2019 októberében voltam először Bostonban egy céges rendezvényen, és azon az úton elbűvölt a város. Minden nap kimentem futni, és már akkor arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egyszer itt indulni a maratonon. Ez három és fél év után sikerült.

Hogy milyen volt a futás? Egy szóval, leírhatatlan. Több szóban, azért mégis megpróbálom. Tartsatok velem!

2023. április 17, reggel 6:00 óra. A hotel éttereme korán nyit ma. Hajnali reggeli, hogy ne teli hassal induljunk neki a futásnak. 8:15-kor találkozik a csoport, gyors fotózkodás az osztrák zászlóval, mégiscsak ausztriai a csapat nagy része, akikkel jöttem, aztán indulunk az iskolabuszokhoz, amik kivisznek Hopkintonba.

Az idő olyan ködös, hogy a felhőkarcolók tényleg karcolnak, az apró páracseppeket minden lélegzettel érezni lehet, és hideg van, még a három réteg póló alatt is fázom. Tegnap elmentünk a TJ Maxx-ba, és vettem komoly 12.99 dollárért egy L-es méretű hosszúujjú úszópólót, ami csak arra kell, hogy a startig ne fagyjak halálra, ott majd levetem, megy a szeretetszolgálatba. De olyan hideg volt, hogy reggel még magamra húztam egy harmadik pólót is, ezt otthonról hoztam, nem baj, eggyel kevesebbet viszek haza.

A buszok a parkban sorakoztak, ahol szombaton az 5K versenyt indították. Csodálatra méltóan volt megszervezve, hogy a durván 30 ezer embert csak iskolabuszokkal kivigyék. Sorokban jöttek a sárga gépek, megálltak, az emberek felszálltak, és már indultunk is 40 kilométerrel távolabbra. Tisztára olyan érzésem volt, mint egy katonai művelet elején a behajózáskor.

Az út vagy egy óráig tartott, a konvoj végig együtt mozgott, rendőrök biztosítottak mindenhol, bár nagy intézkedésekre nem volt szükség, hiszen mindenki tudja, hogy ma van a híres Marathon Monday. (A tévéállomások reggel 4 óra óta élő adásban közvetítettek, el lehet képzelni, mekkora felhajtás ez itt, de valóban jó értelemben!)

Mire Hopkintonba kiértünk, a köd mellé eleredt az eső. Áldottam az osztrák szervezőket, mert indulás előtt mindenkinek adtak egy nejlon esőkabátot, ami nélkül bőrig áztunk volna. Hogy hova lépünk, arra így is vigyázni kellett, mert kevés rosszabb van annál, amikor egy órát átázott cipőben és zokniban toporogva kell eltölteni a párás hidegben az indulásig. Olyankor nem őszinte az ember öröme, hogy itt lehet. Szerencsére a rendezők hatalmas sátrakkal készültek az esőre, be lehetett állni a végső készülődésre. Pulzuspántot fel, ó, a fenébe, elfelejtettem ragtapaszt hozni, nem tudom leragasztani a mellbimbóimat, meg a pánt alatt, vérezni fog! Mindegy, a géleket a nadrág zsebeibe rakom, mindenhova kettőt, hogy ne kelljen sokat keresgélni futás alatt. Cipófűzőket megszorítani, kevés bosszantóbb dolog van egy kioldódott fűzőnél, teljesen kizökkenti az embert a ritmusból.

Pluszpólókat levenni, leadni a szervezőknél, tényleg adománynak megy, nem dobják ki, ez tetszik. Szilvivel és Edinával mozgunk együtt, ők már korábban, New Yorkból ismerik egymást, mindannyian készen vagyunk, idő is van, induljunk a startvonalhoz, mert hamarosan elindítják a hullámunkat! 11 óra van, az elit futók lassan beérnek, elment már a második és harmadik hullám is, már csak mi, a fizetősök vagyunk hátra startnál. A nejlon még marad, majd a rajt előtt eldobom, addig jó a hideg ellen. Az eső szerencsére már nem esik, ideális futóidő van, tényleg kívánni sem lehet jobbat! A tömeg hatalmas, mi a negyedik hullámon belül a 7-es csapathoz (karámhoz, ahogy itt írják) tartozunk.

