Mottó: „Itt Monica. Emlékszel rám? Megint bírok járni. Hívj fel, jó?

(Ford Fairlane kalandja, 1990.)

Egész könnyen ki tudtam kelni az ágyból ma reggel a tegnapi maratonhoz képest. Ez jó jel, azt mutatja, hogy megfelelően felkészültem, jól bírták a lábaim a terhelést. Mert azért kapták az ívet rendesen, ez a dombra fel, dombról le dolog nagyon kimerítő tud lenni, márpedig New York az elejétől a végéig erről szól. 

De menjünk szép sorjában, elmesélem, hogy is volt! 

A hotelben hajnali négytől lehetett felvenni a reggelire összekészített csomagokat, így hát egy órával korábban, háromkor fel kellett kelni, hogy mindenre legyen idő. Én versenyen előtt mindig megborotválkozom, adjuk meg a módját, aztán zuhany, hogy fel is ébredjek, na meg a versenyruhába öltözés, ami egy külön rituálé. 

Korábban már írtam róla, és mutattam is, hogy mit tud okozni egy átizzadt, nem megfelelő anyagú futópóló a férfiember mellbimbójával, így oda ragtapasz kell! Alsógatyát nem veszünk, mert a szintén átázott pamut ott is véresre dörzsöl, szóval csak amolyan olaszosan öltözködöm, habár a versenynadrágomban van belső réteg. Apropó versenynadrág! Igen, van ilyen, legalábbis az okosabbaknak. Speciálisnak kell lennie, mert az övtájékon kell, hogy legyen  egy olyan körben zsebes rész, amibe az ember az energiazseléit, a telefonját, és füleseit, a szállodai szoba kártyáját, meg a hasonló kis bizbaszokat teszi. Soknak tűnik, pedig én nem szeretek felesleges dolgokat vinni magammal, mert nincs kedvem holtsúlyt cipelni 42 kilométeren keresztül. Ezért sem értem azokat, akik tevepúppal futnak maratont! A tevepúp, avagy kulacstartó mellény terepre való, ott ugyanis nem adnak minden második kilométeren vizet, banánt vagy izotóniás italt, egy városi versenyen viszont igen! Teljesen felesleges ezért hát a saját vizet vinni, csak bemelegszik, a mellény alá izzad a delikvens, kisebb a szabad mozgás érzete, és plusz egy kiló. De hát kinek a pap, kinek a paplan!

Szóval öltözködés, akkurátusan sorban, ahogy előző este már kikészítette a gondos futó az ágya mellé az összes alkatrészt. Kompessziós zokni, én szeretem, szerintem nem csak hit kérdése, hogy hasznos-e, de ez megint csak messzire vezetne. Futótrikó, karmelegítők, pulzuspánt, de nem ám a mellpánt, mert az megint csak dörzsöl, és csak-csak szorítja a mellkasod, hanem karpánt, könnyebb is és összehasonlíthatatlanul kényelmesebb! Hacsak nem hagyod otthon, mint én tavaly Chicagóban, ahol aztán mégiscsak mellpánttal futottam, mert nem találtam egy boltot, ahol gyorsan venni tudok egyet, hiába jártam le a lábam két napig. 

Csuklópánt, mert bármennyire is hűvös az idő, izzadni fog a futó, és nem jó, ha nincs egy anyag, amivel könnyen letörli az arcát, avagy elegánsan belefújja az orrát, mert folyik és túl sokan vannak körülötte, így nem akar mindenkit összetaknyozni. Sapka, egyrészt a Nap miatt, másrészt azért, mert a sapka maga is komoly izzadságfelszívó, harmadrészt, mert az én hajam, khm…mondjuk úgy, hogy hézagos, így sem a hideg, sem a meleg nem tesz jót a fejemnek. Ha pedig mindez megvan, akkor jönnek a főszereplők, a versenycipők! Ne legyen lazán kötve, mert akkor szép, méretes vízhólyagokat nyer az ember. Ennél már csak az a rosszabb, ha szoros, mert akkor olyan érzés, mintha spanyolcsizmát húztam volna, azt pedig köztudomásúlag nem wellnessezni tervezték. Én a verseny startjáig átlagosan kétszer-háromszor újrakötöm őket, mert keresem azt, amikor olyan „érezhetetlen“ a cipő, vagyis mintha a testem része lenne. Ehhez néha szorítani, néha engedni kell a fűzőket, legtöbbször csak milliméterekről van szó, de mégis fontos. A mai versenycipők anyaga a könnyű súly miatt olyan vékony, átlátszó hálós, hogy ott nem fér bele egy rosszul megkötött cipő, mert az anyagvastagság nem tudja felvenni és elosztani a terhelést. 

