Másnap reggel indultam vissza Kiotóból Tokióba. Még most pontosítanom kell magamat a shinkansenek sűrűségével kapcsolatban. Az alábbi képen csak a Tokióba indulókat vonatok listája látható. Kis matekkal ez azt jelenti, hogy 200 km/órás sebességgel és óránkénti 10 vonattal számolva átlagosan 33 kilométerenként van egy shinkansen a vonalon!

Az előző napi városnézésről is írok pár szót, de most kicsit más oldalról megközelítve. Jöjjenek a furcsaságok képekkel illusztrálva!

Az Aranypavilonnál sétáltam, amikor lekaptam a kertészeket, ahogy a mohaszőnyegről a leveleket söprik nagy gondossággal, hogy természetesnek hasson.

Egyébként az ilyesfajta természetesnek és végtelenül harmonikusnak  tűnő japánkertek mögött iszonyan nagy munka van, gyakorlatilag minden nap kertészek serege dolgozik rajta. Csak maga a tervezés éveket vesz igénybe, a kivitelezés pedig gyakorlatilag soha nem ér véget. Mire beérik egy kert, addigra évtizedek telnek el.

Magánál a pavilonnál látogatók tömege volt, mindenki próbálta elkészíteni a maga klasszikus képét az arany színben tündöklő épületről, én pedig arra gondoltam, hogy megörökítem a fotókészítést. 

Felteszek pár képet egy youngtimer kiállításról, ami a shogun rezidenciájának kertjében volt. Itt Japánban az ősi és a modern összefonódása egyáltalán nem jelent gondot, a mindennapi élet része, és senki nem ütközik meg azon, hogy miért kerül Ferrarik, Lambók, Astonok serege – a Citroënről nem is beszélve – a 400 évvel korábban élt legfőbb katonai méltóság hátsó udvarába. Nem mellesleg nem is néz ki rosszul, nekem nem bökte a szemem vagy a szépérzékem, mindkettő rendben van. Kontraszt, kontraszt, de összesimulnak.

Maradva még a természetes(nek tűnő) dolgoknál azért talál az ember egész furcsa eseteket is. Elmentem a Yodobashi Kamera nevű áruházba, ez olyan, mint nálunk a Média Markt, csak a méretét ls a választékot tekintve meg kell szorozni ezerrel.

Ami techikai eszköz itt nincs, az nem is létezik! Például, ahogy a kép mutatja, műkályha műtűzzel, de úgy, hogy egyben párásító is, azaz a vízpára száll fel, amit narancssarga fénnyel alulról megvilágítanak! Vagy olyan Panasonic légkondi, hogy a beszerelt infrakamera szkenneli a szobát, és ha embert talál, leméri a bőre hőmérsékletét, majd oda – és csak oda a szobában – hideg vagy meleg levegőt fúj attól függően, hogy szerinte fázunk vagy melegünk van.

De mi az, ami itt nem létezik? Még a vásárlásnál, egészen konkrétan a fizetésnél maradva a következő mondatok például lefordíthatatlanok japánra, de ha mégis, nem értenék, hogy mit akarunk. Szép sorban (nekünk, magyaroknak egyik sem lesz új!)

- Nincs aprója?

- Nincs kisebb?

- Nem tudok visszaadni, váltsa fel valahol.

Itt az átlagos vevő akkora úr, hogy a fenti mondatok elképzelehetelenek. A vevő „dolga” a vásárlás, a bolté meg az eladás, tehát ha nem tud visszaadni, akkor nem készült fel a kötelességére rendesen, tehát hibázott! Soha nem történhet ilyesmi! Ahogy az sem, hogy ultraibolya fény alatt megnézzék, hogy nem hamis-e a pénz. Azt feltételezni, hogy a Tisztelt Vevő hamis pénzzel akar fizetni - szándékosan vagy véletlenül -, akkora udvariatlanságnak számítana, hogy ha  a bolt vezetősége megtudná, hogy valamelyik pénztáros ilyet csinál, bocsánatkérésképpen valószínűleg legyilkolná a személyzetet, majd harakirit követne el, és végrendeletileg beszántatná a helyet örök mementóként a jövő számára! Na jó, kicsit túloztam, de hát maga a szituáció is science fiction.

Manapság egyébként a legtöbb helyen már olyan pénztárgép van (akár kis sarki boltokban is), ahol a kasszás az átvett pénzt egy olyan  automatába rakja, amelyik a berakott címletek alapján kiszámolja a visszajárót, és egy kis tálkában ki is adja. A kasszásnak csak mosolyogni kell, számolni nem. Mert a gép sohasem téved. Egyszer trükkös leszek majd, és megnézem, hogy mit csinál a magyar ötforintossal, ha „véletlenül” bekerül egy az odaadott pénzbe. Ha tippelnék, azt mondanám, hogy a pénztáros visszaadja, és sűrűn elnézést kér, amiért én hibáztam!

