tudom! 

A következő 5-6 kili a hídon kapott endorfinlökettől egészen könnyen ment, a problémák huszonötnél indultak. Elkezdett visszaütni a félresikerült felkészülés meg az a pár plusz kiló, ami rajtam van. Ezt először nem veszi észre az ember, csak azt látja az órán, hogy elkezdenek lassulni a kilométerek. Mivel tudtam, hogy nekem nincs eredménycélom, ezért meg sem próbáltam a fogamat összeszorítva visszagyorsítani, hanem csak élvezni szerettem volna a verseny, de valahogy ez az élvezet nem volt sehol, bárhova is néztem. Ugyan még nem sétáltam bele a futásba, és úgy éreztem, hogy ez lehetne az első maraton, amibe nem is fogok, ha nem ragaszkodom a tempóhoz, de ez az érzés 31 kilométernél nyomtalanul elpárolgott, és átvette a helyét a teljes erőbedobással történő mentális iszapbirkózás. Onnantól már csak az volt a cél, hogy a következő 500 métert séta nélkül le tudjam futni, aztán adtam magamnak 100 métert a pihenésre, és megint futás, aztán megint elfogyott az erő a lábamból, úgyhogy megint séta, miközben az aszfalton mindenki elfutott mellettem, a pálya széléről meg kórosban kiabáltak, hogy hajrá, hajrá, már nincs sok hátra, menni, fog ez, és egyébként is, én egy „high performance athlete“ vagyok! Ja, anyád, az lehet, hogy az, neki ordítsd!

Teljes küzdelem, mint malac a jégen, a távolság csak nagyon lassan akar fogyni, bár nem fordult meg a fejemben, hogy feladom, mert azt azért mégse, de a pillanatot, hogy én átfutok a célon, valahogy nem tudtam elképzelni. Kocogtam, sétáltam, aztán megint kocogtam, és amikor elértünk a St. James’s Parkhoz, akkor már tudtam, hogy az utolsó mentális morzsáimat is össze kell szednem, ha lépkedésnél gyorsabb tempót akarok. Összefolytak a percek és a méterek, és amikor az utolsó 200 méterre kanyarodtunk a cél előtt, akkor éreztem, hogy itt nem lesz meg a szokásos sprintem a célvonalig, mert a maximum, amit ki tudok magamból préselni, az a lassú vánszorgás. Így futottam be.

Ezúttal elmaradt a szokásos érzelmi túlcsordulás, jelen helyzetben nem is indokolta semmi. Beértem 4 óra alatt valamennyivel (3:57:32 a hivatalos időm), meglett a negyedik Majors, túl vagyok a kétharmadukon, és amikor majd megint fogok tudni futni, akkor teljes erővel és sokkal nagyobb elkötelezettséggel kezdek el készülni az októberi Chicagóra.

Hogy van-e negatív érzés bennem? Egyáltalán nincs! Kihoztam magamból a maximumot, most ennyi volt a tarsolyban, és egyébként is, kalandos úton kerültem be a futók közé, lefutottam Londont, nem is kívánhatok többet.

Szép volt, jó volt, jöhet a meló!

Ezen a hétvégén, vasárnap rendezik a TCS London Marathont.  Arra gondoltam, hogy kicsit utánanézek, és összeszedem a legfontosabb tudnivalókat róla.  

Először is érdemes a megfelelő helyre tenni a nagy versenyek között. Ezalatt leginkább a Abbott World Marathon Majors-t, tehát a világ hat legnagyobb maratonját  értem, így készítettem néhány összehasonlító táblázatot.

Ebből azért kiválóan látszik, hogy miért a bostoni a világ legrangosabb maratonja! És ahogy nézem, hacsak az elkövetkező száz évre fel nem függesztik a versenyeiket, akkor ez így is marad, amíg világ a világ! Szinte pariban van az őt követő három város összes rendezvényével. Erre mondják, hogy a rutin meg az évek! 

Na de vissza Londonhoz! 

Ha a résztvevők számát tekintjük, akkor a brit főváros az előkelő második helyet foglalja el a ranglistán, közvetlenül New York után, ami 2023-ban is elnyerte a világ legnagyonbb maratonja címet, bár az is látszik, hogy a Majors-ök többsége ebben az ötvenezres résztvevői tartományban van. Az összehasonlítás kedvéért, ez olyan Nagykanizsa, Dunaújváros, Hódmezővásárhelynyi embert jelent. 

