Másfél hónapja, március 2-án futottam le a hatodik Abbott World Marathon Majors-t, a Tokyo Marathont. Ezzel bekerültem a 22 magyar közé, akik szintén teljesítették mind hat versenyt a világ körül. Mára már leülepedett az élmény, és eljött az ideje annak, hogy egyfajta számvetést tartsak az elmúlt három évről. Jó apropót ad a mai napra az is, hogy pontosan 2 évvel ezelőtt, 2023. április 17-én futottam Bostonban!

De pörgessük most vissza az idő kerekét, és induljunk a történet elejéről!

Kezdjük talán a személyes hitvallással! Nem vagyok profi futó, soha a közelében sem voltam a profi szintnek. Az amatőr futók között is talán erős közepesnek merném nevezni magam, jobbnak biztosan nem. Nincs istenáldotta futótehetségem, amit mi sem bizonyít jobban, hogy egy egy unalmas órámban megnéztem, hogy a meglevő eredményeim alapján mennyi lett volna a legjobb maratoni időm, ha az ideális korban, ideális felkészültséggel, ideális feltételek mellett teljesítettem volna. 3 óra 2 percet dobott a számítás. Bitang időnek hangzik, de legyünk reálisak! Még a jobb amatőrfutókat is 3 óra alatt kezdik csak el jegyezni!

Későn is kezdtem futni, valamikor 2008 környékén, de az csak amolyan komolytalankodás volt. 35 éves voltam akkor, és még további 6 év kellett ahhoz, hogy lefussam az első félmaratoni versenyemet Siófokon 2014 novemberében. Már akkor is öreg voltam tehát ahhoz, hogy komolyan foglalkozzak a futással, és valaki komolyan foglalkozzon velem. Azon a siófoki versenyen a célvonal átlépése után ugrott be az az elképesztően eredeti gondolat, hogy egy év múlva leszek 42 éves, és milyen menő dolog lenne 42 évesen 42 kilométert, azaz egy rendes maratont futni! Ha pedig rendes maraton, akkor rendes helyen is kell lennie, így azonnal egyértelművé vált, hogy ez nem lehet máshol, mint Japánban!

Kis keresés után nagy szerencsémre megtaláltam a Fujisan Marathont, amit a siófoki futam után egy esztendővel, 2015 novemberében tartottak. Egy év önálló felkészülés, saját edzésterv, edzésnapló, ahogy kell, és ahogy azt egy teljesen tapasztalatlan amatőr gondolja, majd pedig az első maraton sikeresen teljesítve.

Innentől pedig már elkapott a gépszíj, jöttek versenyek egymás után, még hét Japánban, Bécsben, Budapesten, félmaratonok itt-ott, sok jól és kevés rosszul sikerült verseny egészen 2022 elejéig.

Minden egyes befejezett verseny után a teljesítés örömével együtt megéreztem valami belső elégedetlenséget is. Japánban, egy viszonylag kicsi, tizenötezres eseményen egyetlen magyarként elindulni jó dolog, de másodszor meg harmadszor már nem olyan átütő érzés. Jó futni Bécsben, jó futni csapatban az Ultrabalatonon, de ezek a versenyek nem azok a NAGYOK, amiről majd büszkén mesél az ember az unokáinak! Valahol találni kellett valami más ligát, ami nem csak egy maraton, hanem valami unikum, valami, amit kevesen tudnak vagy akarnak teljesíteni. Mivel az ultrázás nekem soha nem volt célom, így maradtak a maratonok, de ha már maratonok, akkor legyenek azok a királyi versenyek!

Akkor fényt kaptam.

Így jutottam el gondolatban az Abbott World Marathon Majors-ig, ami a akkor a világ hat legexkluzívabb versenyét foglalta magába, név szerint a Berlin, Boston, London, Chicago, New York és Tokió maratonokat. Ezekből hármat tavasszal, hármat pedig ősszel tartanak minden évben, így tehát egy jól összerakott sorrenddel, valamint a „piszok nagy szerencse“, „piszok nagy tehetség“ vagy „piszok nagy kupac pénz“ opciókból kettőt választva a delikvens 3 év alatt kényelmesen, félévente egy versenyt lefutva meg tudja az összeset csinálni.

