1. Stirlitz tudta, hogy sokan lesznek, de ennyi emberre mégsem számított. Látott képeket korábban, hiszen minden futó leellenőrzi az útvonalat, az emelkedőket, a korábbi évekről szóló blogokat, mert minden információ fontos lehet a futás közben, és minél többet tud az eseményről annál kevesebb meglepetés éri. De arra igazán nem számított, hogy ennyien lesznek! Több száz métert kellett visszafele sétálni, el a startvonaltól, hogy megtalálja a neki kijelölt indulózónát. Beállt középre egy izraeli csapat mögé, és várta, hogy idő legyen, elinduljon a tömeg, ami először csak sétálva, majd futólépésben, a startvonalat átlépve pedig valódi futással induljon neki a távnak. Még egyszer megnézte a felszerelését, az órát, a mellkaspántot, majd a cipőfűzőket, mert nincs rosszabb, mint megállni egy kellemes utazótempóból a kioldódott futócipő miatt.

2. A sebtapaszokat már korábban feltette, egyet-egyet a mellkasára, egyet a sarkára, mert volt már olyan, hogy a bejáratott cipő is tört a túl szoros kötés miatt, egyet pedig a másik bokájának a belső felére, mert az enyhén kifelé forduló lábfejei miatt hajlamos volt néha másik cipője sarkának belső élével szétrúgni a saját Bokáját. Stirlitz tudta, hogy ez nem jó érzés, de beragasztott lábbal nincs ilyen gond. Körbenézett a tömegben és sajnálattal vegyes lenézéssel állapította meg, hogy milyen sok futó visel teljesen új, betöretlen cipőt. Nem baj, rájönnek majd, hogy milyen az, amikor feltör, szorít, lötyög, nyom, túl kemény, túl puha, túl nehéz...hajrá amatőrök, gondolta, tapasztalat teszi a mestert. A saját koszos, poros cipője látványa nem zavarta, mert benne volt már több, mint 900 kilométer, ismerték egymást az utolsó varrásig.

3. "A francba!" - gondolta Stirlitz, amikor rájött, hogy elfelejtette magát bekenni naptejjel, de a vazelint sem használta a hónaljára. Pedig mindkettőt hozott, ott a kocsiban a táskában, csak a nagy kapkodás miatt - 1 órával korábban akart kiérni, de csak 35 perc lett belőle - nem kent egyikből sem. Pedig sütni fog a nap, az tuti, már 2 héttel ezelőtt ellenőrizni kezdte a várható időjárást vasárnapra, hogy ne érje meglepetés. Erre tessék, az időprés miatt elfelejti, mint egy kezdő. Meg fogod még inni a levét, barátom! - korholta magát nem ok nélkül. Kánikula lesz, felhő sehol, ha valami megöli a városi futást, akkor a meleg az! A hőségtől remegő levegőjű aszfalton futni felér egy büntetőtáborral!

4. "Indulás!" - gondolta Stirlitz, amikor hirtelen megritkult előtte a tömeg. Valahol elöl biztos lőttek is startpisztollyal, de az ide nem hallatszott el. Mindegy, nem most indul a verseny, hanem ha átlépem a vonalat - gondolta, és futólépésre váltott, hogy a tömeg tempóját átvegye. Menjünk, csináljuk meg, aztán jónapot! Feltekerte a zenét a fülében, pár nehéz kilométeren át szokta segíteni, hogy tudja, mire véget ér a szám, kicsit jobb lesz. Évekbe telt megszokni a tényt, hogy egy futáson belül vannak könnyebb és nehezebb szakaszok, amikor az embernek jobban vagy rosszabbul megy, de nem feltétlenül ebben a sorrendben. Nem törvényszerű, hogy folyamatosan fáradunk, és egy perc múlva biztosan rosszabb lesz a közérzetünk, mint most. Inkább olyan hullámzó az egész, és a mélypontokat kell túlélni, hinni abban, hogy mindjárt kicsit jobb lesz.

5. A második kilométer után Stirlitz tudta, hogy a bal lába ki akar babrálni vele, mert az egész lábfeje elzsibbadt a kompressziós zokniban. Szépen nézünk ki, legalább 5 kilométer, mire visszajön bele az élet, addig meg csapkodni kell kicsit a földhöz, lépést váltani, hogy minél előbb induljon meg a vérkeringés. Eszébe jutott, amikor egy menendzserszűrésen a kardiológus abbahagyta az érrendszeri vizsgálatot, miután kiderült, hogy 4-szeres maratonfutó és 40-45 a nyugalmi pulzusa. Vicces volt, vigyorodott el, de ez éppen most nem segített neki, mert egyre jobban zsibbadt a lábfeje. Megállni nem fog, csak reménykedik, hogy gyorsan rendbejön, mert ugyan nem fut tőle rosszabbul, de ez a zsizsegés elég zavaró.