Ha a bekerülni szándékozók számát nézzük, akkor azért London cipóra veri New Yorkot is, így a majdnem hatszázezer (!) jelentkezővel kiérdemli a kétes dicsőséggel bíró „A maraton, ahova a legnehezebb bekerülni“ Guinness-rekordot. Ez konkrétan azt jelenti, hogy aki sorsolással szeretne bejutni, annak 1% esélye sincs, mert a szabad helyek döntő részét elviszik a charity-vel, vagyis adományozássall jelentkezők. Ha erről az oldalról közelítjük, akkor tény, hogy ez a világ egyik legnagyobb adománygyűjtő eseményeinek egyike. Tavaly ez az összeg 63 millió font volt, azaz mai árfolyamon átszámítva potom 28,8 milliárd forint. 

Aki olvasta a korábbi írásaimat, azt tudja, hogy én egy guatemalai (!) utazási irodán keresztül kerültem be úgy, hogy az írásos jelentlezésemre novemberben annyit írtak válaszként, hogy utaljam a zsozsót, ami semmilyen körülményre való tekintettel nem visszatéríthető, és majd januárban küldik a belépőt. És tényleg küldték, áldassék a nevük a mennyben!

Ha a pályát, és annak nehézségét nézzük, akkor a fenti hatos mezőny egyből ötre csökken, hiszen a bostoni nem számít hivatalosan elfogadottnak az adottságai miatt, ahogy erről korábban szintén értekeztem. 

Az viszont tisztán látható, hogy a londoni egy átlagos pályának mondható, sem nem könnyű, sem nem nehéz. A Temze mentén fut, érinti a belső városrész leghíresebb látnivalóit, és azon pályák közé tartozik, ami nem ott ér véget, ahonnan elindult.

Az én abszolúte szubjektív véleményem a fenti rangsorral kapcsolatban azért más, nekem Chicago jobban befeküdt a talpam alá, mint Berlin, annak ellenére, hogy Berlinben azt éreztem, hogy folyamatosan lejtőn futok, még ha ez egyáltan nem volt igaz. Visszaigazolódik azért ez a pályarekordokban is, szóval jól érzem én ezt!

A London Marathon, annak ellenére, hogy már középkorúnak számít a maga 43 évével, nem az első verseny volt a városban. A Polytechnic Marathont, becenevén a Poly-t, már 1909-ben megrendezték, és 1996-ig minden évben megtartották, amikor is több évnyi ádáz küzdelem után a London győzött a népszerűségben, így a Poly-t leállították. Talán ez is megérne egy történetet, de most térjünk vissza az eredeti témára! 

A verseny megálmodói és alapítói Chris Brasher és John Disley voltak, mindketten atléták, az előbbi olimpiai bajnoki érmet szerzett az 1956-os Melbourne-i Olimpián 3000 méteres akadályfutásban. Az aranyérmet azonban nem kapta meg könnyen, mert közvetlenül a verseny után diszkvalifikálták egy másik futó feltételezett zavarásáért. A következő nap azonban a felülvizsgálat eredményeképpen törölték a kizárását, így felállhatott a dobogó legfelső fokára. Két évvel korábban pedig résztvevője volt Roger Bannister híres futásának, aki a világon először teljesítette 4 percen belül az 1 mérföldes (1,6 km) távot. Chris a három körös rekord első két körének iramfutója volt. 

Szintén érdekesség, hogy a jelenlegi versenyigazgató, Hugh Brasher, Chris fia, így a hétvégi versenyt nyugodtan nevezhetjük családi biznisznek is!

A London Marathonon az átlaghoz képest viszonylag gyakran tűnnek fel esküvői ruhás futók, mert itt valahogy szokássá vált féltávnál kimondani a boldogító igent. Én ezt csak helyeselni tudom, mert ha a házasulandók pár kilométerrel később, vagy esetleg a célban terveznének esküdni, biztos vagyok benne, hogy drámai módon megnőne a nemet mondók aránya. Mert hát féltávnál ugye még mindenki jól érzi magát...

