Beteg vagyok!

Mielőtt még bárki gondolatban rávágja, hogy „Jaja, pontosan tudjuk, nem kell bejelenteni!“, nem erre gondolok, hanem arra, hogy az megérkezésem napján, szerda reggel éreztem, hogy valami nincs rendben a torkommal, mert végigköhögtem a vonaton az utat a reptértől a szállodáig. Persze, csak titokban, mert errefelé különösen nem nézik jó szemmel, ha valaki a tömegközlekedésen szórja a köhögésével a vírusokat, pláne úgy, hogy még maszk sincs rajta.

Szerda estére már egészen rosszul voltam, és bár csütörtökön ki kellett mennem a maraton expóra felvenni a rajtszámot, a nap további részét ágyban töltöttem, és a mai, pénteki megbeszéléseimet is sorra le kellett mondanom, mert nem voltam bálozós állapotban. Egész nap az ágyat nyomom, és csak annyi időre mentem ki a 11 négyzetméteres szállodai szobácskámból, hogy valami kaját szerezzek magamnak. Na meg gyógyszert, vitamint és köptetőt. Jó is az, amikor külföldön beteg az ember, az ad egy különös zamatot az ottlétnek, nem? Az meg pláne, ha a helyi gyógyszertárban japánul kell elmagyaráznia, hogy mi a baja, és mit szeretne. Majd a gyógyszertáros megértő bólogatás után a kezébe nyom valamit, ami így néz ki:

Csak remélni tudtam, hogy a szakember a diagnózissal nem a menthetetlen kategóriába sorolt, és azt a mérget adta oda, amivel a lehető legfájdalommentesebben távozhatok a földi lét nyomorúságából! 

Persze nem, hiszen megvagyok, és azért annyit én is el tudtam olvasni a dobozokon, hogy megfázás, köhögés és torok. De azért ezek mindig delikát helyzetek, amiben nem segített az otthoni tanács, hogy kérjek Neocitránt meg gyömbéres shotot. Le sem tudják írni, hogy Neocitrán, speciel c betűjük nincs is!

Na de ennyit az én nyomoromról, és lássuk, hogy mit érdemes tudni a Tokyo Marathonról, a 6 klasszikus legfiatalabb tagjáról! 

Először is, tényeg nincs hosszú történelme ennek a versenynek, legalábbis ebben a formában, mert első alkalommal 2007-ben rendezték meg az elsőt két maraton egyesítésével. Az egyik a Tokyo International Marathon, amit 1981. óta tartottak, a másik pedig a Tokyo International Women’s Maraton, amit 1979. óta. Szép dolog, hogy anno külön gondoltak a hölgyekre, bár manapság kissé visszásnak tűnik, de hát nehéz utólag megítélni dolgokat a jelen fényében!

A Tokyo Marathon egy viszonylag gyors verseny, szerencsére nincsen benne sok emelkedő, és a futók ezt kifejezetten szeretik. Én is!

Az elején ugyan van némi lejtő, amivel vigyázni kell, nehogy elfussa az ember, de utána egy hupni kivételével csak rá kell állni az utazósebességre, és darálni a kilométereket. Szóval nem pusztul el az ember a dombokon, mert a japánok okosan nem tettek bele. Áldassék érte a nevük! Ugyan van a pályában pár fordító, amit egyesek nem szeretnek, nekem azonban nincs vele bajom, mert bár megvan a veszélye annak, hogy az ember rosszul lép, és kibicsaklik a bokája, de ez semmi ahhoz képest, amilyen állapotban az aszfalt tud lenni egyes városokban, ahol nem nézel a lábad elé, és simán kificamítod a bokádat. Na itt ilyen nincs, az aszfalt mindenhol tükörsíma, tiszta és pormentes. 

A pálya egyébként végigvisz Tokió pár nevezetes részén - az összesen nem tud, mert ahhoz kábé tízszer ilyen hosszúnak kellene lennie -, jelesül a Tokió Városi Kormányzóság épülete elől indul, majd Shinjuku, Ginza, Shinagawa városrészek és a császári palota érintésével a Tokió vasútállomáson ér véget. Csak hogy érzékeltessem a város nagyságát, azt érdemes tudni, hogy jelenleg ez a világ legnépesebb városa, a külső kerületekben élőkkel együtt jelenleg 41 millióan laknak itt!

Szóval ez a verseny tényleg csak a belső részekre korlátozódik. Ehhez képest viszont körülbelül kétmillióan drukkolnak a pálya mellett a versenyzőknek - idén körülbelül 38 ezren leszünk -, habár azt hozzá kell tenni, hogy a 41-ből könnyen összegyűlik 2 millió, sőt, lehet, hogy csak azokat látjuk, akik leugrottak a boltba vasárnap reggel, mert az asszony akkor vette észre, hogy elfogyott a tojás, és nem tud ebédet főzni, így lezavarta az urát, az meg udvariasan odakiált a futóknak, hogy hajrá-hajrá!

