Ezen írást Emil Zátopek csehszlovák maratonfutó, négyszeres olimpiai bajnok emlékének ajánlom!

Azt mondják, hogy pont olyan rondán futok, mint ő!

Átfutni egy maraton célvonalán, úgy, hogy ezzel egy hónapokig tartó felkészülés után teljesíted az álmod, közben emberek ezrei tapsolnak neked - és abban a pillanatban csak neked -, felemelő, megindító, könnyekre sarkalló jelenet. A győzelem és dicsőség pillanata, ami csak a tiéd, akkor és ott felértél a csúcsra, úgy érzed, hogy a világ a lábaid előtt hever. Nyakadba akasztják az érmet, kisétálsz a célvonalból, és … vége. 

A cél teljesítve, de a célvonal után nem vár rád senki és semmi. 

Azt hiszem, ezt a legnehezebb feldolgozni egy sikeresen teljesített verseny után. Persze abban a pillantban ezt még nem érzed, hiszen kimerült vagy, szomjas vagy, éhes vagy, fázol, és semmi mást nem szeretnél, csak hazamenni, befeküdni egy kád forró vízbe, enni nagyon sokat, és aztán csak aludni. 

Másnap reggel pedig felkelsz, és ott van az előbb említett „senki és semmi“. Lehet ugyan még egy-két napig éremmel a nyakadban járni a városban, ahogy ezt Amerikában eléggé el nem ítélhető és szánható módon szeretik csinálni, de akkor már ott jár a fejedben a kérdés, hogyan tovább? Mit fogok csinálni holnap, a jövő héten, a jövő hónapban? Mi a következő cél, ha van egyáltalán, és hogyan álljak neki ismét futni úgy, hogy ma - azaz egy nappal a maraton után - még az is komoly kihívást okoz, ha az utcán le kell lépni a járdáról az úttestre, mert az a 10 centi szintkülönbség is fáj. 

Kell tehát egy kis idő, amíg érzelmileg is feldolgozza a futó a sikert, mentálisan leülepednek a történtek annyira, hogy képes új célt kitűzni magának, na meg fizikailag is regenerálódik, hogy ismét nekilásson az edzéseknek, mondhatni elölről. Hogy mi módon történik ez az egész, amíg a csúcsról leesik a szakadékba az ember, majd összeszedi magát, és megy tovább, erről mesélek ma.

A futók legtöbbje a közösségi oldalakon a siker pillanatait mutogatja. Győztem, beértem, megfutottam, érem a nyakamban, vigyorgok, király vagyok! Meg is érdemli a maga 15 perc hírnevét mindenki, szó se róla, hiszen tényleg a csúcsra ért minden értelemben. Ha emlékeztek, valamelyik korábbi írásomban és is megmutattam ezeket a csúcsokat a maguk létező valóságában, de aki még nem olvasta, látta - bár nem hiszem, hogy ilyen lenne -, annak idemásolom:

Ugye, milyen szépen kirajzolódnak a tetőpontok? Mintha csak a Himalája vonulatait látná az ember a magasra törő büszke nyolcezres csúcsokkal! Felértünk, körülnéztünk a világ tetejéről, ott hagytuk a lábnyomunkat, de most jön a sokkal nehezebb feladat: le kell jönni élve onnan. Visszafordítva ezt a futás világára, túl kell élni a következő napokat és heteket, és ez bizony nem egyszerű, mert bármit is tervezünk a fejünkben, az biztosan nem úgy lesz! Nézzétek csak meg a fenti képen a versenyek utáni zuhanást a felkészültségi görbén! Nagyobb ütemben esett a formám, mint ahogy azt felhoztam előtte! Elmondom, hogy történik ez a mindennapokban, és hogy kerülünk a csúcsról a mélybe egy pillanat alatt.

