A múltkori blogomban arról írtam, hogyan lehet bekerülni a világ legrangosabb maratonjaira. Biztos, hogy érdekes olvasmánynak bizonyult sokatok számára, mert a második legolvasottabb cikkem lett, de azért gyanítom, hogy műfaja leginkább szórakoztató irodalomnak tűnhetett, mert abból az írásból kevesen fognak ihletet meríteni, hogy lázasan a számítógép után kapva adományozási lehetőséget vagy utazási irodát keressenek, és az április 15-i reggel a Boston Marathon startvonala előtt találja őket.

Ez a gondolat ugrott be akkor, amikor a következő szösszenetem témáján gondolkodtam, és arra jutottam, hogy a „Nagyvadak“-tól menjünk vissza a kezdetekhez, és vizsgáljuk meg az első lépéseket, de szó szerint! 

Ma azokat szeretném megszólítani, akik nem igazán tudják, hogyan kezdjenek neki a rendszeres futásnak, és ugyan a kedvük megvan hozzá, bújkál bennük a félelem, hogy rosszul fognak neki, fájni fog, megsérülnek, megmosolyogják vagy akár ki is nevetik őket, hogy mennyire bénák. Emellett pedig olvasásra bíztatnám azt a csoportot is, akik nemes egyszerűséggel azt állítják, hogy a futás „nem nekik való“, mert az ő alkatuk nem olyan, már próbálták, de ez-az-amaz, egyből megfájdult, megrándult, megsérült. Vagy egyszerűen csak az első futás után totál kikészültek, két napig mozogni is alig bírtak, szóval mondhatni tudományosan bebizonyosodott, hogy a futás meg ők…, na ennek nincs közös metszete!

Egy közös mindenképpen van a fenti két csoportban, mégpedig az, hogy jól megérezték, hogy a futás lehet(ne) az a rendszeres tevékenység, amellyel, megfelelő módon végezve, viszonylag rövid időráfordítással, gyakorlatilag a sérülés kockázata nélkül, rugalmas időbeosztással, esetleges szociális igényt is kielégítve, kis költséggel testileg és lelkileg is jól karban tudnák tartani magukat! Hú, ugye milyen hosszú összetett mondat lett? Ez csak azért van, mert ennyi alapvető pozitív összetevője van a futásnak mint testedzésnek, és higgyétek el, hogy csak a legkézenfekvőbbeket emeltem ki! 

Gyertek velem, menjünk együtt végig rajtuk, és kezdjük a legfontosabbakkal, a félelmekkel, hiedelmekkel, mentális gátakkal, és jussunk el a pronáló és szupináló bokák rejtelmeiig!

Az első alkalom látszólag nagyon nehéz! Ugyanis még mielőtt futni kezdenénk, ki kell lépnünk a mentális komfortzónánkból, méghozzá egymás után többször, több szempontból is. Először döntésre kell jutnunk, hogy elmegyünk edzeni, és már ez is komoly energiát igényel. Mert ezzel azt határozzuk el, hogy egy számunkra megterhelő, kényelmetlen tevékenységet fogunk végezni. Persze nap mint nap hozunk ilyen döntéseket, de ezek többsége a napi rutinhoz tartozik, például reggel - korábban, mint szeretnénk - felkelünk, kipofozzuk a gyereket az ágyból, hogy időben odaérjen iskolába, ne úgy, mint múlt kedden, munkába indulunk, pedig a mai megbeszéléseket a hátunk közepére sem kívánjuk, és még sorolhatnám! Kellemetlen döntések sorozata, de hát ehhez a rutinokon belül már hozzászoktunk, nem? Dehogynem! És a jó hírem az, hogy amikor rendszeresen futunk ugyan, de aznap nincs kedvünk, akkor ez a döntés, hogy mégiscsak megcsináljuk-e a napi penzumot, ugyanolyan kis problémává válik, mint a napi döntések legtöbbje. A még jobb hírem pedig az, hogy ha nem egy nagyon szigorú edzésrendet kell tartanunk, mert éppen a párizsi olimpiára készülünk, akkor akár ki is hagyhatjuk, mert csak magunknak számolunk el vele, és a lényeg, hogy élvezzük. (Lelkiismeret-furdalás, és a Micimackó-effektus majd jön magától, ne izguljatok!)

De vegyük úgy, hogy rávettük magunkat, összekotortuk a leginkább sportosnak kinéző ruháinkat (mackóalsó, pamutpóló, miegymás - de nincs ezzel gond egy darabig!), és kimegyünk első alkalommal a pályára vagy az erdőbe, esetleg éppen az edzőterembe a futógéphez, és nekiindulunk a távnak. Ismerjük el, azért elég kis esély van arra, hogy teljesen kezdőként felfedezzük az ideális, karbantartott, de teljesen elhagyatott futóösvényt, ami eddig csak ránk várt, avagy olyan időpontban érkezzünk a terembe, amikor a recepcióson és rajtunk kívül senki nincs, szóval szinte biztosan találkozni fogunk valakivel, ami azonnal előhozza belőlünk a kezdők nagy félelmét, hogy azért, amit és ahogy csinálunk, majd biztosan kinevetnek! Ezt a feltételezést itt és most határozottan meg kell cáfolnom! Futottam én már mindenhol, négyszázas rekortánon élsportolók között, a Margitszigeten tömegekben, edzőteremben a testépítők mellett, akik a bemelegítésre használják a futógépeket, de soha, egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy valakitől akárcsak egy lenéző és megvető pillantást kaptam volna! Most jöttél a pályára/terembe először? Sportoló vagy, mint mindenki más, és ahogy most neked is, mindenki másnak is megvolt az a bizonyos első alkalom, amikor pontosan olyan sután érezte magát, mint te éppen! Én eddig csak pozitív tapasztalatokat gyűjtöttem ezen a téren, és ezekből az élményekből merítve mondom azt, hogy senkinek nincs oka félni! Ha bármikor is megszólított valaki - és ebből is nagyon kevés van - , az csak azért volt, hogy segítsen, mert  annyira rosszul csináltam valamit, hogy a saját egészségemet kockáztattam. Pozitívan, segítő szándékkal és megfelelő tisztelettel mondák el, hogy mit kéne máshogy csinálnom. 