Amit viszont nagyon komolyan vesznek a szervezők, az az időzítés, és a limitidők. Itt nincs laca-faca, ha nem tudod tartani a szintidőket, minden gond nélkül kizárnak a versenyből, mint a huzat! Hogy mennyire igaz ez, arra idemásolom a táblát: 

Bármelyiket is lekésed, eléd állnak, és nem engednek továbbfutni, ez ilyen egyszerű. Mivel a verseny 9:10-kor kezdődik és 16:10-kor ér véget, ezért összesen 7 óra időablak van, és nem érdelki őket, hogy te nem az első sorból indulsz, hanem mondjuk 10 perccel később az előtted levő tömeg miatt. Oldd meg, azért jöttél ide! Hét óra egyébként nem kevés, kivéve, ha futás közben megsérülsz, rosszul leszel, folyamatosan a toi-toi-okba kell rohangálnod, mert összeettél valamit, szóval oda kell figyelni! Ha nem akkor meg jöhetsz jövőre, ami gond lehet, mert erre a maratonra mostanság elég nehéz bekerülni.

Idén a durván 38 ezer helyre 300 ezren jelentkeztek, és tapasztalatom szerint az utazási irodákban is erre a maratonra van a leghosszabb várólista. Ennek oka a covid, ami miatt a 2020-as versenyen csak az elit futók indulhattak, mindenki mást áttettek a 2021 márciusi alkalomra. Amit aztán eltoltak októberre, amit aztán eltoltak 2022 márciusára, amit viszont végül nem tartottak meg! Így laza becslés szerint is közel félmillió jelentkező várta, hogy bejusson arra a 35-38 ezer helyre 2023-ban, 2024-ben, meg idén. Hát így elég nehéz, nem? 

Jogosan merül fel bárkiben a kérdés, hogy akkor én hogy kerültem be. Hát az adományozási programon keresztül! Ennek az alapja az, hogy a Tokyo Marathon 39 szervezettel kötött olyan megállapodást, amelynek értelmében ezek az intézmények meghatározott számú helyet kapnak, amelyekre licittel lehet bejutni. Az összesen így kiosztott helyek száma 5.000, így átlagosan 125 belépő jut egy szervezetre. A jelentkezőnek először választani kell a 39 alternatíva közül. Ilyenek vannak benne, mint WaterAid Japan, Japanese Para Sports Association, Japan Association for Refugees, Chance for Childer, Action against Child Exploitation, Ronald McDonald House Charities vagy éppen a Japan Cancer Society. Érdemes alaposan megnézni, mert vannak olyan szervezetek, amelyek csak japánoknak adnak lehetőséget a bejutásra, majd utána komoly böngészésnek kell kezdődnie a web bugyraiban, hogy kiderüljön, hogy nagyságrendileg mekkora az a pénzösszeg, amivel már potenciálisan bekerül az ember. Ha ez megvan, akkor bizonyos szervezeteknél a felajánlás mellett egy rövid esszét is kell írni, hogy miért az adott intézményt választotta a jelentkező. Ezután már csak várni kell, és remélni, hogy elég nagy összeget ajánlottunk fel, hogy bekerüljünk. Ha megvan, akkor visszaigazolják, és már csak utalni kell, hogy megkapja az ember a bejutási kódot.

Én a Japan Cancer Society-t választottam. A jelentkezéskor a kis szövegemben pedig azt írtam le, hogy van egy barátom, akivel 30 éve ismerjük egymást, együtt kezdtünk aikidózni még 1991-ben, futottunk is néhányszor együtt, még versenyen is, és a jelentkezésem előtt nem sokkal derült ki, hogy agydaganata van. Így számomra nem is lehetett más választás, minthogy egy olyan szervezetet támogassak aki a rák ellen harcol!

Az a barátom, Roth Gyuri, azóta meghalt, tavaly nyáron temettük. Nekem a terv szerint ez az utolsó maratonom, ezzel meglesz a Hat Nagy. Ez a futás most nem rólam, hanem róla, neki szól. Az égiek vigyázzanak Rád ott fent, Gyurikám!

Hát ezt az edzést most beáldoztam a tisztelt olvasóközönség kedvéért!

Három nap alatt már harmadszorra megyek ki a Yoyogi parkba futni, és olyan mesés a hangulata, hogy úgy éreztem, mindenképpen meg kell osztanom! Ez viszont azt is jelenti, hogy 50 méterenként álltam meg fotózni, így az edzéstervet nem igazán sikerült tartani.  Így hát amilyen edzést ma abszolválnom sikerült, arra minden, magára valamit is adó edző sóhajtana egyet és elküldene a kedves édesanyámba, mert nemigen tudnám lenyűgözni vele. Anyámat persze igen, nemhiába hívja az immáron majdnem 52 éves vezérigazgató fiát kisfiamnak, de hát ez a normális, nemdebár. 

Kezdjük azonban szépen az elején, ahogy illik, aztán persze végigfutunk a gondolati íven.

Ha valaki megnézni a Yoyogi park oldalát a Wikin, akkor látja, hogy egyrészt Tokió szívében van, tehát egy harmincmilliós város közepén, másrészt bizony van sportvonatkozása is, hiszen az 1964-es Tokiói olimpián itt voltak a sportolók elszállásolva. Kis történeti érdekesség, hogy az az olimpia rendkívül fontos volt Japánnak, mert ezzel a rendezvénnyel akarták és tudták bizonyítani, hogy az ország a második világháborúban betöltött szerepét maga mögött hagyta, és immár a modern és szabad világ része. És ha már olimpia, akkor a második kis érdekesség, hogy a 2020-as (második) tokiói olimpia, amit 2021-ben tartottak meg, szintén ilyen fontossággal bírt, csak ott az volt a szempont, hogy az ország bebizonyítsa, hogy legyőzte a koronavírus válságot. Na, de vissza a Yoyogi parkba!