6. Itt az első frissítőpont, és Stirlitz tudta, hogy innia kell, mert bitang meleg van. A lába még mindig zsibbadt, de most, amíg iszik egy pohár vizet, legálisan sétál, hátha az segít. Már előre elhatározta, hogy az összes frissítőpontnál inni fog mindenhol szándékosan lelassulva, gyorssétára váltva, mert úgy nem nyeli félre a vizet. Jobb, mint hosszú perceken keresztül a köhögéssel küzdeni, annyira meg nem tartotta magát ásznak, hogy olyan fontos legyen megtanulni a futva ivás titkait. Ha jól felkészült, nem ez a néhány lépés akadályozza meg saját rekordja megdöntését.

7. A lába a 9 kilométernél rendbejött, kiment a zsibbadás, azóta megy minden, mint a karikacsapás. Szépen tartotta a kitűzött minimumtempót, sőt, annál bőven jobban megy. Pulzus rendben, az utazósebesség rendben, így haladva, és még egy kis fáradást is beleszámolva bőven 4 órán belül lesz. Nem tűzött ki nagy elvárást, a 4 óra kellemes idő, 5:40-es tempó, nem lehet gond vele, kézen állva is fut ennyit. Nem is akart nagyon jobban, ez a tavasz végi maraton inkább csak egy próba volt, hogy elég idő van-e télen és év elején rendesen felkészülni egyre. Eddig mindig ősszel futott, az jó volt, mert végtelen idő van addig, belefér minden, munka, betegség, szabadság, utazás. De egy tavaszinál máshogy tervez az ember. Stirlitz tudta, hogy ha ez a maraton jól sikerül, akkor megint lesz egy kedvence, és évről évre vissza fog jönni Bécsbe. Gyönyörű város amúgy is. Na haladjunk! - gondolta jókedvűen.

8. Bassza meg, ezt később kellett volna! Stiglitz mindig úriember volt, de most őszintén káromkodott magában. Már 16-nál járt, amikor egy frissítőpont után túl hamar itta meg az energiagélt. A víz és a gél nem mindig szeretik egymás, pláne nem egy gyomorban, ami egyre lassabban emészt, mert minden vér a lábakba áramlik. Ilyenkor jönnek a görcsök, a hasmenés, toi-toi, kiállás. Az energia- és folyadék-utánpótlás mindig kardinális pont. Nincs rá jó ökölszabály, mindenkinél máshogy működik, ki kell tapasztalni, be kell gyakorolni, tudni kell, hogy mit szabad enni-inni, és mit nem. Amatőr hiba, tényleg, mi a fenébe bambultál bele, hogy ilyen malőrt elkövess?

9. Beütött! Hangosan nyögött, amikor jött a görcsroham, lépésre váltott, mert minden futva megtett lépés valódi gyötrelem. Jól van, most szúrtad el az egészet, pedig csak a 18-dikban vagy. Még ha 24 kilométer. Koncentrálj, hátha oldódik, és kicsit jobb lesz. Nincs más megoldás, addig meg lassulj le, ha jön a roham - nyugtatta magát Stirlitz de közben tudta, hogy mindez csak laza rizsa. Ezt beszívta!

10. Kicsit jobb lett. Oké, menjünk utazótempón, még meglehet, még vissza lehet állni- gondolta Stirlitz bár azért ez inkább csak bíztatás volt, semmint őszinte meggyőződés. Ilyenkor kell pozitívnak maradni, és nem figyelni a belső hangokra. Az ember elméje szeszélyes játékos, néha egyszerűen nem szabad hinni neki. A test sokkal többet kibír, mint amit a fej elhitet vele. Van ebben egy egészséges önvédelmi ösztön is, de tudni kell, hogy mikor nem szabad elfogadni, amit sugall. Ilyenkor csak fut az ember, próbál nem figyelni arra, ahogy érzi magát, és őszintén bízni abban, hogy mindjárt jobban lesz. Csak az a fene sok mentőautó meg orvos ne lenne itt az út mellett. Emlékei szerint már vagy a negyediket látta, és mindenhol láthatólag szükség is volt rájuk. Ájult vagy éppen eszmélő futók hordágyakon, magasba emelt lábak, hogy a vér visszaáramoljon a fejbe is, vizes zsebkendők a nyakban...meleg van, na!

