Van egy olyan mondás futókörökben, hogy a maraton fele 30 kilométernél van. Én is sokat mondogattam ezt korábban, mert elsőre hallva viccesen és mégis egyből érthetően át tudja adni azt a tapasztalást, hogy a végső 12 kilométer milyen megterhelő tud lenni. Azonban az utolsó versenyeim alkalmával rá kellett jönnöm, hogy ez a mondás, bár nagyon jól hangzik, sajnos nem igaz! Az igazi verzió úgy szól, hogy „A maraton 30 kilométernél kezdődik!“ Ebben ugyanúgy benne van az utolsó szakasz küzdelme, de ha egy gondolati síkkal mélyebbre megyünk, akkor ahhoz is tanácsot ad, hogy valójában hogyan kellene gondolatban szakaszolni a maratoni távot, és az egyes résztávoknak mi is a jellegzetessége.

Én három, teljesen egyértelműen elkülönülő szakaszról beszélek. 

Az első féltávig, azaz 21 kilométerig tart. Egy, a versenyére jól felkészült futónak ez a 21 kilométer egyszerűen nem okozhat gondot, bármilyen tempóstratégiát is választ. Ha a táv első felében elfáradunk, fájunk, meghúzódunk, eléhezünk, dehidratálódunk, akkor vagy nem készültünk fel megfelelő módon a versenyre, vagy nagyon bután kezdtünk neki a futásnak, vagy az aktuális körülmények nem kedveznek a versenynek, mert például túlságosan meleg van.  

Azért használom a „verseny“ szót ilyen gyakran, mert itt azt az esetet taglalom, amikor felállítottunk egy célt magunk elé, tehát van tétje az eredménynek, bár lehet, hogy azt csak számunkra jelent valamit.

Az első féltáv tehát nem szabad, hogy problémát jelentsen! Fejben lehet osztani még ezt a részt kisebb szakaszokra, de legfeljebb csak azért érdemes, hogy jobban érzékeljük a már megtett távot. Mondhatnám úgyis szélsőséges formában, hogy a futó ne unatkozzon annyira. Ennek a távnak, amit a hétvégi hosszúfutások alkalmával már olyan sokszor gyakorolt, lélekben könnyen kezelhetőnek, megszokottnak, rutinnak kellene lennie. Az én elméletem szerint legalábbis, mert aztán a valóság gyorsan ki szokta osztani az első füleseket a letisztult elmélettel rendelkező futóknak, és hát annak a pofonosládának a tartalma elég sokszínű! Csak ízelítő jelleggel, hogy a már megvilágosodott, és zen-tudatú delikvens hogyan kaphatja az első taslikat.

Túl hosszú a sor a vécék előtt, jézusom, nem fogok tudni indulás előtt pisilni/kakilni!

Úúú, nem ittam még egy pohárral indulás előtt, szomjas leszek már az első kilométereken!

A fenébe már, hol van végre az én csoportom, le fogom késni a rajtot!

Meleg van!

Hideg van!

Zene van! Buli van! Tömeg van! 150-es pulzus van! (Pedig még csak toporgunk a startvonal előtt!)

Megindult a tömeg, nehogy már elmaradjak tőlük, az milyen ciki, francba a gondosan megtervezett tempóstratégiával, én itt most megmutatom, hogy vagyok olyan jó, mint mindenki más!

Ezernyi okot fel lehetne még sorolni, hogy az egy kis túlzással unásig begyakorolt első félmaraton miért nem úgy működik, ahogy kellene, de össze lehet sűríteni egy mondatba minden, mely szerint ez egy verseny! Ennél egy elegánsabb megfogalmazás Mike Tysoné, aki ugyan a boxra értette, de én általános érvényű, örök igazságnak tartom, mely szerint mindnkinek van egy terve, amíg szájba nem verik! 