A hely egy kis sziget a tokiói betondzsungelben, és a helyiek ennek megfelelően rendkívül nagy becsben - és egyben rendkívül tisztán - tartják. Persze Japánban mit nem tartanak tisztán?!! A park híres a cseresznyefáiról, amelyek most így néztek ki,

de amikor virágzásban vannak, akkor ez a csoda vár bennünket a látogatáskor:

 (Forrás: https://jw-webmagazine.com/best-sakura-spots-in-tokyo-vol10-yoyogi-park-490c2fe82498/) 

A Yoyogi a Meiji park mellett található, ennek közepén van a sintó szentély, ami Meiji császár emlékének állít emléket, és Japán egyik legszentebb helye. Ez az út vezet a park egyik bejáratához, itt egy jól látható példa, hogy mennyire tisztán tartják az összes közteret. 

A Yoyogi park telis-tele van szétágazó, majd ismét egymásba fonódó utakkal, amelyek elég szélesek ahhoz, hogy az itt sétálók, futók, biciklizők, és egyéb szabadidős tevékenységet végzők semmiképpen ne zavarják egymást. A bicikliseknek külön sávjuk van, záróvonallal elválasztva a futók pályájától.

A felirat a biciklisávban van, nagyon szabad fordításban az van odaírva, hogy hülyegyerek, ez a bicikliseké, itt tilos sétálni!

Bár a fenti képről az az érzésünk támadhat, hogy a park üres, ez azonban csak egy kósza pillanat volt, amikor éppen nem szaladt senki be a telefonom elé, mert hemzsegtek a futók. 

Itt éppen eligazítás van, aztán irány a pálya. A cuccokat mindenki gond és aggodalom - és őrzés! - nélkül otthagyja a találkozási ponton, mert egészen biztosan senki nem nyúl hozzá!

Sőt, továbbmegyek, akinek vize, vagy egyéb frissítője van, az is maradhat a cuccoknál, vagy akár a pálya mellett, mert senki nem fog belehugyozni, beleköpni, beleginázni. 
(palackok a kép jobb alsó szélén)

A japánok szeretnek futni, és maga a futás nagy elismerésnek örvend köztük, mert a nemzeti tradíciójuk szerint azok dolgok, amihez kitartás és akarat szükséges, mindenek felett tisztelendők. Ehhez pedig a szükséges minimumnál bőven jobb feltételeket biztosítanak. Mivel itt  a hőmérséklet - a páratartalommal kombinálva - csak napnyugta után olyan, hogy az ájulás veszélye nélkül lehessen állóképességi sportokat gyakorolni, ezért mindenki ilyenkor jön ki futni. Aki éppen résztávos, vagy intervall edzést csinál, annak kedvességből kis világító lámpácskákat raknak ki a pálya szélére, rajta a távolsággal, hogy könnyebb legyen mérni a résztávokat.  

Döbbenet, nem? És mindegyik megvan, 100 métertől egészen az 1200-ig. Nem rúgnak bele, nem nyúlják le, nem veszik ki belőle a kis lámpát és viszik haza a tengerimalac kertrecébe, hogy jó lesz az esti fénynek. Leteszik, és az edzések végén majd felszedik. 

A futókon kívül persze vannak még mások is a parkban, itt például a füvön jógaórát tartottak hangulatvilágítással. 

Ugyan itt még nem látszanak az ászanák, de a következő körökben már láttam a pózokat! 

A park kiválóan kivilágított, nekem egy percig nem jutott eszembe, hogy bárhol is fenyegető sötétség van, bár tényleg tele volt  emberekkel.

Az egyik futócsapat mellett éppen akkor kocogtam el, amikor befejezték az edzést, hallottam, ahogy az edző minden résztvevő nevét felolvassa, és bemondja az eredményét is, majd mindenki meg is tapsolja a delikvenst. Ez szintén alapvető része a japán kultúrának, hogy előnyben részesítik a csapatot az egyénnél, szeretnek együtt lenni, és mindenki tudja a helyét és szerepét. 

A parkban minden található, amire pikniknél, futóedzésnél vagy bármilyen más szabadidős tevékenységnél szükség lehet. Ilyen köztéri mosdók vannak.

Ingyenesek, és tiszták, legalább hatot megszámoltam belőlük a másfél kilométeres pályakör mellett. Ha pedig valaki nem hozott volna magának inni, akkor természetesen vannak ivókutak is, de ahogy Japánban mindenütt, itt is találunk italautomatát, ami az évszaknak megfelelően ad hideg van meleg üdítőket és kávét potom 120-170 yenért, azaz 300-425 forintért. 

Láttam még egy kis, teraszos éttermet is, habár az éppen be volt zárva, mert már elég késő volt. 

Ez a park pedig egy ilyen város közepén van.  

A környék Tokió legzsúfoltabb része, az innen körülbelül 2 kilométerre levő Shinjuku pályaudvar Japán legforgalmasabb pályaudvara, amit naponta átlagosan 3,6 millió ember használ! Ebben a rengetegben találjuk meg ezt az oázist, ahol, bevallom őszintén, én mérhetetlenül jól éreztem magam edzés közben. Egy közösség része voltam még ismeretlenül és kívülállóként is, egy olyan társaságé, amelyik összegyúlt este, hogy hódolhasson a kedvenc sportjának, és mindezt valóban irigylésre méltó környezetben teszi.

Tudom jól, hogy elfogult vagyok Japánnal kapcsolatban, hiszen engem is - meg a két fiamat is - „hív Japán“, ahogy mi szoktuk mondani! Tudom, hogy Magyarországon is vannak kiváló futópályák, nem is kell messzire menni, mert a margitszigetit néhány éve Európa egyik legszebbjének választották, és joggal! Másik példának ott a Városliget, és még sorolhatnám!

