Tizennyolcadik alkalommal vagyok Japánban.

Jártam egy csomó helyen, vannak itteni barátaim, pötyögöm a nyelvet. Itt vizsgáztam 2. és 3. dan fokozatra aikidóban, elképesztő történeteim vannak, de egy dolgot még nem próbáltam soha: kapszulahotelben még nem aludtam! 

A történet ott kezdődik, hogy magyar delegáltként kijöttünk az IAF (International Aikido Federation) kongressszusára, amit szeptember 30 - október 6. között tartanak Tokióban a Jojogi Olimpiai Központban. Úgy terveztünk Norbi barátommal (Hochstrasser Norbert - 6. Dan Aikikai, az Aikikai Hungary vezető ügyvivője), hogy szeptember 28-án érkezünk, és 6-án indulunk vissza. Így is vettünk meg a jegyeket a Finnairnél, mert emlékeztem, hogy Budapestről Tokióba Helsinkin keresztül visz a legrövidebb út. Ha valaki megnéz egy földgömböt, simán össze lehet kötni a három várost egy egyenes vonallal a glóbuszon. 

Jó egy hónapja volt, hogy a Finnair szólt, hogy van egy kis probléma, átvariálták a járatokat, így az eredeti 3 órás várakozási idő helyett több, mint 20 órát kéne a helsiniki reptéren ücsörögni, ami azért az olyan acéldrót idegekkel rendelkező emberek idegrendszerét és kikezdni, mint a miénk. Írtam a társaságnak, hogy ez így nem annyira begyere, szóval jó lenne, ha valami más javaslattal jönnének elő, mint az egynapos tétlenség a nyelvrokonaink társaságában, amiről egyre inkább kiderült, hogy nem is igaz.   

- Van egy másik lehetőség - szóltak vissza, csak ahhoz egy nappal korábban kell indulni, tehát 27-én, ez viszont azt jelenti, hogy egy nappal korábban is érünk Japánba, ami nem egy feldolgozhatatlan sokk, csak még egy plusz éjszakára kell szállást foglalni, mert a kongresszusra már megvan a hotel, de oda csak 29-étől költözhetünk be. 

Én kissé el voltam havazva a munkában az utolsó hetekben, így Norbi magára vállalta, hogy néz valami szállást a már legfoglalthoz közel, hogy ne kelljen már messzire átcuccolni. Ráhagytam, hogy válasszon, és bár megküldte, hogy mit talált, én vakon rámondtam az áment. Pedig már a hotel nevének is meg kellett volna kongatnia az icipici harangocskát a fejemben!

„Anshin Oyado Tokyo Shinjuku Ekimaeten - Male Only“

Ez ugye azt jelenti, hogy csak férfiak szállhatnak meg. De miért? A választ csak akkor tudtuk meg, amikor odaértünk a bejárathoz. Hát azért, mert ez egy kapszulahotel!

- Jó, jó! - mondja a magyar. - De mi a fene az a kapszulahotel? Ilyen típusú szálloda nálunk nincs is! - teszi hozzá.

Tényleg nincs, szóval most újabb futásélmények és edzési javaslatok helyett elmondom nektek, hogy mi is ez! 

A japán kapszulahotel lényege, hogy nincsenek külön szobák, hanem egy nagy teremben kicsi, hozzávetőleg 1•1•2 méteres nagyságú „kapszulákat“ alakítanak ki egymás felett-alatt-mellett méhkaptárszerűen. Így néz ki:

A kis lyukacskák tulajdonképpen hálóhelyek, benne egy matraccal, párnával, paplannal. A kedves vendég fejjel előre bemászik, elhúzza a függönyt, a villanyt le-, a légcserélőt meg felkapcsolja , elhelyezkedik és alszik reggelig. Látható, hogy ebben a teremben nagyságrendileg 60-80 kis kapszula van, tehát ennyi ember tud egy helyen, de elszeparálva aludni. A felső sorba a kis lépcsőkön lehet felmászni. A teremben hangoskodni tilos, teljes csend van, nem lehet sem telefonálni, de még az ébresztőt is ki kell kapcsolni, mert kapszula elején levő függöny némi privát érzést biztosít ugyan, de a hangokat nem zárja ki!

No, de ne is ugorjunk ekkorát, vissza a hotel bejáratához és a történet elejére!

A cipőt már a szálloda ajtajában le kell venni, bent az egész épületben csak zokniban vagy mezítláb császkálhat az ember. Igen, mindenhol, kivéve a közös vécét, ahova úgy lehet bejutni, hogy az ajtóba kitett „vécépapucsok“ egyikét fel kell venni, majd a királyi trónolás után kifele menet levenni. A lobbiban kis, lakattal zárható szekrények vannak, oda kerülnek be a cipők. A bőröndök egy másik kulcsos szekrénybe kerülnek, vagyis csak kerülnének, ha nem lennének túlméretesek a csomagjaink. Így aztán egy sima Salgó-polcon hagyjuk őket úgy, hogy egy fémzsinórral meg egy lakattal a polchoz lakatoljuk őket. Engem az sem zavarna, ha nem lenne lakat, mert Japánban nem lopnak, de hát ez is a szolgáltatás része. 

