Tokyo Marathon - 2025. március 2. 

Úgyis, mint ma.

A nagy maratonok közül a szervezés tekintetében a tokióinak a legrosszabb a híre, mert bár azt gondolnánk, hogy japánokról lévén szó, tökéletesen kiszámolt, precíz és egyértelmű lesz minden…hát nem! Aki ismer, vagy esetleg rendszeresen olvassa a szösszeneteimet (a kettő nem zárja ki egymás, azaz ezt csak remélem!), az pontosan tudja, hogy nehéz olyan embert találni, aki jobban szeretné a japánokat, mint én. De maratont, illetve pontosítok, Tokyo Marathon-t egyértelműen nem tudnak szervezni!

Kezdjük az elején! A internet futóközössége folyamatosan rémtörténetekkel traktálja magát arról, hogy mennyire nehéz futócuccot venni a Marathon Expón, tehát azon a háromnapos eseményen, ahol a rajtszámot is felveszi az ember. Mindenkinek melegen ajánlják, hogy rendeljen előre a neten, küldesse haza, és vigye vissza magával Japánba, vagy küldesse a hotelbe, ahol lakni fog, mert az expón nem fog tudni venni semmit méretben, még egy teliberakott kesztyűt sem. 

- Persze, persze! - gondolja az egyszeri, tizenhárom lefutott maratonjával önmagát tapasztalt versenyzőnek tartó delikens (oké, őt most én személyesítem meg a szerepben). - Miért ne tudna venni? Hát csak gondolnak arra a főszponzor sportmárka, az Asics emberei, hogy fel kell készülni előre készletekkel és méretekkel, hiszen hetven-nyolcvanezer ember fog odacsődülni abban a három napban, és más dolga sem lesz a rajtszám felvétele után, minthogy mindent, de minden megvegyen, amire rá van írva, hogy Tokyo Marathon!

- Hát a levegőt el lehetne adni ezeknek sprésdobozban, csak rajta legyen a logó! (Kis magyarázat, hogy nem rugaszkodtam el a valóságtól, ilyen van, csak éppen a Fudzsi tetejéről árulják a levegőt a mélyen tisztelt vásárlóknak)

Szóval ne mondja senki, hogy nem lehet erre a cipő-, ruha-, kiegészítő-, futó- és egyéb biszbaszéhes embertömegre felkészülni! A lényeg, hogy legyen mindenből elég, plusz legyen még vagy harminc Panasonic porszívó, amivel a százdollárosokat a kasszákból ki lehet szippantani egy perc alatt, amikor megteltek. Hát ennyi!

Vagy ha nem ennyi, akkor az egyszeri, tizenhárom lefutott maratonjával önmagát tapasztalt versenyőnek tartó delikvens arra a logikus következtetésre jut, hogy tökmindegy, a lényeg, hogy korán ki kell menni az expóra, amikor még van mindenből méret, és utánam a vízözön...

Ahogy a maradék 37.999 ember (a többiek) is erre a ragyogó gondolatra ébred csütörtök reggel. Így fordulhat elő, hogy az expóra érkezéskor nagyságrendileg 500 méteres sor áll a folyosón, illetve egészen pontosan párhuzamosan kettő egymás mellett, mert az elmés szervezők azonnal kettészedték a futókat az kísérőktől (szakkifejezéssel élve ők a „minden mindegy, egyszer vagyunk itt , megvesszük még a Jánost meg a várost is „ impulzusvásárlók).

Az első sor szépen megy, felveszi a rajtszámot - ez nem is volt vészes, körülbelül egy óra alatt megvan -, a másodikat meg azonnal ráengedik a cuccokra, hadd rohangáljanak oda-vissza a futókhoz, amíg azok a rajtszámért toporognak, hogy - Józsi, szerinted az L-es vagy az XL-es dzseki lesz jó neked? Ja, mert egyik sincs már, de egy fojtófogással sikerült megrogyasztanom egy gyanútlan ipsét, és mire kettőt pislogott, a kabát már az én kezemben volt! Ja, hogy ennek nem tetszik a színe? Mindegy, nem viszem vissza, csak feldobom a levegőbe, úgyse esik le a földre!