Ezzel a kis írással inkább csak azt szerettem volna bemutatni, hogy milyen a japán élet egy pici szelete, hogy élik meg, hogy csinálják, és hogy mutatnak példát arra, hogy egy harmincmilliós beton-aszfalt város közepén is lehet méltó életet élni!

Az egyedüli negatívum az itteni körülményekkel kapcsolatban nem is a futás alatt, hanem inkább utána róható fel. Merthogy itt még mindig 25-30 fok körül van a hőmérséklet nappal, és olyan a levegő páratartalma, hogy a könnyebb gyerekek már-már rá tudnak ülni, ha nagyon elfáradtak. Ez viszont azt is jelenti, hogy a - jelen esetben a cipősdoboz méretű szállodai szoba skatulyányi fürdőszobájának gyűszű méretű mosdójában - nagy gonddal szappannal kimosott, kilögybölt izzadt futóruhák olyan szagúra száradnak, mint a guadalcanali partraszállásban egy hétig folyamatosan hordott amerikai tengerészgyalogos csizma első pöffenete levételkor. Hiába no, hiányzik némi fertőtlenítés!

De hát valamit valamiért, nemdebár! Otthon reggel 2 fok lesz, ahogy hallom, normális pára, száradnának a cuccok, ha ott futottam volna. Mindenki a maga szintjén nyomorog! 

- Egy átlagember mennyi idő alatt futja le a maratont?

- Egy átlagember nem fut maratont!

Ezzel a klasszikus szóviccel indítom a mai blogomat, amelyben azt szeretném boncolgatni a kényelmes érthetőség határáig, hogy úgy nagyjából mennyi az az átlagos idő, amennyi alatt egy futó lefut egy maratont, illetve milyen egyéb érdekes statisztikák jellemzik ezeket a versenyeket.

Persze a nyilvánvaló válasz erre a kérdésre az, hogy milyen futó és melyik maratont, és innentől válik bonyolultabbá a történet! Kezdjük hát az alapoktól, ígérem, nem lesz szükség sem papírra-ceruzára, sem számológépre, sem akadémiai szintű statisztikai tudásra, ezeket a részeket én bevállalom.

Induljunk el onnan, hogy hányan futnak rendszeresen a világon. Nem kevesen vagyunk, cserébe sokan, mert ez becslések szerint 621 millió ember, ami majdnem másfélszerese az Európai Unió teljes lakosságának!  A rendszeresen futók közül nagyságrendileg 2,1 millióan futnak legalább évente egy félmaratont, azaz 21,1 kilométert, és körülbelül 1,1 millióan lefutják a teljes maratoni távot, azaz a 42,195 kilométert. Ez a durván egymillió ember igazán különleges, mert a világ népességének 0,01%-át alkotják! Lefordítva emberi nyelve, minden tízezer emberből 1 fut le életében legalább egy maratont! Elég elit klub ez az én olvasatomban!

Nézzünk egyéb statisztikákat is! Kezdjük a csúcson, hogy aztán majd megérkezzünk az amatőr futók világába!

A világ leggyorsabb maratonját Eliud Kipchoge futotta 1:59:40-es idővel 2019. október 12-én Bécsben. Ez viszont nem számít hivatalos rekordnak, mert nem versenykörülmények között érte el, hanem egy, a Nike által szpronzorált eseményen, zárt pályán, ahol egymást folyamatosan váltó iramfutók segítették a tempója tartásában többek között azzal, hogy alakzatban futottak előtte, így csökkentve a légellenállást. A csapat előtt haladó autóból az aszfaltra vetítettek egy vonalat, amely a kétórás tempót mutatta, így mindig pontosan tudta, hogy milyen gyorsan fut a célidőhöz képest. Ez volt az első eset, hogy bárki bármilyen feltételek mellett 2 órán belül maratont teljesített! További érdekesség, hogy Kipchogének a kísérlet csak másodszorra jött össze, az első kísérlete 2017-ben a monzai versenypályát 2:00:25 idővel sikerült, azaz, hogy sikertelenült.

(Forrás: The Guardian, 2019. október 12.) 

A világ leggyorabb hivatalos marathoni ideje jelenleg 2:00:35 perc, amit Kevin Kiptum, az idén februárban autóbalesetben tragikusan elhunyt futó ért el 2023. október 8-án a Chicago Marathonon, ahol nem mellesleg én is ott voltam. Emellett a rekord szempontjából nem elhanyagolható tény mellett azért felhívnám a figyelmet arra, hogy Kiptum versenykörülmények között, klasszikus utcai futamon volt képes megfutni azt az időt, ami Kipchoge a fent látható módon abszolút izolált környezetben tudott csak lehozni. Ezért is olyan nagy veszteség a halála a hosszútávfutás számára, mert őt tekintették az hivatalos 2 órán belüli maraton várományosának. És hogy mennyire nagy az isten állatkertje, azt sajnos mi sem mutatja jobban, hogy a baleset után többen bosszúval fenyegették Kipchogét és a családját, mert az a pletyka járta, hogy féltékeny volt Kiptum sikereire, és a balesetet az ő felbújtására rendezték meg. 

De távolodjunk el az elit futóktól, és tegyünk egy lépést a lakossági futók felé!