Végül pedig mindennek a tetejére jön a Pepcóban komoly tízezer forintért vásárolt mackóalsó, kapucnis pulóver és kesztyű, mert az előrejelzés szerint hajnalban 4 fok van. Ezek a ruhák nem vesznek kárba, közvetlenül a start előtt le lehet adni gyűjtődobozokba, és szétosztásra kerülnek a rászorulók között, merthogy ötvenezer embernek nem biztosítanak kis kulcsos szekrényt vagy értékmegőrzőt, főleg, hogy a rajt és a cél teljesen máshol van! Amilyen öltözettel belépsz a rajtzónába, azzal futod végig a versenyt, vagy a felesleget leadod gyűjtésre. Drága ruhát ide senki nem hoz, de mindenki tudja, hogy lesz a sorsa az összegyűjött daraboknak, ezért általában olcsó, de jó, és gyakorlatilag teljesen tiszta ruhákat lehet majd kiosztani ötvenezres nagyságrendben, ami belegondolva hatalmas adomány!

Beöltöztem, mindent elraktam, a reggelis doboz felvétele után 4:40-kor irány a kijelölt találkozópont, ahol buszra lehet szállni. Ez egy óra alatt kivisz Staten Island-re, tehát már bőven 6 előtt a „versenyfalu“ (race village, ahogy itt mondják) közepén ődörögtünk a többiekkel. Én a 9:45-ös startra voltam beosztva, így potom 4 órát kellett csak várni a 4 fokos szélben, hogy nekiindulhassak. Higgyétek el, ez a maraton legrosszabb része! Hiába vagy beöltözve, hiába próbálsz szélmentes helyet keresni, fázni fogsz, mint a kutya! Tudták ezt a szervezők is, meg hát egy maraton előtt 4 órán keresztül egy nyomorult reggeliszacskóból megenni egy muffint meg egy banánt nem megfelelő reggeli, így ingyen forró kávét, vizet, bagelt (ez a lyukas zsemle is Amerikában, amiről nem tudod eldönteni, hogy édes-e vagy nem), meg Dunkin’ Donuts fánkot osztogattak, mindenből amennyit csak akartál. A forró kávé azért segített a vacogás enyhítésében, de igazán csak a rajt tett neki jót!

A táv azzal kezdődött, hogy átfutottunk a Verrazzano-Narrows hídra, ami már önmagában is felért egy komoly dombozással. 1 mérföld fel, 1 mérföld le, sietni viszont sem nem lehetett a tömeg miatt, sem nem kellett a tempó miatt. Mire átértünk Brooklynba, már senki nem fázott. Itt viszonylag egyenesen vezetett az út, de csak irány szerint, mert nem szűnt meg a hullámvasút, csak nem volt akkora, mint induláskor a híd. Átfutottunk a korábbi posztomban említett ortodox zsidó részen is, és be kell, hogy valljam, hogy a csapatorvos által emlegetett óvatosság egyáltalán nem volt szükséges, mindenki nagyon kedves és mosolygós volt, habár igaz, hogy a kerület más részeivel ellentétben itt nem állt tömeg a pálya mellett, és nem voltak 1000 wattos hangszórók sem, amiből a Rocky - No easy way out szólt volna. Queensbe szinte észrevétlenük futottunk át, ott már túl voltunk a táv felén. A futók még mindig nagyon szorosan haladtak egymás mellett, gyakorlatilag alig lehetett előzni, pláne, hogy rengeteg segítővel futó is indult, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy két ember közrefog valakit, aki jóval lassabban halad, mint a tömeg, cserébe annyira beszűkül az előzési szélesség, hogy szinte várni kell, hogy mikor kerülsz sorra. Ha száz ilyen kis csapat mellett nem mentem el, akkor egy mellett sem! Félre ne értsetek, tisztelendő és hatalmas teljesítménynek gondolom, hogy ezek az emberek felkészültek egy maratonra, és le is futják azt! Talán inkább csak a szervezőknek kellett volna többet gondolkodni azon, hogy ha minden hullámba beosztanak a tömegnél sokkal lassabban futó csoportokat, akkor tényleg tumultus lesz, pláne a szűkebb utcarészeken, és abból volt elég!

