Az Abbott World Marathon Majors, azaz a világ 6 legrangosabb maratonját tömörítő versenysorozat jelenleg a következő helyszínekből áll: Berlin, Boston, London, New York, Chicago és Tokió. Ezekre a versenyekre nem egyszerű a bejutás, hiszen komoly feltételeknek kell megfelelni, de a hat „Nagyvad“-on való részvétel ugyanúgy működik, mint minden más az életben, azaz alapvetően három módon lehet bejutni: tehetséggel, szerencsével vagy pénzzel.

Vagyis tehát.

Mit jelent, hogy tehetséges vagy? Jelen esetben azt, hogy az elit maratonfutók közé tartozol, és olyan gyorsan tudsz futni hosszútávon, ahogy más biciklizni sem. Ők azok, akik 2 óra 30 perc alatt képesek lefutni a maratont, és világszinten jegyzik őket. Aki az elit kategóriába tartozik, annak egy korábbi eredménye beküldésével kell igazolnia a státuszát, ami garantált bejutást jelent a fenti versenyekre. Természetesen az eliten belül is vannak még elitebbek, akik annyira híresek, hogy nincs szükség igazolásra sem, mert meghívással kerülnek be versenyekre. Ez mindkét félnek kellemes és hasznos is egyben, hiszen tovább emelik az adott verseny amúgy is jelentős presztizsét, valamint a dobogós helyek komoly pénzdíjjal is járnak. Kedvenc versenyem és példám, a Boston Marathon pénzdíjai tavaly a következőképpen alakultak:

1. hely: 150.000 dollár, jelen árfolyamon 51,7 millió forint

2. Hely: 75.000 dollár, jelen árfolyamon 25,8 millió forint

3. Hely: 40.000 dollár, jelen árfolyamon 13,8 millió forint

Összesen a bostoni verseny első 10 helyezettjének minden kategóriát beleszámítva 879.000 dollárt, az átszámolva 302,8 millió forintot osztottak ki!

De visszatérve a meghívásra, nagy médiaesemény is egyben, amikor a meghívott futóknak kiküldik a rajtszámát is. Érdemes megnézni, nagyon kedves kis videó: 

https://www.instagram.com/tv/CfvrWvBIFQH/?igsh=bnk0OTVmODg4a2pj

Ahogy látható, Kipchoge már akkor király, hogy neki szám sem kell a „rajtszámára“, és ezt most kivételesen nem ironikus hangnemben, hanem valóban komolyan gondolom! 

Összegezve tehát, az elit futóknak garantált helyük van a nagy maratonokon. 

Szerencsére itt még nem kell elhagynunk a tehetségek világát, hiszen van még élet az eliten innen is. Garantált helyet lehet szerezni úgy is, hogy nem tartozunk a futóvilág élvonalába, de mégis képesek vagyunk az úgynevezett kvalifikációs időn belül futni. Így kerültem én be a 2024-es Chicago Marathonra az októberben futott 3:26:44 eredményemmel, mert az én korosztályomban a limitidő 3 óra 35 perc volt. Persze minden versenynek megvan a saját maga táblázata a szintidőkről, ezek simán eltérhetnek egymástól annak függvényében, hogy mekkora a jelentkezők száma - akik tehát igazolható módon megfutották a szintidőn belül a távot - és a versenyen az összes induló száma.

A leghíresebb ilyen kvalifikációs idő táblázata a Boston Marathonnak van, ami annyira kiemeltnek számít, hogy saját elnevezése is van: Boston Qualifier, vagy röviden csak BQ. Ez a számok szintjén azt jelenti, hogy mint a világ legrangosabb és legpatinásabb versenyét véve, a következőkre vagy képes a nemed és korod függvényében:

Ha tehát egy 35 éves, ereje teljében levő hölgy vagy, akkor bizony 3 óra 30 percen belül kell tudnod lefutni a maratont, azaz az átlagtempódnak gyorsabbnak kell lenni, mint 4 perc 58 másodperc. Ha egy 50 éves és 11 hónapos, még inkább ereje teljében levő (plusz jóképű!) férfi lennél, akkor ez az idő 3 óra 25 perc, ami 4:51-es tempót jelent. Ha ez megvan, akkor büszkén mondhatod magadról, hogy „I’m a BQ!“, és a futóvilágban ez bizony egy presztizs. Sok futóedző is hirdeti így magát, hogy külön választaható tételként szerepel a BQ, vagyis a bostoni kvalifikációs időn belüli futásra való felkészítés. 