A főváros valaha volt legidősebb futója Jenny Wood-Allen volt, aki 2002-ben 90 évesen teljesítette a távot 11 óra 34 perc alatt. Azt figyelembe véve, hogy saját becslésem szerint a főszponzor, a Tata Consultancy Services (TCS) nagyságrendileg 10-15 millió dollárral támogathatja a maratont, gyanítható, hogy ki tudták fizetni a túlóradíjakat a célnál levő segítőknek, akik bevárták a hölgyet. De komolyra fordítva a szót, Jenny Guinness-rekorder a legidősebb női maratoni teljesítő címmel, amit 2001-ben futott szintén Londonban. 2002-ben már csak utoljára végigsétálta a távot, ami szintén nagy teljesítménynek számít!

A Guinness-rekordoknál maradva, a London Marathon több, mint 100 címmel rendelkezik, köztük ilyen meghatározó kategóriákban, mint a háztartási géppel leggyorsabban lefutott maraton, avagy a szintén kardinális, a leggyorsabb növénynek beöltözöttként lefutott maraton. Idézném a Monty Pyton Gyalog galoppjának híressé vált jelenetét a vár előtt, de felesleges, mert mindenkinek magától is eszébe jutott.

Létezik egy úgynevezett Ever Presents-csoport is, ők azok, akik az 1981-es debütálás óta minden alkalommal lefutották a távot. Az alábbi kép 2023-ban készült róluk:

Csendben jegyzem meg, hogy ugyanez a csapatot Bostonnál lenne igazán érdekes látni!

Szóval ennyit a londoni tényekről és érdekességekről, holnap szaladás van, hajrá, hajrá mindenkinek, de leginkább a magyaroknak, akikkel ma délután a londoni magyar nagykövetségen palacsintapartizunk! 

Most hétvégén futom a TCS London Marathont. Ez lesz a sorban a tizenkettedik, a hat Majors közül pedig Berlin, Boston és Chicago után a negyedik. Ez a tavaszi nagyversenyem, joggal feltételezhetné ezért bárki, hogy a megfelelő felkészülés után, tökéletes fizikai és mentális állapotban vágok majd neki a 42 kilométernek (plusz az apró).

Hát nem!

Sem testileg, sem lelkileg nem vagyok a csúcson, és sok tényező együttes eredőjének köszönhető, hogy a legjobb cél, amit ki tudok tűzni magam elé, az a táv teljesítése. Bár tudom, hogy a fenti sorok a nyugalom megzavarására alkalmasak (főleg azok számára, akik ismernek, hiszen pontosan tudják, hogy ha én belevágok valamibe, akkor azt teljes erővel csinálom), de azért szeretnék biztosítani mindenkit, hogy akkora baj azért nincs ám!

Kezdjük a történetet ott, hogy a tavaly októberi chicagói eredménnyel saját jogon bekerültem az idei versenyre is. Ahogy már akkor is leírtam, annyira tetszett a pálya, az időjárás és a hangulat, na meg az a tény, hogy sem nem sikerült megfutnom az egyéni maratoni rekordomat (8 másodperccel maradtam el a 2015-ös legjobbtól), sem nem teljesítettem a Boston Marathon kvalifikációs szintjét, arra a szilárd elhatározásra juttatott, hogy nekem oda vissza kell mennem, és még jobb felkészüléssel, még kisebb versenysúllyal és még nagyobb határozottsággal abszolválnom kell a fenti célokat. Más szavakkal csúcskísérletre készülök majd a saját kis amatőr világomban!

Ez viszont azt jelenti, hogy a teljes fókusz az októberi versenyen van, és ugyan a mostani (tavaszi) Londont meg kell futni, hogy meglegyen a negyedik érem is a hatból, sokkal fontosabb lesz, hogy ne csapjam annyira szét magam, hogy utána hetekig ne tudjak futni, és megint a motivációmat kelljen összekapargatnom a nyári út porában. (Pár napja volt a Költészet Napja, na!)