11. Stirlitz tudta, hogy a félmaratoni távig semmi baj nem történhet. Benne van a lábában, csak menni kell, a tempó könnyedén tartható, szintkülönbség szinte egyáltalán nincs, hála az égnek kanyar se, „Illéri, illéri!” és kész. Az első igazán komoly problémák 24 és 28 között szoktak jönni. Észre sem veszi, és már nem tud visszagyorsulni egy frissítés után, lomhának érzi magát, mintha ólomlábakon futna. Azt nevezik “falnak” a futók. Ilyenkor kifogy a test a glikogénból, át kell váltania a zsírtartalékokra, de ez az váltás gyötrelmes tud lenni. Sokan itt adják fel, mert az hiszik, hogy ez a vég, nincs tovább, pedig csak üzemanyagot vált a szervezet, kicsit köhög és prüszköl a motor, de aztán szépen beáll, megy tovább. Csak ki kell bírni. De erről még nincs szó, mindjárt itt a félmaraton vége, csak ezek a görcsök abbamaradnának végre.

12. Szerencsére egy parkban haladt éppen, az út mellett elég széles sávval ahhoz, hogy időről időre kifusson a fák mellé és ott lépjen párat, nem veszélyeztetve a többi futót a hajtóműből kiáramló forró gázokkal. Azt azért nem mondhatta, hogy fingja nincs, merre jár...

13. Stirlitz érezte, hogy kezd beszűkülni a tudata. Az egész érzékelhető világ összezsugorodott a közvetlen környezetére, a legtávolabbi releváns információ a mellette levő futók voltak. Tudta, hogy nem fog emlékezni az útvonalra, sem a házakra, emberekre, futás után nem tudna újra végigmenni. Itt 28 után már csak a túlélés volt, a test minden fájdalma, fáradtsága felerősödött, dobolva visszhangzott a tudatában. Próbált egy nyulat találni, akivel viteti magát, aki sem túl lassú, sem túl gyors, de ez a kísérlete is kudarcba fulladt. Ha futott, ő előzött meg másokat, mert nem tudott lassabban menni. Az elméje űzte, azt akarta, hogy vége legyen, megálljon, lerogyjon valami árnyékba, igyon, és mindenki hagyja békén. De ez a futás is lassú volt már, csak amolyan vánszorgás a forróságban, a vibráló levegőben.

14. Mindig inni akart. Stirlitz tudta, hogy itt már nem létezik optimális frissítés. Ahhoz túl meleg van. Itt állandóan szomjas az ember, hiába hagyta éppen ott a legutóbbi frissítőpontot, máris kiszáradt a szája. A homlokán érezte, hogy izzad, a sapka alatt állandóan a szemébe folyt, hiába törölgette a csuklópánttal, az is lucsogósra szívta magát a nedvességgel. A futóruhája sem állt jobban, a forró izzadtság miatt a testére tapadt, úgy érezte, hogy nem kap tőle levegőt. Pedig ez csak egy tavaszi városi maraton, hol van ez még az olyan igazi megmérettetéstől, mint a Badwater? Koncentrált, hogy ne sétáljon túl sokat, de már ez sem ment igazán. Oké, a következő lámpaoszloptól megint futok! - határozta el, de már száz méter után megint teljesen elgyengült. Hol voltak már a verseny előtte mantrák, hogy “Felkészültél!”, “Erős vagy!”, “Harc!”. Jöjjön az ide, aki ezeket a baromságokat kitalálta, és csinálja helyette. Vagy akinek kettő darab édesanyja van!

15. Na azt mégsem!!! Stirlitz tudta, hogy ez nem lesz élete maratonja, de mégiscsak azért jött ide, hogy megcsinálja. Sétálni kell? Sétálj! Tudsz még futni? Akkor fuss! De innen elviszi a befutóérmet, mert befut. Lehet szarul csinálni, de feladni nem! Nem érdekelték az egyre sűrűbben hallatszó mentőszirénák, nem adja fel, legyen bárhogy is, végigfut. Mindig azzal hízelgett magának, hogy milyen jól bírja a meleget. Na, akkor most megmutathatod! - mondta magának. Mindent lehet, de feladni nem!

