Egy hét múlva már a kezemben lesz az idei Chicago Marathon rajtszáma, szóval a jövő hét már a pakolással, utazással telik, először fejben, aztán szerdától a valóságban is.

Egész jól állok a felkészüléssel, sőt, talán azt is ki merem jelenteni, hogy a vártnál sokkal jobban! Ugyan már nincsenek nagy céljaim, és nem akarok egyéni rekordot futni - bár azt csendben mondom, hogy most azt érzem, hogy ha valóban nekidurálnám magam, akkor akár 6-8 hónap alatt fel is tudnám magam hozni arra a szintre -, de valami értelmezhető időtervet azért belőttem a fejemben, csak, hogy legyen mihez mérni magam.

Maga felkészülés amolyan szokásos volt, Garmin-edzővel toltam végig, és ugyan azt állítottam be az anyaszomorítónak, hogy heti 3-4 futásnál többet nem akarok csinálni, az utolsó két hónapom arról szólt, hogy a hétfői pihenőnap kivételével minden napra rakott be a program edzést, tehát megint pont ott tartok, ahol márciusban abbahagytam, mert tele volt a hócipőm, és felette egyéb testrészek is. De hát ilyen ez a popszakma, mondják erre korunk nagy gondolkodói!

A futások között volt ilyen meg olyan is, ezekből akarok nektek kettőt megmutatni, hogy lássátok, hogy egy tervezett és többé-kevésbé konzekvensen kivitelezett felkészülésben is lehetnek érdekes megbillenések.

Az első két hete, az I. MATE Félmaraton volt Gödöllőn, a második pedig egy hete vasárnap, egy teljesen sima hétvégi hosszú futás.

Namármost tudvalevő, hogy az edzésen az ember inkább szépen, nyugodtan - a retorzióktól nem tartva ki merem mondani -, lassan kellene, hogy fusson, míg a verseny köztudomásúlag arra való, hogy a delikvens iszkoljon a cél felé, mint a meztelen seggű pávián. Ergo - mondja a művelt latin, habár egy sem él már - a versenyen illenék jobban futni, mint nemversenyen. Ehhez képest a következőt sikerült abszolválnom.

Ha megnézem, akkor a hétvégi hosszúban olyan 1 óra 51 perc körül van benne a félmaraton, így jogosan merül fel a kérdés: Valóban tud az ember egy hét alatt 8 percet javulni?

A válasz az, hogy nem. Amit itt megpróbálok megmutatni, az az, hogy még gyakorlott futóként is van olyan, hogy nem adja ki egy verseny, illetve olyan is van, hogy minden tudás és tapasztalat ellenére elb.., khm, elhibázza az ember a versenystratégiát.

Kezdjük a második futással, azt sokkal könnyebb elemezni! 

Derült, napfényes őszi reggel volt, a sugarak már ferdén, ámde határozottan törték át magunkat a fák lombjain…ööö, bocs, nem kisnovellát írok, szóval még egyszer!

Tudtam, hogy meleg nap lesz, ami nem tesz jót a versenynek. Pár felhő nem ártott volna az égre, és bár voltak árnyékos szakaszok a pályán, ezt előre nem lehetett tudni. A rajt előtt tudatosan az indulózóna hátsó részére álltam, mert hallottam, hogy ez a verseny egyben országos egyetemi bajnokság is, valamint a csapatban futókat is együtt indítják az egyéni félmaratonistákkal, szóval nem lett volna jó dolog, ha a startvonalra állok, aztán az első pár száz méteren a nálam kétszer gyorsabban futó gepárd típusú egyetemista ifjak eltaposnak, mint a csikket, és a nyakamon pattogva vetik be magunkat a saját versenyükbe.

Induláskor viszont úgy meglendült az egész tömeg gepárdostól és mögöttem induló Mari nénistől együtt  - aki valószínűleg összekeverte az eseményeket, és a 60 éves érettségi találkozó helyett itt kötött ki, bár neki tökmindegy volt, itt sem, ott sem ismert már (meg) senkit -, hogy bepánikoltam, és azt haluztam be, hogy ha most nem indulok neki én is, mint a bevezetőben említett hiányos ruházatú főemlős, akkor szégyenszemre utolsónak fogok beérni a célba, ami azért elég ciki 14 maraton után, valljuk be! És valljuk be azt is, hogy emiatt viszont pontosan azt csináltam, amitől mindenkit óvok és százszor figyelmeztetek: bitangul elfutottam az elejét! Ha megnézitek, az első három kilométert olyan 4:40-4:45 körüli tempóval nyargaltam végig, és akkor botor módon még azt hittem, hogy bírni is fogom!