- Szóval semmi extrémitás, tisztességes felkészülés, tisztességes eredmény! - gondoltam magamban, amikor ráfordultam a tréningekre valamikor decemberben. Aztán eljött a karácsony és újév! A családi ebédek, vacsorák, a bejglik és a gyerekeknek ajándékba adott tejcsokik felzabálásának - végtelennek tűnő - időszaka, ami után január elején az ember komoly hendikeppel indul a futópályán, mert úgy érzi magát, mint egy élő Michelin-bábu, pláne, ha előzőleg összeszedett valami nyavalyát is, tehát nem tudott kimenni futni, így kénytelen volt azt is evéssel kompenzálni. Ilyenkor tudom, hogy körülbelül 2 hét és 100 kilométer futás kell ahhoz, hogy visszazökkenjek a régi kerékvágásba, és ne legyen az az érzésem, hogy a pályán edzés közben odajön hozzám a a gondnok, és hazazavar egy „Azért mindennek van legalja!“ felkiáltással.

Az alapozásnál szinte kivétel nélkül a laza lassúfutások vannak soron, amit, amikor már nem akarjuk az első kilométeren kiköpni a tüdőnket, meg lehet spékelni némi intervallal. Így ment ez egy hónapig, amikor január végén ismét sikerült valami nyomorult vírust összeszedni, és emiatt megint kimaradt egy hét. Tudom, hogy nem tűnik soknak, de ez ilyenkor duplán számít, mert egy kihagyott hét kettővel vet vissza. Nemcsak nem fejlődsz, hanem csökken is a felkészültséged, és amikor újra kimész a pályára, megint alapedzések vannak, hogy kiderüljön, tényleg meggyógyultál-e, és nehogy valami sérülés történjen. Így volt ez nálam is, és a februárra-március első felére nem panaszkodom, mert több, mint 500 kilométert futottam a két hónapban, szépen épült a fittségem. A túlsúlyommal nem nagyon foglalkoztam, mentek a futások, nem is éreztem magam rosszul, és tudtam, hogy Londonban nem egy agárként szeretnék elindulni, szóval minden oké volt.

Aztán jött az újabb dramaturgiai fordulat, a családi utazás Japánba! Ugyan vittem magammal futófelszerelést, de a legfontosabb cél az volt, hogy jól érezzük magunkat, és a lehető legtöbbet meg tudjuk mutatni a makimajom legkisebb gyerekemnek, aki még nem járt ott, bár évek óta ígérgettem neki. Emiatt viszont a futócuccaimat érintetlenül vissza is hoztam, mert sikerült egy olyan intenzív hetet összerakni, amibe már nem fért bele a futás. Van ilyen, még ha ritkán is!

Mire hazajöttünk, már április harmadika volt, és ugyan nekem azon a hétvégén Berlinben kellett volna félmaratont futnom a középső fiammal, végül csak drukkernek repültem ki, mert a második itthoni edzésen sikerül úgy meghúzni/megszakítani a combhajlító izmomat, hogy járni alig bírtam, nem hogy futni. Választanom kellett tehát, hogy Berlint erőltessem, vagy inkább biztonsági játékra menjek, és kihagyva a félmaratont és pár edzést Londonig, esélyt adjak magamnak a (legalább részleges) gyógyulásra, hogy a nagyversenyen rajthoz tudjak állni. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi választottam. 

Így értünk el tehát a jelenig, a konklúzió pedig a következő:

• még mindig érzem a sérülést a combomban, remélem, hogy verseny alatt nem fog bekrepálni
• a felkészülési időszak jó része elment a lecsóba, ezen már nem lehet szépíteni
•  bármennyire is soknak tűnik egy félév a nagyversenyek között, ha beüt a gebasz, nem biztos, hogy helyre lehet hozni
• a versenyre való felkészülést bizony meg kell tervezni, az nem csak úgy van, hogy futkorászok kicsit, aztán meg jön az egyéni rekord
• aki szereti a tejcsokit, azt nyugodtan nevezzük hátrányos helyzetű versenyzőnek
• reális célt kell kitűzni: végig kell futni a versenyt, ennyi a maximum erre a tavaszra
• a legfontosabb pedig: nincs itt a világvége, nem jöhet ki mindig a lépés, de nem baj, majd ősszel

A fentiek illusztrálására mutatok egy képet az utolsó négy maratoni félkészülésemről. Leginkább a  felső részen levő kék vonalat érdemes nézni, az mutatja a fittséget. (A lila a fáradtságot, középen a sávosan színezett pedig a terhelés mértékét)

A grafilon vége, ahol jelenleg tartok. Hát nem nevezném zenitnek! Itt is bebizonyosodik, hogy az élet hullámtermészetű, egy felívelő felkészülési időszak végén ott a verseny, majd a regenerálódás, aztán kezdhetünk mindent előről.