De fussunk most tovább, és vegyük úgy, hogy megvan az első feles, és beérünk az általam csak homályzónának nevezett részbe. Rutinos, felkészült futó még itt sem kezd el látványosan fáradni, de már érzi a távot, és pontosan tudja, hogy a neheze még hátravan, olyannyira, hogy megterhelés szempontjából még a közelében sincs az igazi kihívásnak. És pontosan ezért kezd ez aggódni az elméje, és suttog a fülébe teljesen fals hülyeségeket, de olyan módon, ahogy azt a jó horrorfilmekben látjuk.

Ott van a közelünkben, érezzük a jelenlétét a homályban, és ezerrel próbál befosatni bennünket, hogy most már miért annyira nagyon rossz, vagy ha nem is, akkor mindjárt nagyon rossz lesz!

Úúú, lehet hogy ott elkezd fájni a lábad?

Húha, mintha nehezebben vennéd a levegőt, lehet, hogy elfogy a szufla? 

Ajjaj, az utolsó kilométered 3 másodperccel lassabb volt, lassulsz, nem fogod bírni!

A futó pedig nyög, izzad és aggódik, hogy most mi lesz, mert a negatív gondolatok egyre jobban a hatalmukba kerítik. Egy bizonyos fokú fáradtságnál nincs több valódi fizikai tünete még, de az elméje már vészjelzéseket küld, mert ott van a komfortzóna határán. De még a belső határán! A kilométerek pedig fogynak, illetve ha pontosan fogalmazok, akkor még gyarapodnak, mert ebben a szakaszban még gyűjti a távot a futó, nem a centit vágja. 

Ezzekkel a negatív érzésekkel érkezik meg a harmincas táblához, ahol végre elkezdheti lefutni a maratont! 

Hatásvadásznak hangzik ez a mondat, pedig nem az, mert a valódi verseny, a küzdelem és a hozzá kapcsolódó fájdalom mostantól kezd egyre erősebb lenni, és ez a rész már nem a lelki fantomokkal való birkózást jelenti, hanem azt, hogyan tudja helyezesen kezelni a terhelést a fejében. Ekkor kell kézbe venni azokat a mentális eszközöket, amikre jó esetben ugyanúgy trenírozta az agyát, ahogy a futásokkal a testét készítette fel. Mik is ezek? 

A legfontosabb a vizualizáció! Nem egy kutatási eredmény született már ebben a témában függetlenül az adott sportágtól, hogy a versenyen nyújtott teljesítményre jelentős pozitív hatással van az, ha a versenyző előtte fejben is begyakorolta eseményt, gondolatban végigvette az elejétől a végéig, átgondolta, hogy teljesítményt kell nyújtania, ez milyen érzésekkel fog járni, milyen problémák jelentkezhetnek, hol lesznek nehézségek, hol lesz könnyebb, és végül hogyan kell egy „tudatkapcsolót“ elhelyeznie a fejében, ami majd a tényleges verseny közben akkor kattan be, amikor szükséges. 

Ez a kapcsoló a a tudatosságot mint második legfontosabb mentális eszközt vezérli. Az állóképességi sportok mindegyikében megfigyelhető, hogy a verseny alatt egyre jobban beszűkül a versenyző tudata, és egyre kevesebb ingert képes befogadni a környezetéből, ezzel párhuzamosan pedig csökken a fókuszálási képessége is, azaz egyre kevésbé képes kezelni a külső és belső ingereket. Nagyon jó példa erre, hogy a tavalyi Berlin Marathon hajrájában én nem vettem észre, hogy a cél előtt 2-300 méterrel átfutottam a Brandenburgi kapu alatt, pedig elég nagy! De van másik példám is, amikor hazaértem Chicagóból, megkérdezték, hogy mekkora volt a tömeg a célvonalnál, és nem csak azt nem tudtam megmondani, hogy volt-e ott egyáltalán valaki, de azt sem, hogyan nézett ki a célkapu, mert semmi másra nem emlékeztem, csak a két piros csíkra az aszfalton (a mérőszőnyegek), amik között végre megállhatok, és leállíthatom az órámat!