Kezdjük a megszállottakkal, tehát azokkal, akik mind a hat az Abbott World Majors-t lefutották. (Csak ismétlésképpen, ezek a London, Chicago, New York, Tokyo, Boston és Berlin Marathonok.) 

(Forrás: Abbott Worlds Marathon Majors Facebook-oldal, 2024. május 23)

A fenti statisztikában nem szerepel a kor, csak a nemek vannak külön csoportosítva. Látható, hogy a férfiak közül legtöbben 3 óra 21 perc és 3 óra 40 perc között teljesítették a hat maratont átlagosan, míg a hölgyeknél a legtöbb futó 3 óra 41 és 4 óra között végzett. Nem is rossz eredmények ezek, de már itt nagyon jól látszik a különbség az elit futók és a megszállott amatőr futók között is, akiknek majdnem kétszer annyi időre van szükségük a táv abszolválásához!

Ha a teljesítők koreloszlását vizsgáljuk, akkor eléggé meglepő lehet az a tény, hogy a legtöbben 50-54 éves korban teljesítik a hat maratont, ha pedig megnézzük azt, hogy a 40-59 éves korosztály mekkora arányú, akkor megdöbbentő 70%-ot találunk, ami nekem rövid olvasatban egyet jelent: soha nem késő elkezdeni futni!

 (Forrás: Abbott Worlds Marathon Majors Facebook-oldal, 2023. november 28.)

Meg hát persze azt is, hogy az embernek szüksége van egyfajta „megérésre“ ahhoz, hogy belevágjon a futásba, ahhoz aztán meg pláne, hogy maratoni felkészülésre adja a fejét! Ezt az érettséget a véleményem szerint három összetevő adja:

• az egyik a céltudatosság, ami átsegít a nehézségeket, rossz napokon, edzéseken,
• a másik pedig az a jelenség, hogy az életkor előrehaladtával egyre jobban szeretünk önmagunk társaságában lenni, a futás erre pedig egy jó és rendszeres alkalom,
• de a legfontosabb a harmadik, mert minden értelmes embert megérint az öregedés jeges lehellete, és ha van némi józan esze, akkor rájön, hogy bizony, csinálni kell valamit a testével, ha nem akarja - szó szerint - karosszékből végignézni a saját fizikai hanyatlását! Aztán, hogy ezt valaki egy maratonig viszi, vagy csak megpróbál ellenállni a kor kihívásának több-kevesebb sikerrel, már egy másik történet.

Persze, ha nem csak a maratonokról, hanem általában a futásról beszélünk, akkor azért a fentieken kívül más motivációkat is találhat magának az ember. Egy felmérésben megkérdezettek válaszaiból az alábbi eredményeket születtek:

• 72% fut azért, hogy karban tartsa a testét
• 38% fut stresszoldásképpen
• 33% fut a mozgás élvezetéért
• 26% fut versenyre való felkészülésként
• 18% pedig a szociális életét éli az edzések alkalmával

De haladjunk is tovább az amatőrök maratoni világában, és vegyük szemügyre kicsit  azokat a számokat is, amelyek jelenleg a világ futótársadalmának lehető legszélesebb rétegének eredményeiből számolódnak! Itt azért már szerényebb, ámde még mindig megsüvegelendő adatokat találunk. A férfiak átlaga 4:21:03, míg a nőké 4:48:45. Ha a tempókat számoljuk ki, akkor ez a férfiaknál 6 perc 11 másodperces, a nőknél pedig 6 perc 51 másodperces értékeket ad. Ez is csak azt bizonyítja, hogy nincs feltétlenül szükség arra, hogy mindenki megvadult paripaként vágtasson végig a teljes távon, sokkal fontosabb, hogy be is fejezze a versenyt, még akkor is, ha az eredményével nem várják majd a dobogóra. Ezt a véleményt, ahogy fent már említettem, minden évben körülbelül 1,1 millió ember osztja, mert ennyien futják le a várva várt versenyüket évente, illetve hát akár többet is, ha jó kondiban vannak. 

És hogy mennyire korhoz nem kötött sport a futás, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a  legidősebb maratonfutó Fauja Singh, azaz becenevén a Turbános Tornádó, aki 2011. október 11-én, 100 évesen teljesítette a Toronto Waterfront Marathont 8 óra 11 perc 6 másodperc alatt. Mivel már ahhoz is több, mint 14 percre volt szüksége, hogy a rajtpisztoly elhangzása után egyáltalán átlépje a rajtvonalat, ezért a hivatalos korcsoportos (M95) eredménye 8:25:17 lett. Ezt az időt azonban a Guiness World Records nem hitelesítette, mert az öreg nem tudta születési dokumentummal bizonyítani a valódi korát! 

Azért azt hiszem, hogy közösen remélhetjük, hogy nekünk is ez legyen a legnagyobb bajunk 100 éves korunkban! 

Mottó: „If running is difficult, run more“

Az ezen a fórumon eddig megjelent 26 bejegyzésemben szinte kivétel nélkül a pozitív oldalról megközelítve próbáltam meg leírni a futással kapcsolatos élményeimet, tapasztalataimat és véleményemet. Most úgy döntöttem, hogy ebben a sportban - és kiváló mentális relaxációs lehetőségben - semmilyen tapasztalattal nem rendelkező, azt sohasem próbáló, ámde bizonyos aspektusokban határozott negatív véleményt megfogalmazó emberek közhiedelmeit szedem össze és szedem szét ebben a legújabb szösszenetben. Nézzük tehát végig a legnagyobb közszájon forgó tévhiteket a futással kapcsolatban, amelyek méltán érdemelték ki az Ordas Nagy Baromságok, angolul Big Fat Bullshit, tudományos néven pedig Stupiditas monumentalis megtisztelő címét!  