A következő nagy akadály a Queensboro híd volt a maga két kilométerével. Megint olyan érzés volt, mint egy komoly dombra felfutni, és onnan lejönni, ami a teljes combizomzatot próbára teszi. A trükkös csalás a domboknál a lejövetel, mert sokan azt hiszik, hogy amit felfelé elvesztettek, azt majd lefelé visszanyerik. Hát, ez nem így van, ráadásul az olyan csökött aszfaltmajmok, mint én is, általában nem edzenek eleget emelkedőkön, így a combfeszítő izmuk nincs hozzászokva ahhoz, hogy itt bizony azzal fékez az ember. Eklatáns példája ennek Boston, ahol egyből dombról lefele indulunk, mindenki boldogan gurul, elégedett a tempóval, majd megdöbben az első emelkedőn, mert addigra annyira elfáradt a combja, hogy alig tud felkecmeregni rá! A hídon át Manhattanbe értünk, itt egy laza jobbkanyarral északnak fordultunk, és folyatódott a hullámvasút. Rájöttem, hogy ha az előttem pár száz méteren belül futó emberek fejét figyelem, és látom is, akkor az még nem mondja meg, hogy domb vagy lejtő jön majd, mert mindkét esetben igaz, hogy látszik a fejük!

Manhattenben már áthaladtunk a 26-dik kilométeren is. Az eredeti célom az volt, hogy legalább az első 30 kilométert úgy fussam le, hogy nem sétálok bele, és eddig könnyen is tudtam magam tartani, nem kezdett az elmém gonosz kis üzeneteket hozni a testemből, hogy mennyire fáradt már, és jó lenne abbahagyni ezt a hülyeséget, amúgy is, mi az élet értelme?! A távjelzők folyamatosan maradtak el mellettem, és amikor egy kis bronxi kitérő után visszafordultunk Manhattanbe, akkor tudatosodott először, hogy ezt a maratont akár képes is lehetek úgy megcsinálni, hogy nem sétálok egy métert sem! Persze ezt akkor nem tűztem ki célnak, hiszen azzal csak visszaugattam volna a testemnek, hogy „Kuss, nincs mese, végignyomod és kész!“, mire biztosan jött volna valami ütős válasz egy villámszerű hasmenés, részleges izomszakadás, görcs vagy bármilyen más szimptóma formájában, ami kikényszerítette volna a leállást, vagy legalábbis a sétát. Nem, ezt nem így kell kezelni! El kell kezdeni feldarabolni a maradék távot aprócska szeletekre. 35 kilométernél azt gondoltam, hogy oké, elmegyek 37-ig, és ott egy kicsit gyaloglok, de az nem is számít már, hiszen csak 5 kili van hátra! 37-nél éppen megérkeztünk a Central Parkba, ahol szerencsére volt pár hosszabb laza lejtő is, amiken csak nem lassít az ember, az tök ciki! Na de ha még a következő 1 kilométert lenyomom, akkor már csak 4 lesz hátra, azt a pályát meg már ismerem, itt futottam 2 nappal előtte az utolsó tizest, akkor sem álltam meg. Ja, hogy már 39? Na jó, akkor az a taktika, hogy még ezt az egyet lefutom, és akkor már csak 2 kilométer lesz hátra. Az elsőbe belesétálok mondjuk 100 métert, az már elég lesz arra, hogy a maradékot egyben lefussam! Amúgy is, soha még nem jöttem el egyben futva ilyen távon, már ez egy rekord a maga nemében. Negyvennél már szép lassan kezdtem izlelgetni, hogy akár meg is lehet a teljes táv, de még mindig nem határoztam el, hogy biztosan így lesz, csak ment az altatás folyamatosan. Amikor az utolsó ezer méterre fordultam rá, ott volt az első biztos pillanat, hogy ez meglesz! Emlékeztem 2 nappal azelőttről, hogy a maradék 800-400-200 méterek ki vannak táblázva, így ezek a táblák segítettek mentálisan abban, hogy futva menjek tovább. Ó, még nyolcszáz, az semmi, két kör egy rendes futópályán! 400? Már meg is van az első fele! 200, na innen már egy levegővel is megy (nem igaz!). A rendezők humorérzékét dícséri, hogy körülbelül itt, 200 méterrel a vége előtt van egy rövid, ámde abban az állapotban már komolynak számító emelkedő vagy inkább kaptató. Ennek a tetejéről biztosan lihegve ér be az ember a célba, és könyveli el, hogy oké, akkor ez is megvan, sőt, nemcsak, hogy megvan, de egyben lement az egész!

Ezután már csak a szokásos procedúra, túlélőcsomag felvétele, érem átvétele, poncsó felvétele, mert ilyenkor még a napsütésben is fázik az ember, majd hazanyomorgás a hotelszobába, ahol már vár a LEGJOBB dolog a maratonban: a kádnyi forró víz! 

De hát ezt már tudjátok jól, erről szólt az előző szösszenet, nemdebár!