A krach viszonylag korán be is ütött, mire a bevezető szakasszal végeztem, és nekiindultam a négy és fél kilométeres pályának, amin háromszor kellett megkerülni a kastélyparkot, addigra kész voltam, mint a házi feladat. Én eddig félmaratonon soha nem sétáltam bele futásba! Az nekem olyan szintű felkészületlenséget jelentett - eddig -, mintha Balaton-átúszás napján szombat reggelre felkelve kitalálnám, hogy jó, akkor ússzuk át, mert az menő. Ja, ezt is megcsináltam kétszer, nem jó példa, de értitek, na! Szóval a lényeg, hogy egy felkészült futónak a félmaratoni távban nincsenek sétái, ha rendesen beosztja az erejét.

Ellentétben velem, aki már kitárazott az első nyolc kilométeren, és onnantől azon gondolkodtam, hogy simán csak ..urvaanyázva hagyjam ott az egészet, üljek be a kocsiba, és takarodjak haza, vagy ha nem, akkor futok még 20 métert - de tényleg csak annyit! - aztán megint belesétálok, mert nem bírok már futni! Mivel azonban mi voltunk a verseny egyik főszponzora - jó sokat loholtam a saját céges logónk után, mert a kiosztott futópólók hátulján is ott díszelgett -, így azt hiszem, hogy a ciframagyarral keretezett levonulás nem szolgálta volna a legjobban az UBM érdekeit.

Nem segített az sem, hogy egy tisztességes kastélyparkról az ember joggal feltételezi, hogy sík, hiszen mi más is lenne? Kell egy mező, pár tuja meg egzóta, egy fehér épület, lehetőleg nagy, aztán kalap. Ezzel ellentétben a gödöllői közel sem ilyen, hiszen egyrészt szép, másrészt lejtős. De nem ám egyszer lejtős, hanem négyszerlejtős, ahogy az első grafikonon látjátok. És nem ám olyan lejtős, hogy hopp, itt egy híd, akkor ezen átfutok, és van benne egy kis technikai hupni, hanem az a sunyi lejtős fajta, amit nem is veszel észre először, mert nem túl meredek, és csak akkor kapcsolsz, hogy valami nem stimmel, amikor lenézel a lábadra, mert nem bírod már emelni, és azt hiszed, hogy kátrányba ragadt a cipőd! Ja, hogy nem, hanem az enyhe, ámde többszáz méteres „szintemelkedés“ miatt kinyúltál, mint béka az aszfalton? Hát, van ilyen, ha a pálya rajzolóiban van némi rejtett szadisztikus hajlam. Mindezt pedig egyszer, kétszer, háromszor, négyszer! A grafikonon látszik, hogy hányszor kellett belesétálnom, azok a fekete vágatok a kék mezőben, de az is kiválóan látszik, hogy a kék futótempó burkológörbéje is vészesen kanyul lefelé, ami azt jelenti, hogy ha egyáltalán futottam, akkor azt is egyre lassabban tettem.

A célba érkezés valódi megváltás volt a szó legszorosabb értelmében, és ugyan 2 órán belül futottam, ez azért 3 héttel egy maraton előtt igazán gyászos teljesítmény…nek tűnt akkor. Még úgy is, hogy kiderült, hogy korkategória második helyezett lettem, de ettől még az időeredmény felejtendő.

A második futásom pedig pont egy héttel később, egy kiváló vasárnapra esett. Még azzal is nehezítve volt, hogy eredetileg szombaton kellett volna futni a hosszút, amit el is kezdtem, de hát beütött a futókkal esetenként előforduló „gyomorprobléma“, amikor is az asztfalról hirtelen be kell futni az erdőbe, és cikázó szemmel nagy levelű fákat kell keresni, hogy legyen mivel kitör…ööö…kitölteni az időt.

Ha nem megy szombaton, fusd le vasárnap! - idézném a klasszikus futómondást, ha lenne ilyen, de nincs, ennek ellenére a Garmin boldogan ajánlotta, hogy akkor legyek szíves egy nappal később abszolválni az elmaradt, illetve hát csak lerövidült hosszút.

Így is lett!

Lazán, a Balaton mellett, a körúton, fitten, erősen, fiatalon, szinte fáradtság nélkül nyomtam le a majdnem 28 kilit, amiben bőven voltak 5 perc alattiak is.

Lehet egy hét alatt 8 percet fejlődni, és átlagosan 26 másodperccel jobb tempót menni? Nem lehet! De vannak jól sikerült és rosszul sikerült futások, amikor nagyrészt mi tehetünk az eredményről. És hogy szó ne érje a ház elejét, nagyon jó kis félmaraton volt az a gödöllői, egy panasz sem lehet a szervezésre vagy a pályára, de néha még sok tapasztalattal rendelkező futók sem találják el a lépést, bármennyire is sima a terep!