A recepción bejelentkezünk, aminek részeként kapunk egy, telefonzsinórra hasonlító karkötőn levő kulcsot - ez nyitja a bőröndös szekrényt. A zsinóron van egy vonalkód is, ami a kapszulaterembe enged, hiszen oda csak a vendégek léphetnek. 

Szintén a recepción tudjuk felvenni a hotelben viselendő ruhákat is.

Mert hát az ember nem a poros-koszos, átizzadt ruhájában fekszik be a kapszulába! De nem ám! A bejelentkezés után felmegyünk az első emeletre, itt van a közös fürdő. De japános! Ez azt jelenti, hogy az előtérben mindenki meztelenre vetkőzik, a ruháit (a kintit és a bentit is) elzárja egy kulcsos szekrénybe (ez már a második kis telefonzsinórszerű karkötő, és egyben a harmadik kulcs), majd elvesz egy nagy és egy kis törölközőt a kikészített halomból, majd bemegy a fürdő előterébe. Most válik ugye nyilvánvalóvá, hogy miért csak férfiak számára látogatható a szálloda!

Itt zuhanyzók helyezkednek el térdmagasságban, egymástól körülbelül egy méterre, előttük egy kis sámli, és rengeteg sampon, folyékony szappan, miegymás. Leülünk a sámlira, és alaposan megfürdünk szó szerint tetőtől talpig, és lehetőleg kétszer. 

Ha ezzel megvagyunk, azután jön a legjobb rész, mert a kistörölközőt négyrét hajtva és a fejünk tetejére téve beereszkedhetünk, a forró vizű kőmedencébe, ami akkora, hogy körülbelül húsz ember kényelmesen, egymást nem zavarva elfér benne. Pontosítok, húsz meztelen ember. Mert hát ez a japán fürdőkultúra alapja, hogy a fürdőbe (onsen vagy sento), a ember teljesen tisztán és tökéletesen meztelenül megy. (Itt kell egyértelművé tennem azt is, hogy igen, a keringő pletyka igaz, mi, europid emberek győztünk versenyben!)

Leülünk vízbe a medence szélénél, körülölel a negyvenfokos forróvíz - elegánsabb helyen termálvíz - , nézünk bambán magunk elé, élvezzük a meleget, lazulnak az izmok-görcsök, csorog az izzadság a homlokunkról, de nem baj, mert erre van a fejünkön a kistörcsi, hogy néha letöröljük, szóval ejtőzünk, és a világ egy kicsit kisimul körülöttünk. Emberek jönnek a vízbe, mások kiszállnak, van ennek egy kellemes hangulata!

Ha már eleget relaxáltunk, akkor jön a szárítkozás, a benti ruha felvétele, majd egy emelettel feljebb egy kis étteremben lehet enni-inni, ki melyiket szeretné. 

Ezután pedig tényleg nincs más hátra, mint felmenni még egy emelettel feljebb a hálóterembe, fejest ugrani a kapszulába (jó, ezt most csak olyan irodalmi stílusban mondtam, mert az enyém éppen a felső sorban volt, oda meg nem lehet beugrani, csak felmászni), behúzni a függönyt és már aludni is a 25 órás nap után. 

Mert hát hosszú volt a nap, és ezt nem a háromórás várakozás okozta Helsinkiben, hanem az, ami utána következett!

A háború miatt ugyanis a finn gépek nem a megszokott útvonalon járnak, amin 9 óra alatt lehetne eljutni Helsinkiből Tokióba, hanem a biztonsági okokból miatt teljesen megkerülik Oroszországot! Így lehet az, hogy mi 13 és fél órát repültünk, ami alatt érintettük az Északi-sarkot (még kis diplomát is kaptunk a gépen, hogy pontosan felette repültünk el), de eljutottunk Alaszkáig is, mert a Bering-szoroson át fordultunk délnek Japán felé.

Sosem jártam még Alaszkában, felette sem voltam, de azért meglepett! Már a gépbe szállásnál is gyanús volt, hogy az út hosszát mutató kijelzőn a szokott idő helyett három és fél órával többet látunk, de az igazi meglepetést az okozta, hogy felszállás után nem fordultunk keletnek, hanem mereven tartottuk az északi irányt, így az út első szakaszán gyakorlatilag folyamatosan távolodtunk Japántól! De hát valamit valamiért, nincs is ezzel gond, ha tudja, hogy Tokióban, illetve egészen pontosan Sindzsukuban várják a barátok, no meg a világ legjobb kajái, a ramen és a gjóza!