16. A kilométerek lassan fogytak. Az utolsó mentális segítsége a befutás előtti távra a saját órája volt. Tempókijelzésről átváltott a megtett távolságra, így bármikor ellenőrizhette, hogy mennyit haladt. Rendben, megint 50 méter...most 100 méterig nem nézek rá...jaj, ez nem sikerült, csak 30 méter ment le...de jó, ennek a kilométernek megvan a harmada...vegyél mély levegőt, sétálj 50-et, aztán gyerünk megint. Még 1 kilométer, és vége. Feltűnt a családja, barátai egy része, de nem igazán tudott örülni. Szentségelt egyet nekik, ahogy elkúszott mellettünk, csak az órájára koncentrált, és ment tovább. A cél után várják a többiek, de nem kereste őket a szemével, majd megtalálják.

17. Ott a kapu. A napszemüvegét már rég levette, mert nem tudta tőle törölgetni a szemébe folyó izzadtságot. Bár mindegy volt, mert az éles napsütésben alig látott valamit. Még 100 méter, és benn vagy, gyerünk, legalább futva érj be! - gondolta, de Stirlitz tudta, hogy ennek már lőttek. A 6. maratonja, de a legrosszabb is egyben. A cél után valaki a nyakába akasztotta az érmet, de a szalagtól nagyon fájt a leégett bőre, inkább levette. Vizet nyomtak a kezébe, de mivel a napon álltak a palackok, olyan forró volt, hogy majdnem elhányta magát az első korty után. Éhes volt, remegett, felforrt az agya. Egy árnyékos helyen lerogyott az aszfaltra, levette a chipet a cipőjéről, mert vissza kellett adni. Nyöszörögve állt fel, mert fájtak a lábai, de Stirlitz tudta, hogy még rosszabb lesz, ha elkezdenek kihűlni az izmai. Leadta a chipet, és kitogyogott a kapun. Bécs maraton? Auf wiedersehen!

Idézet az Index.hu cikkéből: “A szombati rövidebb távokat is számolva összesen 41 919-en indultak a 35. Bécsi Maratonon (és félmaratonon), amire 130 országból érkeztek versenyzők, köztük sok magyar is volt. A hőséggel és a napsütéssel is meg kellett küzdeniük az indulóknak.

A maratonon sem a férfi, sem a női mezőny leggyorsabb idővel nevező futója nem ért célba. Dennis Kimetto, a világcsúcstartó 25 km-nél adta fel izomproblémák miatt, és kiszállt a versenyből Helen Tola is.”

Stirlitz NEM tudta, hogy a a “túl meleg van, tele van a tököm” kifejezés szinonimája az “izomprobléma”. De most megtanulta.

Idén április 15-én volt 10 éve, hogy kettős robbantásos merénylet történt a Boston Marathonon. Aznap délután két házi készítésű, konyhai kuktába szerelt bombát robbantottak fel a célegyenesben. Az első detonáció 2 óra 49 perc 43 másodperckor történt 190 méterre a céltól, a második 14 másodperccel később és egy háztömbbel távolabb történt. A merényletben 3 ember meghalt, köztük egy 8 éves gyerek, 281-en megsérültek és 17-en végtagjukat vesztették. Az áldozatok:

Krystle Campbell (29)

Martin Richard (8)

Lingzi Lu (23)

3 nappal később az FBI nyilvánosságra hozta a feltételezett elkövetők fényképét és leírását. A hatóságok egy csecsen-kirgiz származású amerikai testvérpárt, Tamerlan és Dzsohar Carnajevet neveztek meg gyanúsítottként. Hajtóvadászat kezdődött, amelynek során a menekülő terroristák agyonlőtték az autójában szolgálatot teljesítő Sean Colliert, aki az MIT egyetemi rendőrségének tagja volt.

Később az üldözés során a testvérpár tűzpárbajba keveredett a rendőséggel, amelynek során 2 rendőr is lövést kapott. Az egyik közülük, Dennis Simmonds, egy évre rá meghalt.

Tamerlant több helyen eltalálták, a testvére menekülés közben autóval áthajtott rajta, és az így keletkezett sérülésekbe hamarosan belehalt. Dzsohart később egy magánház udvarán tárolt hajóban fedezte fel a ház tulajdonosa, aki azonnal értesítette a rendőröket. Az elkövetőt végül itt fogták el. A merénylők az első terv szerint július 4-én akartak robbantani, és csak 3 nappal a maraton előtt határozták el, hogy április 15-én követik el az akciót. A kihallgatás során Dzsohar bevallotta, hogy Amerika afganisztáni és iraki katonai szerepvállalása miatt döntöttek a megtorló akció mellett, és nem állnak kapcsolatban semmilyen szervezett terrorista csoporttal. Ő jelenleg a rá kiszabott halálbüntetés végrehajtását várja.