Nem vagyok futóalkat!

Ha kimegyünk egy versenyre, és megnézzük az előttünk elhaladókat, a legritkább esetben látunk ideális futóalkatot. Akik mégis gazellatestűek, azok, mire mi kiérünk a pálya mellé, már régen átértek a célvonalon, és a szállodában zuhanyoznak, elhihetitek nekem, mert ők az elit futók, akik a dobogó helyeire hajtanak a pénzdíjért! De hát a nagy többség nem kap, hanem fizet azért, hogy részt vehessen, és közöttü(n)k nem nagyon látni ideális futóalkatot.

Hagyjuk tehát ki a gondolatmenetből a professzionális futókat, és akkor az a nagyszerű hír, hogy a jó eredményekhez nem is nagyon kell futóalkat. Máshonnan megközelítve, nincs olyan, hogy futáshoz szükséges alkat. A fenti kijelentést tehát a probléma megkerülésének leggyengébb próbálkozásaként lehet értelmezni. Hadd linkeljem ide az én egyik személyes kedvenc motivációs videómat! Nem mai darab, de érdemes végignézni, hogy honnan hova lehet eljutni, ha az ember elhatározza magát!

 https://www.youtube.com/watch?v=qX9FSZJu448

Persze nem kell mindenkinek szeretni futást, rengeteg más olyan sportág létezik, amivel fiatalon tarthatjuk a testünket és a lelkünket is, de ha igazán lusták vagyunk, akkor találjunk ki valami jobb kifogást!

Én még 100 métert sem tudnék lefutni!

Elhiszem, és ezzel semmi gond! Az elején nem fog menni, mert a lényeg a fokozatosság, a türelem, a lassúság! Ó, igen, aki olvasta már néhány bejegyzésemet, az tudja, hogy ez szinte mindegyikben szerepel, jelesül tehát, hogy tessék lassan, kényelmesen kocogni ma is és holnapután is, semmint, hogy egyszer kimenjünk a pályára, szétcsapjuk magunkat, és soha többet ne vegyünk futócipőt a lábunkra elátkozva a napot is, amikor hittünk egy futóbloggernek, hogy milyen jó is az!

Ha betartjuk a fokozatosság elvét, akkor lesz az első 100 méterből 150, majd kétszáz, majd 500, aztán 1 kilométer, és pár hónap múlva azt vesszük észre, hogy mindenféle különösebb szenvedés nélkül úgy futottuk le az 5-öst, hogy még - horribile dictu -  élveztük is! 

A futás tönkreteszi a térdet!

Elmondom a saját történetemet! 1995-ben, azaz közel 4 évvel azután, hogy elkezdtem az egyetemen aikido edzésekre járni, egy nyári edzőtábor alatt begyulladt a térdem, valószínűleg megerőltettem. Elmentem kivizsgáltatni, és az MRI-eredményeket látva az orvos közölte, hogy egy genetikai rendellenesség miatt a térdizületeim nem fejlődtek ki rendesen, és sem a csontvégek, sem pedig a rajtuk levő porcréteg nem mutatnak túl jó képet. Konkrétan ez azt jelentette, hogy a porc erősen meg van kopva, ezért is gyulladt be. Ha továbbra is folytatom az edzéseket, mondta, akkor könnyen lehet, hogy olyan mértékű lesz a kopás, hogy mesterséges ízületet kell mindkét térdembe tenni, hogy egyáltalán járni tudjak. 

Sokkoló volt ez a diagnózis, és emiatt azonnal abba is hagytam az aikidót. Nekiálltam táncolni és görkorcsolyázni. Semmi baja nem volt a térdemnek. Pár év kihagyás után visszamentem aikidózni, és 2008 óta futok egyre nagyobb lelkesedéssel. Nincs protézis a térdemben, és azóta egyszer sem gyulladt be. Hogy miért? Az én válaszom erre az, hogy azért, mert a folyamatos mozgás, a stimuláció szükséges ahhoz, hogy a terhelésre válaszként adott regeneráció és fejlődés végbemenjen. Ha akkor leálltam volna minden sporttal, akkor már sokkal rosszabb állapotnak lennének a térdeim, és minden más is. 

 Az izmos emberek jobb futók

Klasszikus tévhit, legalább akkora, mint a térdtönkretételes. Ugyanis az van, hogy az izom nehéz, méghozzá nem is kicsit, hanem nagyon! Ugyan tagadhatatlan tény, hogy a futáshoz megfelelően edzett izomzat kell, de ez nem jelent egyet a nagy izomtömeggel. Nézzétek csak meg bármely nemzet hosszútávfutóit! Szinte kivétel nélkül pipaszár lábuk van, amiről azt hihetnénk, hogy az első terhelés alatt összetörik, mint a ropi! Ha a futáshoz nagy és erős izmok kellenének, akkor gyaníthatóan a testépítők nyernék a maratonokat, én azonban még a népes futópályákon sem találkozom velük, nemhogy a dobogó tetején! (forrás: Shutterstock)

Elárulok egy titkot! A futáshoz alapvetően nem erős izmok kellenek, hanem keringés! Vagyis az, hogy a testünk képes legyen megfelelő energiát és oxigént szállítani a mozgásban részt vevő izomzatnak, amit azok optimális módon tudnak felhasználni. A szép hosszú lassú futásokkal ezt gyakoroljuk!