Hát, ilyen ez a popszakma!

Úgy eltelt egy hónap, hogy észre sem vettem, röviddel ezelőtt még március eleje volt, most meg már a cseresznyevirágzást nézik Japánban, ami az előrejelzéshez képes egy héttel csúszott a váratlan hideg idő miatt, így aztán hiába voltunk kint szűk családi körben, a teljes pompáját nem sikerült elkapni. De erről többet nem is mondhatok, mert szent esküvéssel teljes önkorlátozást fogadtam meg, pedig, hej, de milyen kis közjátékot tudnék rittyenteni ebből a kilenc napból két maratoni blog közé, de milyet…! De hát ez volt a megegyezésünk, hogy a családi utazásokról nem posztolok, így aztán kénytelen vagyok az előző írásban megkezdett témát folytatni…na jó, talán egy képért még nem fognak kitagadni, szóval a közeli szálloda ablakából  ilyen a Fudzsi:

No, de vissza a maratonokhoz, illetve egészen pontosan az első maratonhoz, még konkrétabban a felkészüléshez! Valahol ott hagytam abba a témát, hogy milyen alapvető edzéstípusok vannak, és hogy érdemes összerakni őket úgy, hogy a leghatékonyabb fejlődést érhessük el szélsőségek nélkül. Mutattam is néhány konkrét strukturált edzést, de hozzá kell tennem, hogy ezeknek igencsak egyénre szabottnak kell lenni mind az időtartam, mind pedig az azon belüli szakaszok tekintetében. Szóval nem érdemes nekimenni, mint tót az anyjának, mert könnyen lehet, hogy éppen az ellenkező hatást érjük el velük, jelesül, úgy lesérülünk néhány lelkesen végigtolt edzés után, hogy két hétig járni is alig bírunk. 

Ennek ellenére azért hadd mutassam meg az én kedvencemet, amit úgy hívnak, hogy „Michigan“. 2016-ban egy amerikai edzőcsapattal dolgoztam együtt, és ők írták be az edzéstervembe. Első pillantásra azt hittem, hogy valami félreértés, mert a következő volt a szöveg: 

„92. edzés

Michigan

3 km warm up, 3 km at 4:55 pace, 2 km at 4:50, 3 km at 4:55 pace, 800 meters at 4:40 pace, 3 km at 4:55 pace - NO REST, 3 km cool down“.

Oké, bontsuk szét:

3 km bemelegítés: igen, ez náluk teljesen standard volt, hogy 3 kilit nyomunk az elején bemelegítésképpen. Azt hiszem, azóta van meg az a rossz szokásom, hogy futás előtt nem melegítek be, mert az nekem mindig az edzés első része.

3 km 4:55 perc/km tempóval: Hopp-hopp, egyből ugorjunk be, ha nem is vágtába, de egy egészséges maratoni tempóba (ezzel ugyebár 3:27:27-es maratoni idő jönne ki), de hát micsoda szerencse, hogy nem kell többet menni, mint 3 kilométer, szóval gond egy szál se!

2 km 4:50 perc/km tempóval: Na jó, most már tényleg bemelegedtünk, lehet fokozni a tempót, adjunk bele egy kicsivel többet, és nyomjuk meg! Hála az égnek, itt sem kell sokat menni, épp csak 2 kilit, még 10 perc sincs, piha! (Ez a 3:23:57-es maratoni idő tempója!)

3 km 4:55 perc/km tempóval: Jól van, itt a pihenő negyedóra, mindenki megérdemli, úgyis 8 kilométert nyomtunk eddig, szóval ez a 3 lehet lazább, épp csak kicsivel kell 5 perc/kilométer alatt menni! 

800 méter 4:40 perc/km tempóval: Elég a lustálkodásból, meló van, húzzunk bele, mert sose lesz vége! Ez egy kicsit gyorsabb, de hát még egy kilit sem kell futni, 2 kör a 400-as pályán, szóval nem sírunk!

3 km 4:55 perc/km tempóval: Ismét pihenő, vissza a normál maratoni tempóhoz. Ugyan kicsit olyan érzése van az embernek, mintha az olvadt vasban fürdés után átengednék a lobogó forró vízes medencébe úgymond hűlni, de hát ők tudják, szóval csináljuk!