A nap végül  hajnalban ért véget. Miután megérkeztem Tokióba, ebédeltem egy nagyon kedves barátommal, áttekintettük a bilaterális kérdéseket (azaz jót dumáltunk és jókat röhögtünk kaja közben), aztán vissza a szállodába, edzőruha a táskába ugrik, 4 szál csabai kolbász szintén, és indulás találkozni Czéh Sanyival, hogy végre odaadjam neki ezt a sok sz@rt a kolbi mellett, amit idáig cipeltem. Jó, most nem volt olyan nehéz, mint tavaly, amikor egy komplett szerszámosládát hozatott velem, én meg el is hoztam neki. Mert itt nincs, ugye!?  Már előre rettegek, hogy mit akar hozatni majd jövőre! Gépzongorát? Kerti grillkészletet?

Együtt ittunk még egy kávét edzés előtt, aztán némi aikido, de csak szépen, mert kár lenne most meghúzni magam, teázás a tatamin, aztán Sanyival még úgy gondoltuk, hogy eszünk is valamit, meg dumálunk, mert kell neki a magyar hang, hogy ne érezze magát olyan egyedül.

Az utolsó előtti vonattal indultam vissza a szállodába, két átszállás, kb. 1 óra zötyköldődés...lett volna, ha a jet lag fejbe nem vágott volna, de úgy, hogy simán nem szálltam le az állomásomom, hanem szépen bealudva továbbvonatoztam egy másik tartományba.

Mivel a japánok a szükségesnél kevesebbet alszanak, és ez igaz a teljes népességre, ezért minden lehetőséget kihasználnak, hogy  bepótolják, ahol lehet, többek között a vonaton. A nap bármely szakában van alvó japán az utasok között, aki nem a telefonját bizgerálja (némítva persze, ráadásul vonaton telefonálni tilos, hogy ne zavarjuk a többieket), szóval az alszik.Így aztán én sem tűntem ki az emberek közül, egy-egy állomáson néha kábultan felnéztem, láttam, hogy nem ez az, ahol le kell, és visszaájultam. Csak akkor tudatosodott bennem, hogy valami van, amikor már teljesen idegen állomásneveket kezdett bemondani a hangszóró, amit még életemben nem hallottam. Felugrás, kóválygó fejjel a vonatból ki, ellenőrzés, hogy hol is vagyok, látom, hogy a vonal még ugyanaz, csak túltoltam. Oké, semmi gond, át a másik oldalra, és indulás vissza...ez lett volna a terv, ha nem derült volna ki hogy ebben az irányban ugyan ez az utolsó előtti vonat volt, de visszafelé már elment az utolsó is. Csikorgó fogak, az összes aprószentek felsorolása, oké taxi. A vasutas, akit megkérdeztem, hogy van-e még vonat, nagyon kedves volt, mondta, hogy szívesen elkísér és megmutatja a taxikat, hol állnak, jön velem, csak közben van egy kis dolga. Ami a mozgólépcsők slusszkulccsal való leállítását jelentette. Szépen végigballagtunk az állomáson (2 vonal találkozik itt, két-két mozgólépcső fel meg le, összesen nyolc) megvártam, amíg megállítja az összeset, néha bátorítóan mosolygott, megbeszéltük a hóhelyzetet itt meg Magyarországon, és már végeztünk is. Mit ne mondjak, szürreális volt, és kiváló filmjelenetet lehetett volna felvenni belőle, ahogy idegen tartomány idegen  és töküres vasútállomásán ballag a jeges szélben egy szerencsétlen magyar meg egy japán éjszaka fél egykor, kulcsolgatják le a mozgólépcsőket, és arról csevegnek, hogy Magyaroszágon ha lesett a hó, jönnek-e a farkasok.

Aztán taxiba be, laza egyórás út haza, ahol végig azon aggódtam, hogy van-e nálam elég készpénz, de aztán kiderült, hogy kártyával is lehet fizetni. Szállodába be, légkondi be (itt ugyanis mindehol légkondival fűtenek is meg hűtenek is, olyan, hogy radiátor, nincs), meleg, egy kóla, ágy, és a haza meg van mentve.

Ahova az egész történetet mára ki akarom kanyarítani, az a már korábban említett jet lag. Ami tényleg nagyon durva tud lenni, főleg egy ekkora, 8 órás időeltolódásnál. Én mindig nagyon büszke voltam rá, sőt többször fennhangon méltattam magam mások előtt, hogy van a fejemben egy óra, így nem nagyon kell igazit használnom, mert pár perc pontossággal megtudom mondani még közvetlenül ébredés után is, hogy mennyi az idő, vagy ha beállítom a gondolataimmal, akkor pont időben, vagy egy kicsit korábban felébredek magamtól. Na itt most lemerült az elem! És ez meg csak a kisebb gond a jet lag-gel. Olyan, mintha az ember folyamatosan kicsit be lenne rúgva, csak éppen nem tud róla. Szédül, úgy érzi, hogy mozog a lába alatt a föld, lassabban tud beszélni, kicsit jobban kell koncentrálni mindenre. Aztán jön az éjszaka, amikor hullafáradt vagyok, a szemeim fájnak, de nem tudok aludni. Kiotóban éjfélkor feküdtem le, és fél négykor keltem, fél nyolcig forgolódtam, aztán a végén inkább elmentem futni, mert azt legalább szeretem. Végül pedig eljön a napnak az a része, amikor otthon este lenne, és akkor meg mintha fejbe vágták volna az embert, ahogy egyszer Vavyan Fable fogalmazta meg egy jó könyvében „képes robbanásszerűen elaludni”. És az emésztési kérdésekről még nem is beszéltünk! A tudomány jelen állása szerint az egyetlen hatékony eszköz a jet lag ellen, ha az ember otthon marad. Ha meg mégse marad, akkor idő kell hozzá, meg lehetőleg türelem, mert úgyis elmúlik. Ezért is jöttem a futás előtt majdnem egy héttel korábban, hogy legyen idő átállni, mert alva azért mégse az igazi maratont futni, nemdebár?