Először csak sétálunk a start felé, aztán ütemesen megindul a csoport, eleinte csak kocogni kell, és mire az indítóvonalhoz érünk, már futásra váltunk. „5:10-zel indulj!” adta Olivér, az edzőm, az instrukciót, de esély sincs rá, akkora a tumultus. Az első 2 kilométeren 5:30 és 6 perc között ugrál a tempóm, de nekem még ugrálni sincs lehetőségem, úgy be vagyok szorítva a tömegbe. Fejben számolom, hogy az elvi átlag, de nevezhetjük álmodott 5 perces tempóhoz képes mennyit veszítek kilométerenként. 66 másodpercet hozok össze az első három alatt, de a negyedikben már szerencsére oszlik a tömeg, az eddig 3 emelkedőcske kicsit széthúzta az embereket, már lehet köztünk ugrálni, mint a ló a sakktáblán, de nem baj, el tudok kezdeni gyorsulni. A 4. kili végén már le tudok dolgozni a hátrányból. Onnantól már könnyen megy minden, szépen tartom a 4:40 és 5 perc közötti tempókat, kerülgetem az embereket és rájövök, hogy hiába indítottam el a zenét a fülhallgatóban, semmit nem hallok belőle, olyan hangos az út melletti tömeg folyamatos bíztatása. Ez nem olyan vérszegény „Hajrá, hajrá, gyerünk!” zsebkendőlengetés ám, hanem konstans őrjöngés, szinte felfoghatatlan! A Beatles tagjai láthattak ilyen a koncerteken az első sorban, meg a szállodák előtt, ahova megérkeztek! Amerikai kisvárosi emberek a torkuk szakadtából üvöltik, hogy mekkora király vagy, nyomjad öcsém, de jó, hogy itt vagy nálunk!

A dombok szép sorban jönnek, nem vészesek, mindegyik mögött ott egy lejtő, kisvárosok centrumain futunk keresztül, elérjük a 10k-t. Gélezek 20 percenként, visz a lábam, minden oké. Eddig semmi baj nem lehet, tudtam előre, hogy ha 20 kilométerig érezném a fáradtság legkisebb nyomát is, az lenne a probléma. Semelyik kiliben nem megyek 5 perc fölé, ez jó, mert szépen-lassan gyűlnek a tartalék másodpercek, amik nagyon kelleni fognak a Newton-domboknál. Egyszerre csak elkezd esni az eső, de nem gond ez sem, mert csak látom, nem érzem, épp eléggé fürdök a saját izzadságomban. A hőmérséklet ideális, panaszra nincs ok, ugyan folyamatos a szembeszél, de nem túl erős. Csak a cipőm meg a kompressziós zoknim ázik át, de arra oda se figyelek.

Félmaraton, 21k, oké, semmi probléma nincs, ilyenkor még mindig jól érzem magam, nincs fáradtság, de tudom, hogy a 20-30 közötti rész kritikus tud lenni, mert ilyenkor kezd el játszani az ember tudata, és halkan be-bekérdez.

-Tényleg ezt akarod? Ez nemsokára fájni fog, és még csak a felénél tartasz! Minek szenvedni? Egyáltalán, végig tudod te ezt csinálni?

Jönnek a negatív gondolatok, de ha az ember felkészült rá, hogy így lesz, márpedig, ha nem héderezik, és folyamatosan tempót tart, akkor előbb-utóbb így lesz, akkor felül tud rajta kerekedni.

Ezt akartam, erre készültem tavaly ősz óta! Minden nap azért mentem ki az edzésre, hogy ezt itt le tudjam futni! Jó vagyok, mert felkészültem, jó a kondim, terv szerint megyek, vagy még jobban is! Csak csinálni kell.

Elérek a 26k-hoz, tudom, hogy itt kezdődnek a Newton-hegyek. Felkészültem belőlük, 4 van egymás után, az utolsó a Heartbreak Hill. Az első hosszú, de nem meredek, csak oda kell figyelni, hogy maradjak tempóban, technikával legyőzhető a dolog. Nincs is gond, kicsivel mentem csak 5 perc fölé, de van miből leadnom, elég másodpercet gyűjtöttem, nincs ok az aggodalomra. Itt már vannak sétáló emberek is, hiszen bőven benne vagyunk a felső húszasokban, de nem probléma kikerülni őket, mert már eléggé széthúzódott a tömeg. A második dombot szinte észre sem veszem, jóval rövidebb, mint az első, mire lelassulnék hozzá, már túl is vagyok rajta. Szuper, fele megvan, csak így tovább! A harmadik még egyszerűbb, rövid is, inkább csak egy plató, amire felgurul az ember, de hát persze, riogatni kell a népet, hogy ezek a Newtonék milyen kemények! Aki a felkészülését nem egy 400 méteres atlétikai rekortánon csinálta, annak nem lehet gond az eddigi három!

Megyek tovább, jön a Heartbreak Hill, ahol a legenda szerint 1936-ban a címvédő John „Johnny” Kelley itt előzte meg Ellison „Tarzan” Brown-t, és közben vigasztalóan megveregette a vállát. Ez a gesztus úgy felbőszítette Tarzant, hogy összeszedve az energiáit visszaelőzte Johnny-t, majd meg is nyerte a versenyt összetörve Johnny szívét.

A domb vagy 800 méter hosszú és tényleg megerőltető, én is visszalassulok, bőven 5 perc felett van a tempóm, de nem baj, ha ez megvan, onnantól már begurulok a célba. A domb teteje kettős, de túl vagyok rajta, tekerek le a lejtőn, 4:40 a tempó, jó lesz ez így, megvan a legnehezebb része a pályának. Éppen leérek a Heartbreak aljára, amikor érzem, hogy durván meghúzódik az ín a bal combomban. Jézusom! Megrémülök a gondolatra, hogy lehet, hogy nem tudom befejezni a versenyt, mert minden lépés után egyre jobban fáj és húzódik, el ne szakadjon valami!