Ugyanígy át kell értékelni azt a hibás gondolatot is, amikor valaki azt állítja, hogy ő még nem futó, mert  még csak ennyit-annyit futott ilyen-olyan lassan! Ez nem így működik! Lejöttél futni első alkalommal? Meghoztad a döntést, futó vagy! Úgy futsz, ahogy más sétál? De legalább csinálod a magad képességei, lehetőségei, edzettségi szintje szerint: tehát futó vagy! Sőt, továbbmegyek! Pont ugyanolyan futó vagy, mint az, aki huszadik maratonjára készül, mert ide, hozzánk, a futókhoz tartozol! A pályán, ösvényen, futópadon pontosan ugyanazzal a joggal tartózkodsz, mint bárki más!

Banalitásnak tűnik! Igen, tudom, hogy az, és mégis nagyon fontosnak tartom artikuláltan elmondani, hogy így van, mert banalitása ellenére hajlamosak vagyunk elfelejteni ezeket a nagyon fontos tényeket! Pedig ha észben tartjuk, akkor a második mentális gátról kiderül, hogy nem létezik, csak egy mumus! (vagy rézfa..ú bagoly, esetleg bakurász, megyéje válogatja!)

Jó, jó, de most, hogy már nem parázunk, hogy mit mondanak rólunk, miben menjünk futni először? - adódik a következő kérdés, amire nagyon egyszerű a válasz! Bármiben, amiről azt gondoljuk, hogy kényelmes lesz. Az rövid válasz oka pedig az, hogy az első edzések alkalmával egyszerűen nem fogunk tudni annyit futni, ahol már a ruházatnak szerepe lenne a teljesítményben! Ha pedig nem lesz kényelmes, akkor azt úgyis észrevesszük, és következő alkalomra mást veszünk fel. Ha pedig elkap a gépszíj, akkor óhatatlanul elkezdünk utánaolvasni és kideríteni, hogy mit, mikor, hogyan érdemes viselni, és a beszerzésükre is lesz elég idő, mert a gépszíjhez is több hónap rendszeres edzés szükségeltetik.

Mutatok egy példát saját magamról. A kép 2014. november 18-án készült egy siófoki félmaraton alkalmával. 41 éves voltam akkor. Ez a célbaérkezésem pillanata, akkor fogalmazódott meg bennem a nagy kihívást, hogy nekem bizony maratont kell futnom 42 éves koromban, hiszen 42 év - 42 kilométer! Bonyolult gondolatok egy összetett személyiségtől, jól tudom!

Akkor már futottam egy ideje, szóval nem voltam teljesen tapasztalatlan, de mégis felhívnám mindenki figyelmét a képen látható alapvető hibákra!

• dupla nadrág van rajtam, pedig az időjárás nem indokolta. Cserébe borzasztóan kényelmetlen volt, és merevvé tette a mozgásomat
• a körsállal ugyanaz a helyzet, csak ficergett a nyakamban, és durván aláizzadtam
• ugyan technikai felső van rajtam, de alatta egy pamutpóló volt, ami beszívta és magában tartottta az összes izzadtságot, olyan érzést okozva, mintha búvárruhában futnék, amit ráadásul meg is töltöttek vízzel
• a telefonom egy karpánton van, aminél hasznontalanabb futócuccot nem találtak még fel ebben a galaxisban! 
• külön kiemelném a vízszintesen keresztbe kaszáló kezeimet, ami egyenes út lehet az izületi húzódáshoz, de a gyönyörű sarkazásomat sem mondanám példaértékűnek, sőt!
• viszont az öröm az arcomon, na az valódi és nagyon is pozitív!

Ezeket a példákat pedig azért írtam le, mert a mit viseljünk kérdés az első alkalmak szempontjából egyáltalán nem fontos, és bőven lesz idő mindenkinek kitapasztalni és megtanulni , hogy mit érdemes viselni annak, aki futásra adja a fejét. Meg hát teljesen mindegy is, mert mindenkire igaz az következő alapigazság:

Kivéve természetesen a Margitszigeten meztelen felsőtesttel, a dagadó izmokon mellkaspántot viselő futótársainkat, akik MINDIG nagyon jól néznek ki! 

Ejj, látom, hogy éppen csak belekaptam a témába, és máris egyposztnyi szövegnél tartok, úgyhogy a legnagyobb bánatomra ez megint egy legalább kétrészes sorozat lesz.

Hamarosan folytatom!