0. fázis - Ez a bizonyos már megénekelt siker. Az érem a nyakunkban, és bár minden bajunk van, szent esküvéssel határozzuk el, hogy amint tudunk ismét fájdalommentesen járni, azonnal megyünk vissza a pályára edzeni! Előre élvezzünk annak a lehetőségét, hogy ha egy vasárnapi maraton után már mondjuk szerdán ismét futunk, akkor nem a mélyből kell felépíteni az állóképességet, hanem szinte a csúcsról kezdhetjük, és gyorsan még magasabbra érhetünk, mint a mostani legjobb formánk. Ki állíthat meg ebben minket, bajnokokat? 

1. fázis - A fájdalom és betegség. Ez a szakasz a verseny utáni napon indul. Teljesen természetes, hogy egy kis lépés is gondot okoz, a lépcsőn lejövetel pedig szinte lehetetlen feladatnak tűnik, de tudjuk, hogy csak átmeneti az állapot, és hát még csak hétfő van, szerdáig van két napunk, addigra rendben leszünk. Ha a verseny külföldön van, akkor szinte mindenki ezen a napon utazik haza. Ugyan kijutni a reptérre és felszállni a gépre legalább akkora feladatnak tűnik, mint maga a maraton, főleg azért, mert sokkal többet kell állva várni a biztonsági átvilágításra a hazainduló tömeg miatt, de nem mi vagyunk az egyetlenek, mert a sokadalom nagy része sántikáló futó. Joggal érezzük tehát, hogy jó társaságban vagyunk, és tulajdonképpen együtt szenvedünk a hazajutásért a többi nyomorulttal. Ma nincs edzés, (nem vagyunk állatok!) és szerencsére az edzőnk sem őrült meg, így a fájdalom ellenére az egyik legszebb napként éljük meg ezt a hétfőt, hiszen mára fel vagyunk mentve tesiből! Repülőre fel, a gép indul, mi pedig egy idő után meglepődve konstatáljuk, hogy nem tudunk aludni, mert úgy érezzük, hogy szétdurran a lábfejünk. Á, biztos szorosra kötöttünk a cipőt, de nem gond, le is lehet venni, talán úgy jobb lesz. Nem lesz jobb. Valahogy eltelik az út, leszállás, kocsi, hazaérés. Büszkén megmutatjunk a családnak érmet, mielőtt megérdemelt helyére kerül a tartóra (hogy aztán a követlező versenyen szerzett érem felakasztásáig rá se nézzünk), majd levetkőzve döbbenten állapítjuk meg, hogy akkorára dagadt a bokánk és a lábfejünk, mint a 80 éves Mari néninek a szomszédból, akinél a Betegségtan tankönyv felét diagnosztizálták már ábécé sorrendben az alkoholizmustól a zsírmájig. Felpolcolás és alvás, az majd biztosan segít, de ajjaj, hogy lesz ebből szerdán futás, ha még az ágyig is nehezen vonszoljuk magunkat? (az izgalmakat kevésbé bíróknak elspoilerezem, hogy sehogy, de ezt akkor még nem tudjuk. Tizedszerre sem, hiába futottunk ennyi maratont.)

Másnap reménykedve ébredünk, és örömmel állapítjuk meg, hogy már kevésbé fáj minden, jól van, lesz ebből futás, még van két napunk, hiszen holnap úgyis csak este akarunk menni futni. 

A napi munka végére hullának érezzünk magunkat, csak arra vágyunk, hogy bemásszunk az ágyba megint, és mindenki hagyjon békén, mert a verseny még durván dolgozik bennünk, de hát ez természetes is. Mint ahogy az is, hogy szerdára sem leszünk sokkal jobban. Ahogy közeledik a délután, úgy látjuk egyre kevésbé reálisnak, hogy futócipőt húzzunk, de nem baj, valahol azt olvastuk, hogy a maraton utáni regeneráció legalább egy hét, tehát tulajdonképpen kihagyhatjuk a szerdai betervezett edzést, jó lesz az csütörtökön...pénteken...esetleg szombaton, á, az összes hétvégém ráment eddig a hosszúfutásokra, hagyjuk, amúgy sem érzem jól magam! 