Először is azt, hogy szív hozzászokjon a megnövekedett véráram keringetésével járó terheléshez.

Másodszor is azt, hogy az izmok hajszálérhálózata sűrűsödjön. Ez kell a szállításhoz.

Harmadszor azt, hogy a sejtekben levő mitokondriumok száma növekedjen. Ez kell az energia előállításához. (Nem összekeverendő a midikloriánokkal, amik viszont ahhoz kellenek, hogy ízlés szerint kiemeljük a mocsárban megfeneklett X-szárnyúnkat, vagy távolról meg tudjunk fojtani a számunkra ellenszenves figurákat az öklünk összeszorításával.)

Negyedszer azt, hogy a légzésben részt vevő izmok megerősödjenek, és képesek legyenek a tüdőt folyamatosan működtetni.

Ötödször pedig azt, hogy az így működő tüdőnk minél nagyobb mennyiségű oxigént tudjon a felvenni és a véráramba juttatni. 

És kész. 

Ha a fentiek együtt mennek, jó futók leszünk, habár lehet, hogy egy testépítő versenyen csak arra lenne esélyünk, hogy a nézőtérről tapsoljunk a dobogósoknak!

Az ideális idő a futáshoz a napsütéses 20 fok

Ez az egyik kedvencem a témakörben. A totális tévedés alapja valószínűsíthetően kettős, hiszen egyrészt, ha valaki szabadban végzett tevékenységre gondol, akkor szinte teljesen természetesen a kellemesen napos nyáreleji délelőtt ugrik be, másrészt pedig a futóújságok, sportmagazinok, és bármilyen futással kapcsolatos reklámhirdetések vizuálisan pontosan így néznek ki. Mutatom a példákat. A férfiak számára így kell ideális futóképet alkotni,
(forrás: Shutterstock)

míg, ha a hölgyeket kérdezzük, akkor nekik gyaníthatóan ilyen kép ugrik be: (forrás: Shutterstock)

A durva valóság pedig a fentiekkel ellenétben ilyen:
(forrás: saját nyomorult arcképem 35 fokban való futás után)

Mert melegben futni nem kellemes, sőt kifejezetten megterhelő. A témában fellelhető kutatások alapján az ideális futóidő a szélmentes, felhős, 6-8 Celsius fokos (igen, leírom betűvel is: hat-nyolc fokos) kinti hőmérséklet! Ez az az időjárás, amelyben az emberi szervezet a legnagyobb energiát tudja a mozgásra fordítani, és nem kell nagyobb mennyiségű vért a bőrbe átterelni a szükséges izzadás, és ezáltal hűtés eléréséhez, valamint hidegben nem kell a létfontosságú szervek működésben tartásához a vér nagy részét a test belsejében tartani. Így jut mindkét esetben a dolgozó izomzat a legnagyobb mennyiséghez a vérből, azaz végeredményben így a legjobb az energiaellátása. Mindez a versenyekre igaz a leginkább.

Az ideális futóidő tehát egészen biztosan nem nyáron van (Magyarországon), még a normál, mindennapi edzésekhez sem. Mivel én egész évben futok, tehát télen és nyáron is folyamatosan, ezért az én felfogásomban minden időjárás ideálisnak tekinthető, az alábbiak kivétel:

• jeges pálya
• szélvihar
• jégeső
• villámlás
• heves zápor, zivatar

Ezekre az esetekre találták ki a futópadot, alkalomadtán a Netflixet. 

 Félmaraton * 2 = maraton

Hosszú hónapok rendszeres edzésével felkészültél egy félmaratoni versenyre. Rajthoz álltál, lefutottad, nyakadban az érem, mi tehát a következő logikus gondolatod?

- Nevezzünk egy maratonra! Ha a felét le tudom futni, akkor le tudom futni az egészet is, csak kétszer kell megcsinálni egymás után!

Orbitális tévedés! Az élet, pláne pedig a futás, ennél sokkal bonyolultabb. Egy félmaraton szép-szép dolog, de az abba beletett munka nem lesz elég a maratonra! Gondolj csak bele, hogy képes lennél-e ugyanazzal a tempóval - na jó, egy kicsit kisebbel - visszafutni a céltól a rajtig közvetlenül azután, hogy beértél! Másképp megfogalmazva: a maraton fele nem félmaraton, hanem 30 kilométernél van. Onnan kezdődik a nehezebb része, ami minden egyes lépésnél csak még fájdalmasabb lesz. Tudom, hogy rosszul hangzik, de ez az igazság, amit csak az ért meg igazán, aki átélte.

Ezek hát a legnagyobb téves hiedelmek a futással kapcsolatban, ha bárkitől meghalljátok valamelyiket, biztosak lehettek benne, hogy bár lehet, hogy sok mindent kipróbált már, de a szaladást biztosan nem!

Ezen írást Emil Zátopek csehszlovák maratonfutó, négyszeres olimpiai bajnok emlékének ajánlom!

Azt mondják, hogy pont olyan rondán futok, mint ő!

Átfutni egy maraton célvonalán, úgy, hogy ezzel egy hónapokig tartó felkészülés után teljesíted az álmod, közben emberek ezrei tapsolnak neked - és abban a pillanatban csak neked -, felemelő, megindító, könnyekre sarkalló jelenet. A győzelem és dicsőség pillanata, ami csak a tiéd, akkor és ott felértél a csúcsra, úgy érzed, hogy a világ a lábaid előtt hever. Nyakadba akasztják az érmet, kisétálsz a célvonalból, és … vége. 