A helyszínen a robbanás teljes sokkot és káoszt okozott. Az emberek a csomagjaikat hátrahagyva fejvesztve menekültek a helyszínről, ami csak fokozta a bizonytalanságot, hogy nincs-e további bomba valamelyikben. Ráadásul a John. F. Kennedy könyvtárban ezzel egyidőben elektromos tűz ütött ki, amelyről először szintén azt feltételezték, hogy robbantás miatt történt. A bostoni légteret lezárták, és a tömegközlekedés nagy részét is leállították.

A maraton szervezői a helyi rendőri, egészségügyi és tűzoltó egységekkel együtt kezdték meg a sérültek mentését és ellátását, majd az egész állam területéről érkezett erősítés. A Bostoni Rendőrség segélyvonalat állított fel a hozzátartozóknak, az Amerikai Vöröskereszt szintén segített az információk megosztásában, a Google a „Person Finder” szolgáltatásában pedig nyilvános adatbázist indított az eltűnt és keresett személyekről „Boston Marathon Explosions” címmel.

Számos hatóság, állami, civil és egyéb szervezet adott ki hivatalos nyilatkozatot az eseményre. Massachusetts kormányzója és Boston polgármestere One Fund Boston néven alapítványt hozott létre az áldozatok és hozzátartozóik megsegítésére. Mindhárom felsőoktatási intézmény, azaz a Bostoni Egyetem, az MIT, és a Boston Massachusetts Állami Egyetem is ösztöndíjat indított az áldozatok emlékére.

Én tegnap két emberrel találkoztam ennek a hotelnek a társalgójában, akiknek mindkét lába helyén művégtag volt. Az egyikhez egy anyuka odavitte a nyolcéves körüli fiát, és bíztatta az igencsak megilletődött gyerekeket, hogy nyugodtan kérdezze meg őket. Bevallom, nekem nem volt bátorságom közelebb lépni, de figyeltem őket, de biztos vagyok benne, hogy mindketten itt voltak 10 éve azon a tragikus napon!

- Menj Bostonba, a leghíresebb maraton! – mondták

- Félmillió ember fog neked szurkolni, az végigrepít az egészen! – mondták

- Ó, az könnyű pálya, összesen 136 méter lejtés van benne! -mondták

„És lőn, az ember felkele, neveze, kiutaza és megtudá, mi az a fájdalom” – írja a futók bibliája.

Mert pálya Bostonban nem egyszerű és nagyon csalóka!

Kezdjük a puszta tényekkel. Annak ellenére, hogy valóban a világ leghíresebb maratonjának tekinthető, két okból sem alkalmas arra, hogy hivatalos világrekordot fussanak rajta. Az egyik, hogy a start és a cél nem lehet messzebb egymástól, mint a táv 50%-a. Ennek az az egyszerű oka, hogy a szabályzat alapján nem elég valahonnan valahova elfutni, valamennyire vissza is kell futni, hogy az emelkedéseket, az esetleges hátszelet, a napot és egyéb külső körülményeket amennyire csak lehet, semlegesítsék. Berlinben például a start a Brandenburgi kapu egyik oldalán kezdődik, és a várost körbefutva a szinte ugyanott ér véget. Bostonban ez egyáltalán nem így van, iskolabuszokkal kivisznek Hopkintonba, tulajdonképpen a "susnyásba”, elnézést minden ott lakótól, és onnan kell befutni Bostonba. Ugyan vannak benne kanyarok, de szinte közel egyenesnek tekinthető a teljes távot nézve. Így az esetleges segítő vagy hátráltató körülmények végig a futás alatt állandók lehetnek.

A másik pedig, hogy pálya átlagos lejtése nem lehet nagyobb, mint egy ezrelék. Maratontávra lefordítva ez 42,2 métert jelent, míg a teljes bostoni lejtés 136 méter.

A fentiek alapján azt is gondolhatnánk, hogy egy szerencsés időjárású napon, némi hátszéllel megsegítve igazán nagy esélye lehet egy egyéni rekordnak. Ez pedig ez hatalmas tévedés! A pálya ugyanis tele van dombokkal, tehát folyamatosan fel-le futnak a futók, ami igencsak nagy kihívást jelent a lábaknak. A gyakorlottabbak tudják, hogy amit elveszítünk a dombon felfelé, azt nem nyerjük vissza lefelé, viszont mind az emelkedés, mind a lejtés extra módon megdolgoztatja a combizmokat. Mintha folyamatosan maguktól gördülnének a lábunk elé a dombok, és bár a tetejükön megkönnyebbülve gondoljuk azt hogy majd lefelé pihenünk egy kicsit, már ott is van a következő kaptató tele fújtatva erőlködő emberekkel!