Az egyszeri, tizenhárom lefutott maratonjával önmagát tapasztalt versenyzőnek tartó delikens pedig mindezt elnéző mosollyal hallgatja, majd amikor kezében a rajtszám, azt hiszi, hogy csak oda kell menni az Asics-kapuhoz, és kezdődhet a móka! Kivéve, ha az van kiírva a táblára, hogy „Kedves vásárlók, a sorbanállási idő 240 perc (ez körülbelül 10 másodpercenként 300-ra vált, majd vissza), a stand tele van, most senkit nem engedünk be, megértésüket köszönjük!“ Mutatom:

A magyar turisztikai reklámszöveg ugrik be, hogy „Itt kell lenned, hogy elhidd!“ Ráadásul ott állsz a stand kapuja előtt, hát hol itt a tömeg? - Jaa, hogy az ott? Rendben, keressük meg a végét! Ha csak leírom, azt hiszitek, hogy költői túlzásba ragadtatom magam, ezért inkább lerajzolom. A bal felső sarkot figyeljétek, a piros vonal a sor:

Az emberkék nem méretarányosak, a P-04 az Asics standja, a rövidebb oldala kb. 50 méter, a hosszabb mintegy száz. Kis fejszámolás, és a teljes sor, 650-700 méterre jön ki. De hát mi az egy márkarajongónak, nemdebár! Nekem ez körülbelül két órát tartott a rajtszámos egy óra után, úgy, hogy akkor már tudtam, hogy beteg vagyok, de kicsire nem adunk! Röpke idő, és már bent is az üzletben, ahol az emberek a menőbb cuccok állványai előtt a régi idők moszkvai játékát játszották. Ja, az állványok nagyrészt üresek voltak, csak mögötte a kép mutatta, hogy ott minek kéne ott lógni. A játék lényege, hogy egy, már korábban halálra ítélt és az arénába terelt gladiátor eladó az állványok mögötti térelválasztó egy kibontott elemének helyén állva egyenként adta ki a ruhadarabokat az ott nyomorgó-lökdösődő tömegbe, hangosan ordítva a méretet. A tömegből kezek nyúltak az eladó felé (nem a torka felé, a cucc felé), kirántották a kezéből, és adták hátrébb az ott kinyúló kezeknek, ha nem ezt a nagyságot várták, de azért voltak annyira kedvesek, hogy ők is hátraordították a méretet, hogy ne legyen zűrzavar. Ugye, hogy ugye, meg lehet ezt szervezni! A standon tartózkodó, nagyságrendileg 5-7 ezres tömegnek (a hivatalos statisztika szerint kicsivel több, mint 72 ezren voltak az expón a három nap alatt), bőséges mennyiségű, akár 15 darab próbafülke is a rendelkezésére állt, így az egész szcéna Hieronymus Bosch tömegjeleneteire hajazott, állatokal, félpucér, vagy teljesen alsógatyára-bugyira-melltartóra vetkőzött emberekkel és asszonyokkal, akik égő tekintettek keresték a boldogságot. Vagy a Guernicára, nem igazán tudtam eldönteni.

Az egyszeri, tizenhárom lefutott maratonjával önmagát tapasztalt versenyzőnek tartó delikens pedig gyorsan menekült a helyszínről egy gyaníthatóan kicsi, L-es dzsekivel, egy gyaníthatóan nagy, XL-es kapucnissal, egy sapkával és egy kesztyűvel.

Rajtszám megvan, kötelező szarságok megvannak (elhatároztam, hogy minden nagy versenyről hozok egy kapucnis pulóvert, a hétvégén nincs is jobb érzés abban nyírni a füvet, ha hűvös van), irány a hotel, és két és fél nap ágy, mert akkor már nagyon komolyan köhögtem, fájt a fejem meg a torkom, és úgy en bloc gatyául voltam.

Amikor felvirradt a verseny napja - azaz ma reggel, csak így sokkal költőibb -, szokatlanul simán ment minden, pedig az expó után a legrosszabb rémálmaim gyötörtek a startzónába jutással kapcsolatban. Reggel 6-kor indultam a hotelből, és 7-re már a zóna padján kávéztam azon tűnödve, hogy soha ilyen szép reggelt még nem láttam verseny előtt! Kellemes idő, szélcsend, felhők, nem túl hideg, nem túl meleg, pont olyan, amiben igazán jól érzi magát az ember. 

