Be kell, hogy valljam, hogy féltem ettől a maratontól! Általában a felkészülés során ahogy közeledik a verseny időpontja, úgy szoktam egyre izgatottabb és eltökéltebb is lenni, ez a természetes módja annak, hogy lelkileg is ráhangolódjak az eseményre. Aztán amikor az utazásra került a sor, onnantól már egy szokott koreográfia szerint történik minden.  Rajtszámfelvétel a versenyközpontban, ami egy külön misét megér, hiszen, ha jól szervezik, nagyon ütős tud lenni! A nagy versenyeken általában kibérelnek valamilyen jó megközelíthetőségű konferenciaközpontot, hiszen 2-3 nap alatt ötven- vagy akár százezer ember is megfordul ott, versenyzők, kísérők, család. Feldíszítik az épületet, a hangszórókból a Rocky IV. Eye of the Tiger-féle és más, hasonlóan heroikus töltetű zenék mennek, és ahogy belépsz, sorba állsz, látod a sok futót magad körül, átadják a rajtszámodat, azt érzed, hogy te egy HŐS vagy, akit nem állíthat meg senki, győzni fogsz, és legalább akkora dicsőségben és ünneplésben lesz részed, mint Sylvester Stallonénak, amikor cipóra verte Dolph Lundgrent a film végén. Ami nem mellesleg igaz is. Mert mindenki, itt Chicagóban jelesül 1,7 millió ember ünnepel téged, illetve ünnepel mindenkit, de ez a te dicsőségedből jottányit sem vesz el! 

Szóval igencsak emelkedett hangulatban továbbmész a marathon expora, ami szintén a konferenciaközpontban van, és felspannoltságodnak köszönhetően meg akarsz venni minden, de minden cuccot, aminek hivatalosan köze van a versenyhez. Itt a Nike az egyik fő szponzor, övék a legnagyobb stand, minden évben kiadnak „special edition” ruhákat, amikre persze mindenki ráhajt, úgyhogy őrült tülekedés, kapkodás, ad hoc ruhapróbák, elhajított nem passzentos darabok mindenhol, és ezt a kavalkádot a Nike-alkalmazottak még azzal fűszerezik, hogy egy általam nem értett, de kikövetkeztethető, random dolgozó által bekiabált kérdésre mindenki egyszerre ordítja a választ, hogy hát „Just do it!”. Szóval hangulat, az van!

Persze vannak más kiállítók is a táplálékpiramis minden szintjéről, a 400 ezres Garmin órát ugyanúgy meg tudod venni helyben, ha beüt az instant get, mint ahogy a háromszor leárazott noname futócuccokat is. Ennek külön jelentősége van, és most elárulok egy szakmai titkot! Úgy kell ezt csinálni, hogy a versenyre nem viszel magaddal külön csomagot, amit leadsz a megőrződben, aztán a verseny után felveszel, mert egy maraton után mindent akarsz, csak nem egy kígyózó sor végén állni az átizzadt trikódban, hogy megkapd a szárazt. Ha viszont nem viszel leadandó csomagot, akkor az azt is jelenti, hogy a futóruhádban kell majd végigállni azt az órácskát a start előtt, amikor még hideg van, nem mozogsz, csak a fogad vacog és az ujjaid gémberednek. És itt jön a titok, szóval meg kell keresni a noname standokat a marathon expón és venni 2 réteg ruhát, lehetőleg egy hosszú ujjú pólót meg egy széldzsekit potom 19,99-ért. Ezeket szépen majd felveszed, és közvetlenük a start előtt leveted, és ott hagyod a kerítésen, vagy ha lazább vagy, akkor a tömeg feje felett kidobod. Van abban egy ünnepi hangulat, amikor megy a visszaszámlálás a rajt előtt, és a fejed felett mint, a tüzjáték rakétái, úgy repkednek a futófelsők! De nem kell aggódni emiatt, mert a szervezők ezeket összeszedik, és viszik a charity-be, szóval jó helyre kerülnek!

Visszatérve a kezdeti dilemmámhoz, ez az egész ráhangolódás rész valahogy nem volt meg, és folyamatosan attól féltem, hogy itt fog kiderülni a versenyen, hogy valami nagyon nem stimmel és a kitűzött célokat bitangul benéztem. Mert mert ezekből három volt a versenyre. 

Az első, és legfontosabb, hogy 3 óra 25 percen belül végezzek, ez az idő kell ahhoz, hogy saját jogon tudjak jelentkezni Bostonba. Ez az 50 évesek szintideje. A bostoni szintidő annyira közismert és elismert teljesítmény a hosszútávfutásban, hogy külön neve is van, Boston Qualifier, rövidítve BQ, és külön edzéstervek vannak rá. Megjegyzem, ez nem egyetlenegy szintidő, hanem korfüggő, tehát 5 évenként változik. Nekem most a 3:25:00 a szintidőm.