A pálya magassági térképére nézve ráadásul jól látható, hogy az első 5 mérföldön lejt a legjobban, ami hatására a start izgalmától és a tömeg ünneplésétől feltüzelt figyelmetlen futók hajlamosak az ideális tempójuknál sokkal gyorsabban kezdeni, mondhatni utánégetővel indulni, mint a vadászgépek, és a táv első 20%-ában teljesen feleslegesen elégetett energia a maradék 80%-on igencsak hiányozni fog.

Az igazi kihívást a 26. kilométernél kezdődő és 8 kilométeren át tartó Newton-dombok jelentik, ahol az akkorra már erősen kimerült futóknak egymás után 4 emelkedőt kell leküzdeni, amelyek közük mindegyik magasabb, mint az előző. A negyediket Heartbreak Hillnek hívják, legenda van arról, hogy kapta a nevét, ami talán igaz is lehet, de plasztikusan leírja az ottani érzéseket.

A végeredményhez a jellegzetes helyi, igencsak gyorsan változó időjárás is hozzájárul, hiszen például 2018-ban olyan szakadó jeges eső és fagyos szélrohamok voltak, hogy az elit futók több, mint 60%-a feladta a versenyt, de pár évvel korábban, 2004-ben közel 30 fok volt, 2012-ben pedig a 27 fokos forróságban kétezernél is több versenyzőt kellett orvosi ellátásban részesíteni a hőguta vagy kiszáradás miatt. Szintén jó példa a tegnapi nap, a csúcshőmérséklet 28 fok volt, mára ez visszaesett 15-re, hétfőn pedig 12 fokot mond az előrejelzés, ami csak kicsivel több, mint az ideális 7-8.

Szóval itt nincs eredményvárakozás, én sem így érkeztem, mert amikor utánaolvastam a fentieknek, rájöttem, hogy sokkal fontosabb, hogy megéljem a bostoni élményt, semmint, hogy kitűzzek egy ideálisabb pályán akár reálisnak is mondható célt, szenvedjek, ne sikerüljön, és utána azt kiáltsam a világba, hogy nekem most milyen rossz!

Hogy mennyire a futás élménye és az esemény atmoszférája fontos, arról hadd meséljek egy mai történetet!

Reggel 8 órakor indultunk vagy tízezren a Boston Athletic Association 5K adománygyűjtő futásán. A táv felénél látom, hogy egy srác a két héttel ezelőtti Wizz Air Cluj Marathon hivatalos pólójában fut, és közben románul élőzik a kamerába. Odafutok mellé, és angolul mondom, hogy helló, de jó, a pólód szerint 2 hete együtt futottunk Kolozsváron, én is ott voltam, milyen fasza, hogy itt is találkozunk! Rámnéz, köszön, visszakérdez, hogy honnan jövök. Magyarországról, válaszolom, erre elvigyorodik és azt mondja:

- Szuper, akkor folytassuk magyarul!

Na, ezekért IS érdemes futni!

A következő alkalommal a tragikus 2013-as év történetével folytatom.

Bostonban indulni...hmm...körülményes. Először is nem futhat, aki 18 évnél fiatalabb. Másodszor, ha átléptük a felnőttkor határát, az első lehetőség szerint igencsak jó futónak kell lenni! Ez azt jelenti, hogy egy korábbi hivatalos verseny eredményével kvalifikációt kell szerezni, azaz nem elég csak regisztrálni (illetve de, erről viszont kicsivel később), hanem korcsoport és nem szerint megadott időhatáron belül kell végezni. Példaképpen, ha férfiként a 18-34 éves korcsoportba tartozunk, akkor 3 órán belül kell egy megelőző maratonon futni, nőként a hasonló korcsoportban pedig 3 óra 30 percen belül. 2011 előtt még volt egy úgynevezett 59 másodperces türelmi időszak is a versenyeredményeknél, de ezt abban az évben eltörölték, tehát 3 óra 1 másodperccel már nem lehetett bejutni az indulók közé.
A kvalifikációs időket a múltban kétszer is szigorítani kellett, mindkét alkalommal 5 percet vontak le minden időből, azaz például 2012-ben még a fenti korcsoportok limitje 3:10, illetve 3:40 volt, 2014-ben már 3:05 perc, és 3:35, majd 2020 óra 3:00 és 3:30. Ezeknek a módosításoknak az oka a túljelentkezés volt, mert a 2010. október 18-án megnyitott 20.000 főnyi keret 8 óra és 3 perc alatt betelt!