Arra viszonylag gyorsan rájöttem, hogy egyéni idővel a fenti maratonok bármelyikére gyakorlatilag lehetetlen bejutni. Olyan versenyeredményt kell hozzá produkálni, ami meghaladja a futók 99%-ának lehetőségeit, és nyugodtan kijelenthetem, az enyémet is. Így nem volt más választás, mint keresni egy megfelelő utazási irodát, amelynél egy teljes csomagot megvéve repjeggyel, szállodával, idegenvezetővel, indulási lehetőséggel együtt földi halandók számára is elérhetővé válik az indulás.  Akkoriban ilyen iroda Magyarországon nem volt - nem tudom, hogy most van-e, de csodálkozék rajta, ha lenne -, így külföldön keresve én egy osztrák utazási irodánál kötöttem ki. A legközelebbi maraton időben és térben is a berlini volt, így két kollégámmal együtt úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk, milyen is az. Induljon hát innen a számláló!

1. Berlin (2022. szeptember 25. 3:39:51 - 5:13 km/perc) - amikor még nem fogtad fel, hogy mekkora fába vágtad a fejszédet

Berlin számomra csak az első maraton volt a sorban. Tudom, hogy ez most eléggé kiábrándítóan hangzik, de az igazság az, hogy akkor még nem esett le, hogy mit is jelent egy Majors-t lefutni. Két kollégával együtt neveztünk az említett osztrák utazási irodán keresztül, simán ment a jelentkezés, és még azt is engedték, hogy egyénileg repüljünk ki, szóval amolyan csordához csapódott, maguknak való magyarok voltunk a sógorok között. A versenynapon az idő ideális volt, szintúgy a pálya, amiről minden magára valamit adó futóelemző elmondja, hogy minden létező pályák legjobbika, és itt fogja majd valaki átlépni a bűvös 2 órás álomidőt. Persze lefelé, hiszen jelenleg minden induló átlépi, csak éppen után rá kell még szánni egy-két órát, amíg célba is ér!

A verseny jól ment, mindössze két hibát vétettem. Az egyik az volt, hogy túl vékony talpú cipőben indultam, és olyan 30 kilométer körül volt egy olyan hosszabb útszakasz, amire valahogy aprókavics került, így minden lépésemnél meg tudtam számolni, hogy hány kis kövecske van a talpam alatt. Fáradt lábakkal nem a leglélekemelőbb érzés! A másik hiba pedig az volt, hogy elszámoltam a szénhidrát visszapótlást, így a verseny alatt sikerült pont a fele mennyiségeket megennem, mint amire szükség lett volna. Nem is éreztem magam valami fickós hangulatban a táv második felében, de csak az edzőmmel való utólagos átbeszéléskor jöttünk rá, hogy mi volt a problematika.

Ez volt az a verseny, amelyiken Eliud Kipchoge 2:01:09 idővel világrekordot futott!

Mivel akkoriban még nem repített az írói tehetségem a blogger világhírnév és az irodalmi Nobel-díj  felé, ezért erről a versenyről nincs semmilyen írásom, csak pár kép.

2. Boston (2023. április 17. 3:33:18 - 5:03 km/perc) - A maratonok királynője, az egy és utolérhetetlen. Amelyik versenyre sosem fogsz bejutni! 

Bostonba már egyedül mentem. Az a verseny a maratonok egyeduralkodója, non plus ultrája, semmi sem fogható hozzá presztizsben, történelemben, hangulatban, élményben! Az én szívemnek különösen kedves a város, háromszor is jártam ott, és mindháromszor futottam is. Ugyan első alkalommal, 2019-ben még csak hobbifutóként nyomtam egy tízest a Charles folyó mellett, de már akkor eszemben volt, hogy milyen menő lenne egyszer az igazi, NAGY maratont lefutni itt!