Ha a táblázatot megnézzük, az azért jól látható, hogy 40 éves korig nagyon durva szintidők vannak, nemhiába él az a mondás, hogy a BQ-ra meg kell öregedni, különben van esély arra, hogy szétcsapod magad!

Ha pedig sikerül megfutni a szintet, Boston esetében még nem ülhetsz a babérokon, mert ezzel csak arra kapsz jogot, hogy regisztráld magad egy előre megadott időablakban a következő évi versenyre. És itt jön a csavar, ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy hányan regisztrálnak egy adott évben, mert ha a versenyszezonon belül sokan tudtak igazolhatóan szintidőn belül futni, mert sok esetben volt ideális az időjárás a verseny alatt, akkor bizony túljelentkezés fordulhat elő a verseny elméleti létszámkorlátjához képest. Ilyenkor pedig a kedves és szimpatikus versenyigazgatóság kiadja a közleményét, hogy az elméleti kvalfikációs táblázatban szereplő időkhöz képest mennyi időt vág le az egyes kategóriákban az adott évre vonatkozólag! Azaz, maradva az 50 éves és 11 hónapos, ereje teljében levő (és egyben jóképű!) delikvensnél, ha sikerült volna mondjuk 2 perccel jobbat futnia a 3 óra 25 perces limitnél tavaly októberben Chicagóban, és büszkén posztolta volna az összes létező médiumon, hogy mekkora király, akkor igencsak nagyot koppant volna, amikor meglátja, hogy 5 perc 29 másodperccel vágták meg a táblázatban levő időket, azaz a valódi szintidő nála 3:19:41! Hiába futotta meg tehát a limitet, az bizony nem elég a bekerüléshez! Tavaly a statisztika szerint egészen pontosan 11.039 futó esett így ki a meghívásból az idei versenyre.  Szomorú, szomorú napok voltak azok!

Ha viszont véget ért a tehetség, az ácsingózó futónak még mindig vannak lehetőségei, és itt lép porondra a szerencse!

Minden szervező működtet valamilyen rendszert, amelybe regisztrálva és a feltételt teljesítve a delikvens egy sorsoláson vesz részt, amin, ha nagyon nagy malaca van, kihúzzák a nevét. Ezek egy része szintén szintidőhöz köthető, de van olyan is, hogy - a valódi nevezési díjhoz képest - egy jelképes összegért benevezve teljesíteni kell egy távot, mondjuk félmaratont, egy bizonyos időintervallumon, mondjuk egy héten belül. Itt még az is megengedett, hogy az előírt távot több szakaszban teljesítsük, azaz az eredmények összeadódnak. Akiknek ez sikerült, azok közül sorsolnak, tehát nem a rangsor, hanem a puszta véletlen dönt, hogy a nagyságrendileg 2500-3000 jelentkezőből bekerülünk-e abba a boldog ötvenbe, akik nevét kihúzzák, és már járulhatnak is a kasszához a nevezési díjat befizetni. Én is részt vettem egy ilyenen, hátha kihúzzák a nevem az idei tokiói versenyre, de hiába tudtam le a félmaratont, nem voltam a szerencsések között. Gyors számolással azért ki lehet számolni, hogy erre az esély olyan 1,5-2% között volt, szóval azért nem lepődtem meg. 

Hasonló módon működik az a rendszer is, amikor nem teljesíteni kell valami, hanem adakozni, és ez már a szerencse és a pénz határán van. 

A versenyek weboldalain mindig van egy olyan aloldal, ahol azon szervezetek nevét sorolják fel, amelyeknek adományozni lehet, vagy gyűjtést lehet szervezni. A gyűjtés persze egyszemélyes is lehet..