Van azonban egy másik lehetőség is az indulásra! A futók körülbelül ötöde úgy kerül be a versenyzők közé, hogy nincs megfelelő kvalifikációs ideje, hanem valamilyen partnerszervezet számára fenntartott helyre jelentkezik és/vagy fizet érte. Ez a szervezet lehet jótékonysági adományokat gyűjtő egyesület, szponzor, utazási iroda, helyi futóklub vagy az önkormányzat, ami a dolgozói számára igényel részvételt.
Nos, ez itt az őszinte beismerés helye, én is ilyen módon jutok ki. Oké, nem a bostoni vagy környéki polgármesteri hivatalban dolgozom, hanem egy osztrák utazási irodában vettem meg a versenyjogot. Ráadásul visszaeső elkövető is vagyok, hiszen már a tavaly őszi Berlin Marathonon is így indultam. Kvalifikációval nem férnék be, a tavaly berlini időm 3:39:51 lett, a korosztályom (50 éves) szintideje pedig 3:25:00, így laza 15 percet faragnom kell még egy saját nevezéshez. De ami késik, nem múlik!

A Boston Marathon – és minden más hosszútávfutó verseny - további érdekessége, hogy az 1897-es első rendezés után 70 évig csak férfiak indultak! Nőket eleve nem is engedtk a rajthoz, mert a közvélekedés szerint nő nem képest teljesíteni futva ilyen távot! 

1967-ben aztán Kathrine Switzer úgy döntött, hogy ő mégis lefutja a maratont. Tudta, hogy ha a saját teljes nevét használná, akkor nem engednék jelentkezni, így K. V. Switzert írt a lapra, amit senki nem szúrt ki, hiszen senki nem feltételezte, hogy a név egy nőt takar! Katherinnel együtt indult az edzője és a barátja, aki amerikai futball játékos volt. A futók közül mindenkit meglepett és felvillanyozott a jelenléte, ahogy elmesélte később, a fotósok pedig, amikor meglátták a pálya széléről, sorban bekiabáltak neki, hogy lassítson, hogy fényképezni tudják.
A versenyt a bírók egy busszal kísérték, ezen utazott Jock Semple is, aki, amikor meglátta, hogy egy nő is fut a férfiak között, megállíttatta a buszt, leugrott, Kathrine után rohant és megpróbálta letépni a rajtszámát, miközben azt kiabálta, hogy „Takarodj a pokolba a versenyemről, és add ide azokat számokat!”

A nő mellett futott a fiúja, Tom Miller, amerikai futballista, aki egy szabályos rögbis mozdulattal kilökte a bírót az út szélére a sajtó munkatársai és a fotósok szeme és kamerája láttára, akik üvöltözve vonták felelősségre a nőt, hogy mit akar bizonyítani és kinek képzeli magát?

Amikor elhagyták a csődületet, és a kiabálás is elmaradt mögöttük, és tovább futottak a csendben, Kathrine számára akkor lett világos, hogy ezt a versenyt végig kell csinálnia, még akkor is, a négykézláb ér be a célba! Mert ha nem sikerül neki, akkor senki nem fogja elhinni, hogy egy nő is képes maratont futni, és soha nem érdemlik ki, hogy indulhassanak.
Végül 4 óra 20 perces eredménnyel ért célba, és ahogy mesélte, nem csak az ő életét változtatta meg az a maraton, hanem minden jövőbeli női versenyzőét is!

Mégis 1967. után még 5 év kellett ahhoz, hogy a Boston Marathon hivatalosan is engedjen női futókat rajthoz állni!
A teljesség kedvéért még azt is meg kell említenem, hogy Kathrine előtt egy évvel, 1966-ban Roberta „Bobbi” Gibb is lefutotta a távon nemhivatalosan, miután a versenybírók elutasították a jelentkezését azzal az indokkal, hogy nő nem képes futni 42 kilométert. Akkoriban leghosszabb hivatalos női verseny távja másfél mérföld volt!
Bobbi akkor már 2 éve készült a maratonra napi akár 40 mérföldet is futva, de indulnia csak úgy sikerült, hogy a rajtnál gyakorlatilag beugrott a férfiak közé. A célon végül 3:21:40 idővel futott át!

Azt hiszem, megemelhetjük a futósapkánkat mindkettőjük előtt!

És hogy milyen a pálya? Ezzel folytatom hamarosan.