(Bostonban 2019 októberében. Fiatal voltam és kellett a pénz)

Erre végül csak három és fél évet kellett várni, ami egy bostoni maratonra való bekerüléshez képest semmi.

Maga a verseny minden szempontból tökéletes volt, bizton jelentem ki, hogy életem legnagyobb futóélménye! Ahogy az ember elindul Hopkintonból le a lejtőn, és a kisvárosokon át dombra fel-, dombról lefutva, a híres Heartbreak Hillt leküzdve végül beér Bostonba, és az őrjöngő tömeg tombolása! Hát az egy valami! Az a néhány perc, amíg az utolsó kanyart bevéve lefutok a célig, a futókarrierem legfelemelőbb, legmaradandóbb élménye! Szerencsére pont erről készült egy fénykép!

Itt már igazán tudtam, hogy az Abbott Majors maratonjai minden más versenyhez képest más ligában vannak, és olyan élményt jelentenek, amire hosszú éveket várnak az amatőr futók, hogy bekerüljenek és megélhessék.

A bostoni verseny idejében indítottam el ezt a blogot is, és az első, „Na de miért Boston?“ című, komoly 40 letöltést ért el a blogoldalon! Hát igen, valahol el kell kezdeni! A verseny élményeit pedig ebben a szösszenetben örökítettem meg.

3. Chicago (2023. október 8. 3:26:44 - 4:54 km/perc) A titkos favorit, a maratoni teljesítményem csúcspontja!

Ez volt a legjobb versenyem! Komoly tervekkel érkeztem a városba, tudtam, hogy ez az a hely, ahol, ha minden tényező összeáll, akkor nagyon nagyot lehet menni! Addigra már éreztem és átéreztem az Abbott Marathonok súlyát és azt a kiváltságot, hogy lefuthatom ezeket a versenyeket. Komoly és céltudatos módon készültem fel, elkötelezetten toltam az edzéseimet, egyszóval minden összeállt ahhoz, hogy az általam kitűzött kettős cél elérjem, vagyis tehát megfussam a korosztályos Boston Marathon kvalifikációs időt, egyben pedig életem legjobbját!

A nagy napon minden tényező összejött! Tökéletes hőmérséklet, kiválóan futható pálya és vonalvezetés, minimális szél - ami a szelek városában nagy szó! - , Illetve egy félprofi versenyzőkből álló hármas csapat, akiket sikerült nyúlnak használnom az első harminc kilométeren. Az átlagos tempóm 4:30-4:40 perc/km között volt, így aztán folyamatosan gyűjtöttem az időtartalékot arra, hogy ha esetleg a végén már nem is menne olyan jól, azért mégis csak a tervezett időn belül érjek be. Szóval harmincig jól ment minden..tehát a maraton feléig. Onnan szép lassan elindultam a lejtőn, egyre jobban lassultam, és a végén már kétszer is bele kellett sétálnom, másodszorra ráadásul szégyenszemre a célvonaltól egy kilométerre.

Nem volt látványos összeomlás, éppen csak annyira gyengültem le, hogy egyik célomat se sikerüljön teljesíteni. A Boston qualificationről 1 perc 44 másodperccel, míg az egyéni rekordomtól 8 másodperccel(!) maradtam el. Csendben és kifogásképpen teszem hozzá, hogy azt 7 évvel korábban, 43 évesen abszolváltam.

Mégis a titkos kedvencem maradt ez a verseny, mert az elért időereményemmel saját jogon nevezhettem a következő évre, ami azért valljuk be, hogy egy valami. A futás történetét pedig ebben és ebben a szösszenetben írtam meg.

Ez volt az a verseny, amelyen Kelvin Kiptum 2:00:35 idővel világrekordot futott.

Most tartok a számvetés felénél, a második három maraton rövid összefoglalója is hamarosan érkezik. Na meg a konklúzió!