Nem volt gond az indulással sem, sőt, azt mondhatom, hogy az első 21 kilométer kifejezetten unalmasan telt. Tudtam, hogy képtelen vagyok megfutni a tervezett időmet, ezért nem is idegeskedtem, kellemes, laza tempóban daráltam a távot, és mosolyogva hallgattam a lányom által erre az alkalomra összeállított lejátszási listát, mert rengeteg emléket sikerült elővarázsolnia azokkal a zeneszámokkal! Egy maratonon úgy feléig úgy van az ember, hogy az a beugró, a lényeg onnan jön, de inkább 30-tól. Addig csak futni kell, szenvedni nem!

21 után már kezdtem lassulni, sem az aktuális állapotom, sem a kifejezetten gyatrára sikerült felkészülésem nem segített abban, hogy tartsam a tempót, így, ahogy az egyszeri, tizenhárom lefutott maratonjával önmagát tapasztalt versenyzőnek tartó delikens teszi, megengedtem magamnak az a luxust, hogy bőven bele-belesétáljak a távba. Ez amiatt sem volt rossz döntés, mert közben kisütött a nap, és rövidesen olyan meleg lett, hogy már csak amiatt sem lehetett tartani a tempót. Megszakítani meg nem akartam magam. Minden vízvételi pontnál ittam, sokkal többet, mint szoktam, mert patakokban folyt az izzadság mindenhol rajtam. 

30 kilométer után viszont azt vettem észre, hogy az ivópontoknál a legelső asztalokon nincs víz! Aztán ahogy mentünk tovább, már a hátsókon sem nagyon volt, így kénytelen voltam a nézőktől kólát kunyizni, hogy valamit tudjak inni. A szervezés magasiskolája, tanítani való, ahogy ezt kitalálták a japánok! A rendszer lényege, hogy a rajtszám utolsó számjegye alapján lehetett - volna - elvileg egy-egy ivópontra menni, mert az asztalok 1-től 9-ig, és utána 0, be voltak számozva. Statisztikailag működik, hogy így egyenletesen szétszedjük a szomjas tömeget és nincs tumultus a legelső asztaloknál. Kivéve, ha egyáltalán nincs víz az asztalokon! Hát, akkor sincs tumultus, ez is tény!

Az egyszeri, tizenhárom lefutott maratonjával önmagát tapasztalt versenyzőnek tartó delikens ilyenkor vagy elkezd japán izotóniás italt inni, vállalva azt a kockázatot, hogy pár kilométer után bokán fossa magát, mert nincs hozzászokva a gyomra, vagy ékes japántudásával kóláért könyörög és azon gondolkodik, hogy melyik útszéli kisboltba ugorjon be egy palack vízért. Nekem Japánban ez a negyedik maratonom, az első háromnál már rájöttem, hogy az itteniek simán vesznek egy karton kólát és örömmel kínálgatják a futóknak, szóval ennek a verziónál maradtam.

Na de a szervezők sem estek pánikba a vízhiány miatt! Dehogy! Mit kell csinálni, ha az üres asztalok mögött ott áll 80-100 önkéntes, akinek semmi dolga, mert nem kell poharakat utántöltögetni? Hát ki kell állni az asztalok elé szép sorban, és ütemesen tapsolva bíztatni a futókat! Ha a sor miatt nem látszik az asztal, akkor az nincs is, és ha nincs is, akkor víznek sem kell rajta lenni! Voilá! Probléma megoldva! Vaslogika!

A célban szintén nem kényeztettek el bennünket, sikerült a tömeget vékony sorokba beszorítani, ahol először a befutóérmet akasztották a nyakunkba. Majd csoszoghattunk tovább szép lassan és látható volt, hogy még sokáig nem akarnak sem vizet, sem semmilyen folyadékot adni! Többen mondták körülöttem, hogy szívesen elcserélnék az érmüket vízre, az most fontosabb lenne!

De egyszer minden szenvedésnek vége szakad, kaptunk egy kétdecis palackkal (az igazán bátrak még egyet loptak), és már csak 1+3 háztömbnyit, azaz nagyságrendileg 700 métert kellett sétálni, hogy a leadott ruháinkat is megkapjuk. 

Persze azelőtt a szerencsésebbek, mint például az egyszeri, tizenhárom lefutott maratonjával önmagát tapasztalt versenyzőnek tartó delikens megkapta az Abott Six Star Medalt is, amiért annyit hajtott, szóval végül ő és a szervezők kiegyeztek egy döntetlenben. 

Hát így telt ez a maraton, az egyik legrosszabb idővel az immár tizennégy lefutott maraton közül, de nem baj, mert behúztam, megvan, és nem kell szégyenkednem azelőtt sem, akinek ezt a versenyt ajánlottam!