Mit gondoltok, vajon hány maratont rendeznek egy évben a világon?

A World’s Marathons oldal szerint 2023-ban világszerte 1402-t, az Ahotu Marathons oldal szerint 1878-at szerveznek, és ezek a számok nem tartalmazzák a félhivatalos, nemhivatalos és egyéb gerillamaratonokat, szóval kijelenthetjük, hogy nagyságrendileg valahol 2000 és 4000 között lehet a valódi eseményszám. Azaz átlagosan – vegyünk mondjuk statisztikai jóindulattal 3000-et – naponta 8,2 verseny van, de gyaníthatóan hétfőtől péntekig viszonylag kevés az esélye egy maratonnak, tehát számoljunk csak a hétvégékkel, szóval akkor 28,8-re jön ki a szám, amit aztán persze tovább finomíthatunk az olyan tényekkel, hogy nyáron és télen is ritkább a versenyek száma, na meg szilveszterkor, karácsonykor, húsvétkor és más vallások ünnepei közelében. Szóval bátran kimondhatjuk a konklúziót, hogy a végső eredmény a „marha sok”!

Hogy megértsük, hogy ebből a számosságból mégis miért emelkedik ki egyértelműen a Boston Marathon, ahhoz érdemes visszamenni időben vagy 130 évet, 1896-ig az első újkori olimpiáig, amit abban az évben április 6-15. között rendezték Athénban. Kis érdekesség, hogy az előtt levőt 393-ban tartották, tehát 1503 éves apróbb szünet volt a kettő között, ami azért megfelelő időkeretet adott az olimpikonoknak rendes felkészülésre. De vissza 1896-ba az első újkori olimpiához, ahol a versenyszámok között már szerepelt a maratonfutás, mégpedig az eredeti helyszínen, tehát Marathón és Athén között tartották meg, és amelyet talán nem meglepő módon egy görög futó, nevezetes Szpirídon Luísz nyert meg 2:58:50 idővel.

A győzelem értékéből semmit nem vesz el, hogy összesen 17-en indultak, és a görögöknek elég nagy esélyük volt a győzelemre, mert a 17-ből 13-an azok voltak. A versenyen a második és harmadik helyet is görög futó szerezte meg, azonban a bronzérmes Szpíridon Belokasról kiderült, hogy a pálya egy részét nem a saját lábán tette meg, hanem kocsin utazott, így diszkvalifikálták, és utólag a magyar Kellner Gyula kapta meg a bronzot!

A maratonfutás mint sportág hatalmas siker lett az olimpián, nem csak a görög vonatkozása miatt, hanem azért is, mert szellemiségében teljesen megegyezett az olimpia alapelveivel. Minő ficama a jelen sportdiplomáciának, hogy most az öttusában a lovaglás helyett – viccen kívül, nagyon komolyan – olyan versenyszámok is szóba jöttek a bizottságnál, mint a párnacsata vagy a drónreptetés!

De vissza a maratonhoz! A sportszámot egyértelmű siker övezte az olimpián, és ez inspirálta az 1887-ben alapított Bostoni Atlétikai Szövetséget (Boston Athletic Association – B.A.A.), hogy az azt követő évben, tehát 1897-ben is szervezzenek egy maratont, hogy ne kelljen a következő versenyig 4 évet várni. A táv azonban csak 24,5 mérföld, azaz 39,4 kilométer volt, amit John J. „JJ” McDermott nyert az igen népesnek csak erős jóindulattal nevezhető 15 fős mezőnyből.

Ezután pedig minden évben megrendezte a B.A.A. a versenyt, amely 2020-ig a leghosszabb ideje folyamatosan megrendezésre kerülő maraton rekordját is tartotta, és abban az évben a COVID miatt maradt el.

A Boston Maratont minden évben Patriot’s Day-en tartják, ami április harmadik hétfője, és idén 17-ére esik. Ez alól kivétel volt 2021., amikor szintén a COVID miatt október 11-én tartották.

A kezdeti 15 fős létszám is növekedett azóta, mostanra évente körülbelül 30.000 futó jelentkezik az eseményre. 1996-ban, tehát a százéves évfordulón 38.708 regisztrált futóval, 36.748 indulóval, és 35.868 beérkezővel a Boston Maraton a világ legnagyobb maratonja címet is elnyerte, de talán még megdöbbentőbb minden évben megjelenő nézők és szurkolók nagyságrendileg 500.000-es száma a pálya teljes hosszán!

És hogyan lehet rajthoz állni Bostonban? Erről szól majd a következő blog hamarosan.