A történet második része arról szól, hogy a főhős felkészülésről felkészülésre, versenyről versenyre szenved, és nem látja a negatív spirálból való kitörés lehetőségét. (Instant összefoglaló azoknak, akiknek csak görgetésnyi idejük van.)

Az előző részben leírt Chicago Marathonnal értem a csúcsra az Abbott versenyeken belül. Az ég kék volt, sütött rám a Napocska, és én éreztem, hogy ha ezt így képes vagyok lehozni, akkor már csak egy icipicivel több erőfeszítés kell, és igenis, meg lehet mind az egyéni csúcs, mind a Boston Qualification.

- Balga, balga hagymázok! - sóhajtana a költő, ha olvasná, amit írok, de hát költők nem nagyon követnek futóblogokat.

4. London (2024. április 21. 3:57:32 - 5:38 km/perc) - A szerencse is globalizálódik, de igencsak durván

Chicago után kezdődtek az igazi kihívások a versenyekre való bejutással kapcsolatban. Eredetileg a tokiói lett volna a következő, azaz a negyedik, mivel azonban az utazási iroda körlevelére nem abban a szent minutumban, hanem csak délután válaszoltam, már lekéstem róla, és csak a következő évi várólistára fértem fel. Vagy valamelyik azt követő évire, mert lehet, hogy nem merték elmondani, hogy 5 évre előre tele van a tokiói várólista.  (Ne feledjük, Japán előző év őszén oldotta fel a covid miatti határzárat, és türelmetlen futók százezrei (szó szerint!) akartak bejutni.) Szóval kedvesen pofára estem, és ott álltam, hogy akkor most mi van? Pont a felénél szakad meg ez a szép sorozat? Itt jött be az az oltári szerencse, hogy egy magyar ismerősöm Bécsben élő ismerőse ajánlott egy FB-csoportot, ahol egy guatemalai hölgy feldobott egy hirdetést, hogy a tavaszi londoni versenyre van még 5 szabad hely. Csak küldjem előre a zsozsót, és majd küldik a belépőkódot rá két hónapra, de becsszó! És mit az Isten, tényleg küldték, bár az elejétől fogva kamuszagú volt az egész. Így jutottam be Londonra úgy, hogy nagyságrendileg 55 ezres létszámú versenyen a körülbelül 17 ezernyi kisorsolt helyre 840 ezren jelentkeztek! Valami nagy erő igencsak azt akarta, hogy én ott legyek, más módon esélyem nem lett volna bejutni!

A felkészülés jól ment, maga a verseny viszont pocsék volt, ami legfőbb oka, hogy egy héttel előtte jöttünk meg a családdal egy tíznapos Japán utazásról, ahol írd és mondd, egyetlen métert sem futottam, cserébe mindenhol bitang jókat ettünk. Nem egy klasszik versenyre való formába hozás, valljuk be! Ráadásul a londoni pálya dombos, esély sem volt jó időt futni, örültem, hogy bevonszoltam a célba a szusin felhízlalt seggem. De meglett, ez volt a lényeg! Aki pedig a bejutás teljesen abszurd és máig hihetetlen történetét részletesen el akarja olvasni, az itt találja meg.

5. New York (2024. november 3. 3:50: 23 5:28 km/perc) - A legnagyobb buli, a hangulat a tetőfokon, de az állandó fűszagban ez nem is csoda

London után ismét egy dombos pálya jött, tudtam, hogy ez a verseny megint nem a rekordokról fog szólni. De amennyire a lehetőségem engedte, tisztességesen felkészültem, bár már hónapokkal az esemény előtt éreztem, hogy valahogy nem akarnak jönni azok az eredmények, amik egy jó maratonra kellenek. Van ilyen, sok a meló meg a stressz, lassabban fejlődik az ember az edzésekkel, mint ahogy korábban.