3 km levezetés: mert ugye egy tisztességes levezetés nincs 3 kili alatt!

Ez így összesen 17,8 km, még egy félmaraton sincs, nekem akkor ezt 1 óra 31 perc alatt sikerült prezentálnom.

De ugye látható a felépítés is, meg az előző blogban megmutatott edzéstípusokhoz képest a különbség is? A költő itt azt gondolta, hogy kimozgatja a futót a megszokott intenzív szakasz-pihenő szakasz struktúrából, és nem hagy pihenőt, hanem az alapként futott maratoni tempóra építi rá az egyre rövidebb, de egyre gyorsabb szakaszokat. Ez extrém terhelés, mind a hosszúságát, mind az intenzitását nézve (a kettőt együtt tekintve meg pláne, az ilyenekért szokták becitálni a gonoszokat a hágai nemzetközi bíróságra), piramisszerűen felépítve. Emlékszem, hogy nagyon tartottam tőle, amikor nekiindultam, és be is igazolódtak a félelmeim, mert rettenetesen megterhető volt, de utána nagyon büszke voltam magamra! 

Most, hogy egy jó csomó edzéstípust megmutattam, továbblépek és hozok még néhány, az első maratonra való felkészüléshez fontos szempontot, gondolatot.

Ne húzz iránytangenst az aktuális állapotodból! Nekem ennek a mondatnak a lényegét évekbe telt megtanulni! Mert mit is jelent? Azt, hogy ne félj, és ne légy elbizakodott se! A rendszeres edzések miatt egyre fáradtabb és kimerültebb leszel az idő haladtával, és elkerülhetetlenül lesznek olyan napok, amikor egyszerűen nem megy a futás, és szenvedni fogsz még egy laza edzés alatt is! Itt jön a lényeg: ne gondold azt, hogy az aznapi állapotod, tempód, fáradtságot miatt nem leszel képes jobb teljesítményre a verseny alatt! Mert dehogynem! A rendszeres edzések lényege a ‘tudatos (túl)terhelés - magasabb szintre történő regeneráció’ elve! Ebben a terhelés alapvető fontosságú, mert ez kapcsolja be a test regenerációs folyamatait, de ez azzal is jár, hogy fáradunk. Ha pedig a kimerült állapotunkból akarjuk kikalkulálni a várható eredményünket, azzal két dolgot érünk el: egyrészt bőven alulértékeljük magunkat, másrészt elveszítjünk a lelkesedésünket, motivációnkat, egyszóval azt a lelki erőt, ami minden nap kivisz bennünket a pályára, hogy megcsináljuk az edzést.

De a fenti mondat igaz az ellenkező esetre is! Személyes és instant példát hozok erre. 2 hete még 4:20-as tempókkal nyomtam az intervallokat, és azt hittem, hogy enyém a világ, majd kimaradt egy felkészülési félmaraton (Keszthely, Öböl Félmaraton, március 22.), mert bekaptam valami betegséget, aztán elutaztunk Japánba, 10 napig oda se szagoltam a futásra, mert kicsit túltoltuk a programokat, tegnap a laza egyórás kocogásom kétharmadánál meghúzódótt a combhajlítóm, így aztán ma itt ülök Berlinben kétségek között, hogy holnap reggel rajthoz tudok-e állni a Generali Berlin Half Maratonon, és most úgy tűnik, hogy inkább nem, mint igen, pedig Bence fiammal ezért jöttünk ki, hogy együtt lefussuk élete első félmaraton versenyét! Szóval ne akard megmondani az aktuális állapotodból, hogy milyen versenyed lesz, mert bitang nagyot tévedhetsz mindkét irányba!

Tanulj meg frissíteni! Ezt szintén az évek alatt tanultam meg, és leginkább a jelenlegi edzőmtől, Lőrincz Olivértől. Frissíteni kell a verseny alatt, de ezt be is kell gyakorolni, edzeni kell éppúgy, mint a futásra. A témát már érintettem egy korábbi blogomban emitt:

 https://futasokavilagkorul.blog.hu/admin/post/edit/18248335

így engedelmetekkel nem ismétlem magam, bár a téma és a körülötte lengő amatőr tudatlanság igencsak indokolná! 