A második célom az volt, hogy megfussam az egyéni rekordomat, ami 3:26:36, és amit 2016-ban a Budapest Maratonon értem el 43 évesen. Meg akartam mutatni magamnak, hogy igenis képes vagyok felülmúlni a 7 évvel fiatalabb önmagamat.

A harmadik cél pedig az volt, hogy jobb időt tudjak futni, mint tavasszal Bostonban, mert hát szólhatna úgy a kritika, hogy ott könnyű, az a pálya összességében lejt, az nem is az igazi, sőt csalás!

Nagyon sokat készültem, hogy ezek a célok teljesüljenek, az idei 9 hónap alatt már futottam több, mint 2100 kilométert, az utolsó hónapokban már kifejezetten erősnek és gyorsnak éreztem magam, mégis, a bizonytalanság ott dolgozott bennem, ami egészen a rajtvonalig elkísért.

Amikor átléptem a kezdővonalat, tudtam, hogy már csak végig kell futnom a magamban elhatározott stratégia szerint, amin változtattam az eddigiekhez képest. Korábban 6 darab 7 kilométeres szakaszra osztottam a teljes távot, és mindig csak az aktuálisra koncentráltam, mintha csak ennyit kellene teljesíteni, mert így nem terhelt mentálisan az előttem levő, még le nem futott táv nagysága. Az új stratégia ehhez képest az volt, hogy a frissítést és a szakaszokat fejben összehangoltam. Ökölszabály, hogy hosszútávfutáskor 60 percenként 60 gramm szénhidrátot kell bevinni, és mivel és 20 grammos tasakokat használok, így 20 percenként kell egy, de ez úgy módosítottam, hogy 4 kilométerenként egy, ami ugyan kevesebb, mint 20 perc, de nem sokkal, és így összesen tíz gél kell. A szakaszok tehát 4 kilométeresek lettek 7 helyett, ami gyorsabban pörög és nem kell kétfelé figyelni, ha letelt az 4-es etap, akkor be kell nyomni egy GU-t.

A stratégia egy másik fontos eleme a részidő. Ha meg akarom futni a 3:25-öt, akkor 4:51-es kiliket kell menni átlagosan. Ha ennél jobb az adott kilométer, akkor időt nyerek, ha rosszabb, akkor veszítek. Futás alatt én ezt mindig fejben tartom, hogy mennyi az időmérlegem az átlagtempóhoz képest. Tudtam, hogy féltávig a maraton csak bemelegítés, ha ott bármi gond van, akkor valóban nem sikerült a felkészülés, aztán 21-30 között jön a kétségek szakasza, amikor ugyan még nem fáj semmi, de azért már nincs olyan napfényes kedve az embernek, 30 után pedig elkezdődik a maraton, a fájás, küzdés, visszaszámlálás és túlélés. Ha tehát az első 20-30 kili alatt elég pluszidőt gyűjtök, akkor van miből feláldozni a végén, amikor én természetszerűleg lassulok. (Itt egy fontos közbeszúrás jön: az egyéni rekordok közel 80%-a nem ezzel a taktikával sikerül, hanem az ún. negatív splittel, ami ennek a fordítottja, azaz az ember az átlagosnál lassabban indul el, majd folyamatosan gyorsul egészen a végéig. Én is futottam már így, nagyon fájdalmas, ámde valóban hatékony tud lenni, ha az embernek nincsenek kétségei önmagával szemben!) De vissza a történethez. Én az első hullámban indultam, így hála az égnek nem kellett kerülgetnem a botorkálókat, mert ők mögöttünk voltak. Jó tempót tudtam tartani 4:30-4:40-es kilikkel különösebb gond nélkül, így a 10k-t már 1:44 perces, a félmaratont pedig 3:30 perc körüli előnnyel zártam. Fel sem merült a fejemben, hogy nem tudom tartani a tempót később, mentem, mint a golyó és szerencsére sikerült egy 3 főből álló nyúlcsapatot találni, akik mögé beállva könnyen siklottam. Ez az az érzés, amikor az ember felveszi az utazótempóját, és csak falja a kilométereket különösebb gond nélkül. 4 kilinként gélezés, ivás, és ugyan véletlenül elejtettem az egyik tasakot, így csak kilencet ettem meg végül, de nem álltam meg, toltam neki, ahogy kell.

Lehagytam a 3:25-ös iramfutókat, pedig az elején még előttem indultak, és mivel a 3:30 perc összegyűjtött előny 210 másodperc, azt számoltam, hogy ha 10-15 másodperccel lassabb kilométereket megyek, azaz 5:01-5:06 a tempó az utolsó 12 kilométeren, még akkor is bőven beérek.