A verseny és a szervezés is pöpec volt, és a lefutott 14 maratonomból először fordult elő, hogy belesétálás nélkül, egy trappban sikerült teljesíteni a 42 kilométert. Ebben persze masszív része volt annak is, hogy végig lazán futottam, semmilyen eredményt nem hajtva, így egyenletesen be tudtam osztani az erőmet az elejétől a végéig, annak ellenére, hogy ha van verseny, amire azt lehet mondani, hogy dombos, hát akkor a New York-i az! Állandóan az előtte futók fejét látja az ember, vagy azért, mert kotrat fel a dombra, és az ő fejük magasabban van, vagy azért, mert szánkázik le a dombról, és akkor az én fejem van magasabban!

A hangulat végig király volt, szintén első és egyetlen futóélményem, hogy zene nélkül a fülemben mentem végig. A füleseket az első lépés után kikapcsoltam, akkora volt a bíztató és a futókat éltető tömeg hangja, hogy nem csak, hogy nem volt rá szükség, hanem egyszerűen nem is hallottam volna, hogy mi szól.

6. Tokió (2025. március 2. 4:28:05 6:21 km/perc) - A nagy álom, ami rémálommá vált időközben.

- Majd Tokióban megmutatom! - zsolozsmáztam magamnak minden alkalommal, amikor nem sikerült fényesen a verseny. Majd Tokióban! Ott tényleg otthon vagyok, a pálya vízszintes, jól futható, ott majd minden összejön, ami a korábban nem. Dicsőséges aranyfény sugárzik majd rám, és a nevem örökké él a hősök panteonjában! Gondolta a kicsi huszár.

„A igazság ezzel szemben az,…“ - kezdődik minden helyreigazítás. Én is kénytelen voltam a helyükre igazítani a saját elvárásaimat már a felkészülés alatt. Életemben először fordult velem elő, hogy az edzések után egyre rosszabb értékeket mutatott az órám, vagyis nem fejlődtem, hanem fokozatosan romlott a teljesítőképességem. Azt már korábban eldöntöttem, hogy egy ideig ez lesz az utolsó maratonom, de még engem is meglepett az a fajta öntudatlan lelki ellenállás, ami az edzések előtt jelentkezett. Persze ennek a nagy része a munkahelyi stressz miatt volt, amit egyszerűen már nem tudtak kompenzálni a futások, amelyeket így inkább extra kötelező terhet jelentettek, semmint felszabadító mozgást.

Ráadásul Tokióba érkezéskor meg is betegedtem, és három napig az ágyat nyomtam a szállodában. Szóval minden adott volt egy igazán gatya maratonra. A távot gyakorlatilag végigszenvedtem miközben az időjárásnak köszönhetően konkrétan pirosra sültem a tűző napon.

De a végén a Tokyo Marathon befutóérem mellé mégiscsak a nyakamba akasztották az Abbott World Majors érmet is, amiért három évet dolgoztam!

Így lett teljes az alábbi montázs is, amit az Abbott is hivatalosan visszaigazolt.

A medál mellett pedig mit kaptam még?

- 6833,15 kilométernyi futást télen-nyáron, esőben, sárban, tomboló hőségben és mínusz 10 fokos fagyban. Ez 5:30 perc/km átlagos tempóval számolva 626 óra, tehát 26 napnyi futás egyben

- repültem körülbelül 66 ezer kilométert, illetve az átszállásokkal együtt kicsit többet

- részese lehettem két világrekordnak, még ha csak úgy is, hogy én is ott futottam a rekorderek nyomában, azt viszont szó szerint

- benne vagyok az első 22 magyarban, akik teljesítették mind a hat nagy maratont

- elhasználtam 8 pár cipőt, a legnagyobb szolgálatok ők teljesítették

Hogy mi jön most? Jó kérdés! Jelenleg ugyan éppen nagyon alapjáraton vagyok a futással, de egyre erősebb az érzés bennem, hogy menni és csinálni kell, pláne, hogy van egy tavalyról átmentett regisztrációm a Chicago Maratonra idén októberre. Tokióban azért vettem egy új pár cipőt, hogy ne ezen múljon az élet. Tervek, ötletek vannak, hiszen a Majors maratonok számát 6-ről 9-re emelték és Sydney a hetedik, az én nagyobbik fiam pedig jövőre egy évet cserediákként Ausztráliában tölt, így lehet, hogy majd meg kell látogatni egy alkalmas időpontban.