Merthogy egy maratoni táv lefutása legatyázza az ember immunrendszerét, de rendesen! Jönnek a megfázások, torokfájások, elgyengülések, itt fájások - ott fájások szépen sorban, és ugyan a jobb napokon kimegy a delikvens, hogy kepesszen kicsit a pályán, de ez még csak nyomokban tartalmaz valódi futást, és másnapra vissza is esik valami nyavalyás nyomorba. 

Ez a pingpong megy egy darabig, mire az ember rájön, hogy sokkal egyszerűbb nem futkorászni félbetegen, hanem szépen megvárni, mire a szervezete tényleg rendbe szedi magát, és csak utána kezdeni el az edzéseket. Ez a 3. fázis, tehát a legálisan, azaz edzői jóváhagyással nem futás. Ez az időszak, ami szó szerint úgy megy el, hogy kettőt pislant az ember, és már arrébb van két héttel, meg az összes csokival/fagyival/pörkölttel nokedlival/egyéni preferencia szerint behelyettesíthető, kifejezetten hízlaló tilalmas dologgal, amitől a felkészülés alatt komolyan távol tartotta magát, de itt a harmadik fázisban „A pihenő időszakban szabad kiengedni!“ felkiáltással bepótolja a spártai hónapokat.

Így, mire a 4. fázisba, tehát az edzések újrakezdésének szakaszába ér, megvan rajta az a súlytöbblet, amit a maratonért kínkeservvel ledobott, és mivel már több, mint egy hónapja, de az is lehet, hogy még több ideje nem edzett szisztematikusan vagy esetleg sehogy, az első edzés alkalmával szó szerint beleszakad a gigasokkba, és két oldalról kapja a kijózanító pofonokat. Az egyik oldalról azért, mert az emlékeiben még élénken él az a teljesítmény, amit a maratonon le tudott adni akár tempóban, akár állóképességben, és azt hiszi, hogy ez most is menni fog, majd 1-2 kilométer után pánikolva ébred rá, hogy dehogy fog! A másik oldalról pedig azért, mert érzi, hogy nemhogy a megszokott futási stílusát, de semmilyen értelmezhető futást nem tud produkálni. Szinte látja magát kívülről, ahogy bénázik a pályán, görcsösen rángatja a kezét, nem engedelmeskedik a lába, az erőlködéstől merev a dereka, és azt gondolja, hogy nála szánalmasabban kinéző futót fél megyében nem találni. Az addig észrevétlenül a cipője alá simuló kilométerek ma nem simulnak, küzd a méterekért, és nem is érti, hogy lehetett az, hogy a verseny előtti edzéseken az első tizest észre sem vette, most meg már a másodiktól is szenved. Haza akar menni, és az esetek egy jó részében haza is megy. 

Pedig itt egyszerű dolga van az ember gyerekének! Tudnia kell, hogy a verseny utáni első körülbelül 100 kili ilyen. Az nyomorult lesz! Ezt a távot szenvedve le kell futni, össze kell gyűjteni az edzések alatt, mert utána észrevehetően könnyül a futás, a szervezet ismét terhelhető, az intervallok egyre jobban mennek, gyorsulnak még úgy is, hogy nő az ismétlésszám. A hosszúk egyre hosszabbak, heti szinten már megvan az 50-80-100 kilométer, egyszóval ismét sínen van a egész. 

Itt kezdődik az 5. fázis, a konszisztens edzések ideje, amikor már ismét mászunk a teljesítmény hegyére, hogy egy következő versenyt abszolválva a világ tetején érezzük magunkat, nyakunkban az éremmel, tele örömmel és dicsőséggel.

A élet kereke pedig ismét fordul egyet a tengelyén.