Bevetettem a titkos fegyvert is, amit most lestem el Kipchogétől, ahogy a Berlin Maratont futotta. El-elmosolyodott közben, ami első látásra furcsa volt, de aztán utánaolvastam, és kiderült, hogy teljesen tudatosan csinálta, mert a mosoly – vagy akár csak a mosolyra emlékeztető grimasz – pozitív értelemben stimulálja a testet, csökkenti a fájdalomérzetet és könnyebbé teszi a futást! Kutatások szerint akár 2% körüli teljesítményjavulás is várható ettől, szóval igazán olcsó dopping, amit megéri használni, és be kell valljam, nálam is működött. Olyan 36 kilométerig, aztán kezdtem szétesni. Addig még csak nem is gondoltam arra, hogy belesétálok, a frissítést is rendes tempó közben csináltam, de ott valahogy fordult egyet minden, és már csak arra tudtam gondolni, hogy egy kicsit, de tényleg csak egy icipicit megállok és sétálok. Egy ideig még ellen tudtam állni, mert felismertem, hogy ez csak az agyam első vészjelzése, a testem még jól van, szóval nem kell vele törődni, amúgy is szól a fülemben a zene, mire az aktuális számnak vége, már vagy 800 méterrel megint közelebb leszek a célhoz. Aztán 37 körül már nem bírtam tovább, és iváskor belegyalogoltam. Egy kicsit. Ilyenkor kábé 10 méterre magam előtt kinézek valami jelet az aszfalton, és csak addig sétálok, onnantól megint futok, és általában ez ad elég erőt ahhoz, a következő frissítőpontig ne álljak meg. Most is sikerült, és visszagyorsultam 5:08 körüli tempóig, a következő másfél kilométerre. 38 után ismét egy ivás-pár lépés séta kombó, és akkor még mindig azt gondoltam, hogy jó vagyok, más nincsen sok hátra, 4 kilométer, és BQ leszek a valaha futott leggyorsabb maratonommal!

A krach 40 után jött, ott már nem tudtam megvárni a következő ivást, gyalogolnom kellett kicsit, miközben hangosan mondogattam magamamnak, hogy „Most, most megy el az egész, ha nem futsz tovább!”. Összeszedtem magam, és próbáltam tempót tartani, közben visszaelőztek a 3:25-ös iramfutók, és tudtam, hogy ők is biztosra mennek, tehát ha kicsit mögöttük érek be, az nem baj, ráadásul előttem indultak. A 41. kilométerre nem emlékszem tisztán, kicsit összemosódtak a dolgok, 50-100 méterenként az órámat lestem, hogy mennyi van még, és kétségbeesetten kalkulálgattam, hogy beleférek-e a 3:25-be, de rájöttem, hogy az már nem fog menni! Olyan utolsó kilit kellett volna futnom, amit görcsök nélkül is kihívás lett volna, de mivel a jobb vádlim több helyen is beállt, mint a gerely, már nem voltam rá képes. Aztán az utolsó 1200 méterre összeszedtem magam. Ha már nem lesz meg a bostoni szintidő, legalább a saját egyéni rekordomat hadd múljam felől, épp elég jó eredmény lesz az is. 5:25-ös tempóval kezdtem meg a hajrát, és felgyorsultam 5:00-ra de nem tudtam tartani, túlhajszoltam magam, és megint bele kellett gyalogolnom! Az utolsó 300 méteren aztán mindent bele alapon, „Szakadjon, aminek szakadnia kell!” felkiáltással ismét belehúztam, és sikerült egy 3:58-as tempót menni célvonalig, de ahogy leállítottam az órámat, láttam, hogy ez sajnos az egyéni rekordhoz sem lesz elég! Megvártam a hivatalos időt, hiszen pár másodperccel el szokott térni a saját mérthez képest. 3:26:44, ami az jelenti, hogy 1 perc 44 másodperccel elmaradtam a bostoni szintidőhöz képest, tehát ez nem sikerült. A saját rekordomhoz képest 8 másodperccel futottam lassabban, tehát ez sem sikerült, maradt a harmadik cél, a bostoni eredmény megjavítása, ami viszont több, mint 6 perccel sikerült!

Hogy mit éreztem? Az első percben elsírtam magam, sirattam a rengeteg beletett időt és erőfeszítést, ami most nem hozta meg a kitűzött sikert. Aztán utána megnyugodtam, és rájöttem, hogy én itt és most ennél nem tudtam jobbat futni, őszintén jelenthetem ki, hogy 100%-ot kihoztam magamból, és az erre volt elég. Még most, másnap is komoly fájdalmat jelent akár csak felállni is, ami elég jó indikátora a kimaxolt versenynek! 6 perc javulás, ismét egy "sub 5" maraton, ami azt jelenti, hogy 5 perc alatti átlagot mentem, ha nem is 4:51-es kilométereket, hanem csak 4:54-et. 

Az élet pedig nem áll meg, szerdán már ismét edzésbe állok, és mivel az eddigi munka jó alap, lehet rá építkezni és készülni a következő maratonra, ami még nem tudom, hogy hol és mikor lesz, mert a tavaszi tokióiról lemaradtam. De nem baj, majd keresek valami sík versenyt, ha mást nem, jövő ősszel ismét itt vagy Berlinben, és akkor 51 évesen leszek kénytelen felülmúlni a 43 éves teljesítményemet!