• NEM, NEM, NEM!

Én nem ezért vagyok itt! Én azért vagyok itt, hogy befejezzem, fussak egy jó időt, és megmutassam, hogy még 50 évesen is lehet jó az ember! Én nem engedem meg magamnak és a combomnak, hogy szórakozzon velem! Ez nem opció!

Ordítok belül, és kicsit kívül is, de nem hallatszik, akkora a tömeg zaja.

Segít a mantra, le is lassulok kicsit, a combon kezd magára találni, és a fájdalom állandósodik, de legalább nem romlik. Lélegzem, számolok fejben, és elengedem a 3:30-as álomidőt, amihez eddig mértem a tempót. Nem baj, ha nem lesz meg, de legyek képes futni, ne csak bebotorkáljak a célba, mert nem erre készültem!

Az emelkedőkön felfelé már érezhetően lassabb vagyok, de a lejtőkön még vissza tudok gyorsulni, viszont tudom, hogy vigyázni kell a lábamra, mert még 10 kilométer van előttem, és az nem fog könnyen menni.

Az én tapasztalatom, hogy függetlenül attól, hogy jön-e az a bizonyos rettegett „fal” vagy nem, 30k felett mindig fájdalmas gyorsan futni. Nekem eddig nem volt olyan maratonom, ahol az utolsó 10-12 kilométeren nem kellett küzdenem, és ne fájt volna a futás, de nagyon, függetlenül a tempótól. A „fal”, az energiahiány elkerülhető, csak oda kell figyelni a gélezésre és az ivásra, de fájdalom nekem eddig mindig megvolt. Húzódott combbal pedig még jobban fáj, mert nem csak a fizikai fájdalom van jelen, hanem a félelem is, hogy nehogy nagyobb baj legyen!

34 kilométer után a pálya nagyrészt lejt, felüljárónyi emelkedők vannak csak, és ugyan még mindig kerülgetem az embereket, akik közül egyre többen sétálnak vagy vánszorognak, de az én közérzetem is egyre rosszabb, és nem segít a lejtős pálya sem. Néha még sikerül 5 perces kilik alá mennem, de az átlag inkább 5:15 körül van, és 40. kilométert elérve azon kezdek el tűnődni, hogy nem érdekel semmi, én most belesétálok! Nehezen leírható ez az érzés, olyan, mintha méretes ólommellényt kapna az ember, ami egyre csak nehezedik. A szokásos taktikám sem működik, 40 felett rendszeresen nézem az órámon a távot, mert ilyenkor minden megtett 100 méter komolyan tudja fogyasztani az előttem levő maradékot.

Nem megy, nem tudom tovább csinálni, 41,21-nél leállok a futással, sétálok, annak ellenére, hogy elhatároztam, hogy nem fogok, hiszen csak 1 kilométer van hátra! 20 másodperc alatt tudom magam összeszedni fejben, végre „kinézek a testemből”, és látom, hogy a tömeg üvöltve éltet mindenkit. Rendben, üljünk fel erre a vonatra! Ismét futni kezdek, és egy gyors kanyarral kombinált emelkedő után ráfordulok a célegyenesre, ami mélyen alattam van. Itt már semmi nem érdekel a saját nyomoromból, 4:50-re gyorsulok, és gyorsít az éljenző tömeg is. Kattognak a fotók, és én szeretnék egy klasszik bostoni képet, szóval széttárom a kezem, vigyorgok, mint a hülyegyerek, majd átfutok a célon.

3:33:20. Az órám 300 méterrel többet mért, de majd korrigálom, tudom, hogy ha van centire pontos pálya, akkor ez az.

Innentől már minden szokásos. Érzelmi hullámok sorozata, sírás és öröm, kapok vizet, ami 4 másodperc alatt elfogy. Nyakamba akasztják az érmet, és én nagyon, de nagyon elégedett vagyok az egésszel, csak jussak el a hotel fürdőkádjáig a forró vízbe!

Becsavarnak még egy termotakaróba, és meg kell kérdeznem egy segítőt, hogy melyik irányban van a szállodám, mert totálisan elveszítettem a tájékozódási képességemet, hiába néztem meg előtte, hogy majd hogyan fogok hazajutni. Látom, hogy tényleg véreztem valamennyire, hiányzott a ragtapasz, de az eső legalább szépen belemosta a pólómba.   

Minden lépés fáj, ráz a hideg, mert nagyon hűvös van és én tetőtől talpig átáztam. Pár telefon, hogy végeztem, megvagyok, és mire az utolsót is leteszem, már a hotelnél vagyok. 

Ha összegezném, hogy milyen volt az egész, azt mondanám, hogy fantasztikus, de ez olyan semmitmondó szó! Én még ekkora tömeget így drukkolni nem láttam, és talán a nagy kupameccseken a pályára kifutó focistákat élteti ekkora hévvel a közönség, mint minket Boston és az összes többi kisváros lakói a futás során! A célbaérés pedig egy dübörgő, lüktető, égzengő éljenzés, ami ezt az egész utazást megkoronázta!