Ha sikerült az adott összeget átutalni összegyűjteni, akkor szintén következhet a sorsolás, amikor ismét lehet drukkolni, hogy kihúzzák az ember nevét…hacsaaaak nem…az a bizonyos átutalt összegyűjtött összeg elég magas. Pletykák vannak arról, hogy egyes versenyeken a pénzösszeg nagysága és a kihúzás valószínűsége között, khm, valamiféle pozitív korrelációt ki lehet mutatni. Én is kaptam tippet arra, hogy ez az r² együttható milyen összegnél kezd közelíteni az 1-hez, ami azért jól mutatja, hogy a szerencse és a pénz között viszont negatív korreláció tud kialakulni!

Ezzel végül el is jutottunk a harmadik lehetőséghez, azaz a pénzhez. Ha nincs tehetségünk, és nincs szerencsénk sem, de nagyon futni szeretnénk, akkor jönnek a képbe az erre szakosodott utazási irodák. Velük tehát nem Görögbe meg Törökbe lehet elutazni, bár ott is vannak nagyon jó versenyek, hanem ezek az irodák szerződésben állnak a Marathon Majors szervezőivel. Az irodák listái fenn vannak az versenyek oldalain, általában kontinens és ezen belül ország szerint csoportosítva, megkönnyítve ezzel a keresést. Az egyes irodák kvótákat kapnak, amelyekkel gazdálkodhatnak, tehát itt sem biztos a bejutási lehetőség, csak ha van még hely. Ha pedig elfogytak, akkor következnek a várólisták egy, kettő, sok évre előre.

Így találtam rá anno én is arra az osztrák utazási irodára, amelyen keresztül a berlini, bostoni és chicagói maratonokat futottam, mivel magyar iroda tudomásom szerint nincs. Az osztrákok teljes csomagot ajánlottak, azaz nemcsak a versenyen való részvétel a biztos, hanem a repjegy, a szálloda az ottani étkezéssel együtt. Ezenkívül kíséretet is vállalnak, elviszik a csoportot a rajtszámfelvételre, az versenynapon odavezetnek a rajtzónákhoz, hogy senki ne tévedjen el, és emiatt késse le a startot, valamint a futás végén van egy előre megbeszélt találkozási pont, ahol elmondják, hogyan jutsz vissza a leggyorsabban a szállodába, így hullafáradtan nem kell még tájékozódóst játszani. Mivel minden évben biztosan visznek csoportot, ezért az általuk lefoglalt szálloda közel van a rajtzónához, ráadásul ha nem is  a legolcsóbb, de azért elfogadható áron, hiszen velük is szerződni tudnak. Egyéni szervezés esetén azért van esély rá, hogy ha gyalogtávolságra keresel szobát a verseny idejére, akkor vagy egy menekülttábor-szerű, sokágyas hodályban kapsz egy ágyat, ahol sorbaállhatsz a vécére, vagy a másik végletként bőven millión felüli összeget kell kifizetned egy csütörtöki érkezés-hétfői távozás kombóra. Ha pedig egyik sem, akkor bizony tömegközlekedni fogsz a verseny előtt egy idegen városban, hajnal óta idegállapotba' kerülve! Mennyivel kényelmesebb, amikor azt mondják, hogy reggel 7-kor talákozó a lobbiban, és együtt kimegyünk a versenyre!

Az utazási irodák további lehetőségként ajánlanak még opciós városnézést, esetleg belépőket ide-oda-amoda, de ezek számomra mindig kérdéses programok, mert az utolsó napokban már nem szeretek sokat mozogni, inkább csak lefutom a napi penzumot, eszem, pihenek és blogot írok a nagyközönség szórakoztatására!

És hogy mennyibe kerül mindez? Hát bizony sokba, nemhiába a tehetősebb országokban van az ilyen típusú utazásszervezőknek helye a piacon. Viszont valóban van helyük, amit talán az mutat a legjobban, hogy a kiadott kvóták nagyon gyorsan elfogynak, így mindig van várólista, de ott is nagyon gyorsnak kell lenni. A minap írta egy kedves ismerősöm, hogy amikor az idei tokiói maratonra megkapta az értesítést a várólistáról, hogy lehet jelentkezni, és 20 percen belül visszaírt, de akkorra már nem volt hely! Ide is kell némi szerencse tehát, hiába tudna és akarna az ember tejelni azért, hogy vadidegen emberek elvigyék egy vadidegen országba, ahol jól szétcsaphatja magát a 42 kilométeren! 

Háát, mindenkinek kell egy hobbi, nemdebár!