Alkalmi ráadásként tudományos igényű, ámde a szükséges szintet biztosan el nem érő anyag következik. Már itt az elején gyorsan le kell szögeznem, hogy csak a saját tanulmányaimra és tapasztalataimra támaszkodom, így ha esetleg tévednék akkor a japánt magas szinten beszélő barátaim nézzék el nekem! Maradnék önkéntesen  a TIT-tanfolyam jellegnél, cserébe ígérem, érdekes lesz!

Tehát a mai szösszenet: a kanjik, vagy magyarosan írva kandzsik, ki hogy szereti. Mindenki minden nap találkozik vele, hiszen rengeteg emberre vannak különféle írásjelek tetoválva japánul, esetleg kínaiul. Ez, ha szépen van megcsinálva, akár esztétikus is lehet, de nekem néha eszembe jut, hogy a másik oldalról nézve vajon mit szólnánk hozzá, ha keleti emberek különböző bőrfelületeire ilyen kifejezések lennének felvarrva mondjuk magyarul, hogy az egzotikumnál maradjunk, mint mondjuk „család”, „út”, „szerelem”, vagy rosszabb esetben „csatorna”, „lázas”, és egyebek. Láttam ilyet, nem mertem megmondani, mit visel az illető bizonyára nagyon büszkén. De van azert viccesen kirívó jó példa is, Bazsó Gábor, alias Ninó Karotta driftkocsijára a „sárgarépa” van kandzsikkal felírva, merthogy karotta...éértitek?!

De vissza a komoly tudományhoz!

A kandzsik a kínai kultúrából jöttek, mert a japánok előszeretettel vettek át már a középkorban is mindent, ami kínai volt, mert az olyan menő és egyben elegáns. Írtak mindent kandzsikkal, néha ugyanazt a fogalmat más-más jelekkel is írva, érti, aki érti. Merthogy az írásjegyek mögött fogalmak állnak, ellentétben a magyarral mondjuk, ahol az „m” mint jel mögött nincs saját értelem. A kandzsik esetében azért van a fogalom a jelben, mert ez  tulajdonképen az idők folyamán egyszerűsödött képírás. Mutatok példát:

木 –„ fa” Látjátok az ágakat és gyökereket?

川 – „folyó” Ahogy fentről látjuk.

山 – „hegy” A csúcsokkal.

Aztán ha szintet lépünk:

林 – „liget” Ugye megvan a két fa?

森 – Na, ki tippel? Igen, ez az „erdő” 3 fája, egy pont oda.

Bomyolítsuk tovább egy picit:

女 – „nő” Ehhez már kell egy kicsi képzelőerő, de annyit segítek, hogy oldalról mutat egy japán ülésben ülő nőt, a kezét az ölében tartva.

 Aztán még egy, hogy viccesre is vegyem:

姦 – „lármás” egy olvasata, elnézést hölgyek.

安 – Valakitől tipp? Nő a tető alatt, azaz „olcsó”. Merthogy otthon maradt, nem vásárol.

Vagy egy érzelmesebb:

子 – „gyerek” Rövid kéz, a testhez képest még nagyobb arányú fej.

Ha pedig a két fentit összetesszük így:

女+子=好 azaz egy kandzsit csinálunk belőle, akkor azt jelenti, hogy „kedvel”, „szeret”. Ahogy mi szeretjük az asszonyt meg a gyereket. (A szerelem más kandzsi, az a vörös és a szív egymás fölött, ugye érthető ❤️)

Persze vannak ennél jóval bonyolultabb, és képileg mégis jelentést hordozó kandzsik, mindezt csak azért mutattam, mert számunkra, akik teljesen más írásrendszert használnak, nem egyértelmű, hogy milyen úgy olvasni, hogy a képet látjuk a jelben. Talán ez magyarázza azt, hogy a japánok miért rajonganak annyira a képregényekért (ez a manga), a rajzfilmekért (anime, ami egyébként az animáció szóból jött). Mert ezeket ők szinte ’olvassák’, nem ’nézik’, mint mi. De olyan sebességgel, hogy ők egy dupla oldalt néhány másodperc alatt letudnak. Láttam vonaton rengeteg mangát olvasó embert, némelyik olyan vastag volt, mint egy telefonkönyv (a manga, nem az ember)  de úgy is tűnt, mintha abban keresnének egy telefonszámot, úgy pörgették a lapokat.

A folytatásban már tényleg jön a maraton is!