Válassz megfelelő ruházatot! Ez nem csak a versenyre, az edzésekre is igaz! Szintén érintettem már egy korábbi írásomban, és ha szóba kerül a téma, boldog szarkazmussal szoktam meginterjúvolni az embereket, hogy mit gondolnak, milyen az ideális időjárás a maratonokhoz? Ilyenkor az átlagemberek általában egy kellemes, koranyári napsütéses délelőttöt képzelnek el, a futók pedig magukban szentségelnek, mert tudják, hogy ha így lesz, akkor megint túl meleg lesz! Az ideális időjárás ugyanis a felhős, de nem párás 6-8 fok! Azon a hőmérsékleten így öltözik az ember a versenyhez: 

A futók legtöbbje ugyanis túlöltözik. Edzéshez is, versenyhez is. Van egy ökölszabály ugyanis, ami azt mondja, hogy úgy öltözz, mintha 10-15 fokkal melegebb lenne odakint! Ha ebbe belegondolunk, akkor ki is jön fejben a matek a kellemes nyáreleji délelőtthöz, csak legyünk okosak, és ne dőljünk be a hőmérőnek! Magamnak is mondom, mert a mai napig beleesem ebbe a hibába, főleg a téli edzések alatt, aminek az a következménye, hogy rongyosra izzadom magam a mínusz pár fokban, mert úgy mentem ki, mint Róbert Gida, amikor elindult Micimackóval felfedezni az Északi-sarkot, vagy, az idősebbek kedvéért, mint a Delta elején a szánkós csávók, csak szánkó nélkül.

https://www.youtube.com/watch?v=X4r1YJc63Ek

Ezért is értetlenkedem, amikor megkérdezik tőlem, hogy te télen is futsz? A hidegben? Hát bizony! Adj hozzá 10-15 fokot, és máris nem olyan hideg az, ha futsz. És nem, a torkom sem fájdul meg a levegőtől!

Legyen legalább 2 pár cipőnk, amiből az egyik a versenycipő! Illetve hát legyen legalább 2 pár cipőnk, MEG a versenycipő! Halmazelméletileg ez az a metszet, ahol a futók, akár nők, akár férfiak, mind ugyanazt gondolják, jelesül, hogy még egy cipőt venni nagyobb boldogságot jelent. És milyen igazuk van! 

Emellett pedig kifejezetten jót tesz a lábnak, ha nem ugyanabban a cipőben futunk mindig, mert több párat használva váltogatni lehet a lábat érő terhelést, ami segít megelőzni a sérüléseket. Versenycipőnek pedig versenycipőt válasszunk! (De mély gondolat, a kutyamindenit!) Nem kell feltétlenül karbonlaposnak lenni, de hasznos, ha kifejezetten a versenyre tervezték. Ezek a cipők általában könnyebbek, mint az átlag edzőcipők, és a talpuk anyaga és mintázata is eltér a mindennapi futócipőkétől. Ebben a témakörben két fontos szabály van, amiket be kell tartani. Az egyik, hogy új cipőben nem versenyzünk! Nagyon kellemetlen tud lenni, amikor  egy nem bejáratott, szűz cipőről kiderül a verseny első néhány kilométere után, hogy tör, nyom, zsibbaszt. Ilyenkor nem segít az sem, ha tudjuk, hogy mennyire szexin néztünk ki a rajtzónában a makuláltanul tiszta cipőnkkel, és milyen király képeket lehetett rólunk csinálni!

A második szabály pedig talán még fontosabb. Egy cipőt nem használunk 800-1000 kilométer felett, még akkor sem, ha nem látszik rajta semmi! A modern cipők lényege a hab, amiből a talpat csinálják. Ez bizony elöregszik a használattól, de az évekig tartó állásban is. Érdemes rögzíteni akár a futónaplóban, akár csak nagyságrendileg fejben, hogy mennyit futottunk az aktuális pár cipóben, és ha elértük a 800-at, akkor vegyünk újat! Mert akkor nem jártok úgy, mint Petike, aki elfelejtette megnézni egyszer, hogy hol tart, és ilyen cipővel ment versenyezni: 

Ne legyetek buták, mint Petike! Legyetek okosak!

Innen folytatom hamarost!