Olyan érzés ez, mintha valakin egyre jobban eluralkodna a zombitudat, és már nem képest átgondolt döntéseket hozni, csak értelem nélkül sodródik a történésekkel. A kapcsoló ezért fontos, mert megfelelő lelki edzéssel ez úgy lesz beállítva, hogy amint elkezd elcsúszni a tudatunk, akkor bekapcsol egy sárga villogót a fejünkben, ezzel figyelmeztetve arra, hogy fókuszálni kell! Vissza kell nyerni a teljes tudatosságunkat, vissza kell térni a kezdődő delíriumos állapotból egy koncentrált állapotba, az „Itt és most!“-ba, meg kell vizsgálni a saját állapotunkat, és elő kell venni az olyan begyakorolt mentális fegyvereket, mint az 

„Azért vagyok itt, mert erre edzem fél éve!“

„Képes vagyok rá, mert rendesen felkészültem!“

„Tudtam, hogy fájni fog, de elfogadom, mert ez is a verseny része!“

„ A győzelemhez vezető út fáj, ez elkerülhetetlen, de kezelhető“

Valamint a legfontosabb: 

„ Mosolyogj!!!“ 

Ahogy egy korábbi írásban is említettem már, a mosoly kiváló és olcsó fájdalomcsökkentő és közérzetjavító, ráadásul bármikor használható, csak eszünkbe kell, hogy jusson. Erre való a kapcsoló.

A harmadik ilyen lelki eszköz a pozitív hozzáállás. Nemrég olvastam egy kiváló cikket a Runners Connect alapítójától, Jeff Gaudette-től, aki szinte ugyanazt írta le erről, mint amit én is megfogalmaztam (azért  írom ide, nehogy véletlenül valaki plágiummal vádoljon). Ő egy színdarabot és szöveget próbáló színész példáján keresztül mutatta meg a hozzáállás mikéntjének fontosságát, hadd idézzem a gondolatmenetét, mert nagyon tetszik. 

Egy próbafolyamat során a színész a darab szövegét tanulja meg, sorról sorra megy, memorizálja, felmondja, arra készül, hogyan kell szerepelnie az előadás közben. Pozitívan áll hozzá, hiszen jó esetben a darab tetszeni fog a közönségnek, sikeres lesz. Éppen ezért nem tanul meg hibás sorokat, nem készül rossz színészi játékra, mert a célja a siker, így fel sem merül benne, hogy rossz szcenáriókat gyakoroljon. Ezzel szemben a futók körében az a megszokott, hogy a „Jaj, mi lesz, ha...?“ kérdéssel az esetleges problémákra próbálnak választ találni, tehát éppen ellentétes módon indulnak neki az „előadás“ előzetes megélésének. Nagyon fontos tehát, hogy a teljesítményt pozitív színben képzeljék el, és ilyen módon vizualizálják, vagy legalábbis ezen vizualizációs gyakorlatok során nagyobb arányban jelenjen meg a sikerre való készülés, csak kisebb arányban a problémákra való mentális tréning, a sikertelenségre pedig egyáltalán nem készüljön semmilyen módon.

Ha ilyen módon történik meg a lelki felkészülés, akkor egészen más tudati állapotban és érzelmi szinten foghatunk nem az utolsó 10-12 kilométernek, amikor a maratont valójában lefutjuk! Így tudjuk a legjobb módon elfogadni ennek a szakasznak a kínjait, sőt, továbbmegyek, nem csupán elfogadni kell a szenvedést, hanem lélekben elébe menni, üdvözölni, megölelni! Ez fogja a maratoni táv lefutásának valódi értékét megadni, ez az, ami elválasztja azt a kevesebb, mint 1%-nyi embert a többitől, mert ezek a maratonisták azok, akik nem csak hajlandóak futni, hanem felkészülnek, edzenek, elmennek a versenyre, és sikerrel teljesítik is a távot!

Maratont futni nagyon megterhelő!

Ezzel a mondattal kezdtem ezt a háromrészes eszmefuttatást, így most ezzel zárva keretezem is, de azt mindenképpen hozzá kell tennem, hogy nemcsak megterhelő, de ezzel együtt hatalmas teljesítmény is!