A cél teljesítve, de a célvonal után nem vár rád senki és semmi. 

Azt hiszem, ezt a legnehezebb feldolgozni egy sikeresen teljesített verseny után. Persze abban a pillantban ezt még nem érzed, hiszen kimerült vagy, szomjas vagy, éhes vagy, fázol, és semmi mást nem szeretnél, csak hazamenni, befeküdni egy kád forró vízbe, enni nagyon sokat, és aztán csak aludni. 

Másnap reggel pedig felkelsz, és ott van az előbb említett „senki és semmi“. Lehet ugyan még egy-két napig éremmel a nyakadban járni a városban, ahogy ezt Amerikában eléggé el nem ítélhető és szánható módon szeretik csinálni, de akkor már ott jár a fejedben a kérdés, hogyan tovább? Mit fogok csinálni holnap, a jövő héten, a jövő hónapban? Mi a következő cél, ha van egyáltalán, és hogyan álljak neki ismét futni úgy, hogy ma - azaz egy nappal a maraton után - még az is komoly kihívást okoz, ha az utcán le kell lépni a járdáról az úttestre, mert az a 10 centi szintkülönbség is fáj. 

Kell tehát egy kis idő, amíg érzelmileg is feldolgozza a futó a sikert, mentálisan leülepednek a történtek annyira, hogy képes új célt kitűzni magának, na meg fizikailag is regenerálódik, hogy ismét nekilásson az edzéseknek, mondhatni elölről. Hogy mi módon történik ez az egész, amíg a csúcsról leesik a szakadékba az ember, majd összeszedi magát, és megy tovább, erről mesélek ma.

A futók legtöbbje a közösségi oldalakon a siker pillanatait mutogatja. Győztem, beértem, megfutottam, érem a nyakamban, vigyorgok, király vagyok! Meg is érdemli a maga 15 perc hírnevét mindenki, szó se róla, hiszen tényleg a csúcsra ért minden értelemben. Ha emlékeztek, valamelyik korábbi írásomban és is megmutattam ezeket a csúcsokat a maguk létező valóságában, de aki még nem olvasta, látta - bár nem hiszem, hogy ilyen lenne -, annak idemásolom:

Ugye, milyen szépen kirajzolódnak a tetőpontok? Mintha csak a Himalája vonulatait látná az ember a magasra törő büszke nyolcezres csúcsokkal! Felértünk, körülnéztünk a világ tetejéről, ott hagytuk a lábnyomunkat, de most jön a sokkal nehezebb feladat: le kell jönni élve onnan. Visszafordítva ezt a futás világára, túl kell élni a következő napokat és heteket, és ez bizony nem egyszerű, mert bármit is tervezünk a fejünkben, az biztosan nem úgy lesz! Nézzétek csak meg a fenti képen a versenyek utáni zuhanást a felkészültségi görbén! Nagyobb ütemben esett a formám, mint ahogy azt felhoztam előtte! Elmondom, hogy történik ez a mindennapokban, és hogy kerülünk a csúcsról a mélybe egy pillanat alatt.

0. fázis - Ez a bizonyos már megénekelt siker. Az érem a nyakunkban, és bár minden bajunk van, szent esküvéssel határozzuk el, hogy amint tudunk ismét fájdalommentesen járni, azonnal megyünk vissza a pályára edzeni! Előre élvezzünk annak a lehetőségét, hogy ha egy vasárnapi maraton után már mondjuk szerdán ismét futunk, akkor nem a mélyből kell felépíteni az állóképességet, hanem szinte a csúcsról kezdhetjük, és gyorsan még magasabbra érhetünk, mint a mostani legjobb formánk. Ki állíthat meg ebben minket, bajnokokat? 

1. fázis - A fájdalom és betegség. Ez a szakasz a verseny utáni napon indul. Teljesen természetes, hogy egy kis lépés is gondot okoz, a lépcsőn lejövetel pedig szinte lehetetlen feladatnak tűnik, de tudjuk, hogy csak átmeneti az állapot, és hát még csak hétfő van, szerdáig van két napunk, addigra rendben leszünk. Ha a verseny külföldön van, akkor szinte mindenki ezen a napon utazik haza. Ugyan kijutni a reptérre és felszállni a gépre legalább akkora feladatnak tűnik, mint maga a maraton, főleg azért, mert sokkal többet kell állva várni a biztonsági átvilágításra a hazainduló tömeg miatt, de nem mi vagyunk az egyetlenek, mert a sokadalom nagy része sántikáló futó. Joggal érezzük tehát, hogy jó társaságban vagyunk, és tulajdonképpen együtt szenvedünk a hazajutásért a többi nyomorulttal. Ma nincs edzés, (nem vagyunk állatok!) és szerencsére az edzőnk sem őrült meg, így a fájdalom ellenére az egyik legszebb napként éljük meg ezt a hétfőt, hiszen mára fel vagyunk mentve tesiből! Repülőre fel, a gép indul, mi pedig egy idő után meglepődve konstatáljuk, hogy nem tudunk aludni, mert úgy érezzük, hogy szétdurran a lábfejünk. Á, biztos szorosra kötöttünk a cipőt, de nem gond, le is lehet venni, talán úgy jobb lesz. Nem lesz jobb. Valahogy eltelik az út, leszállás, kocsi, hazaérés. Büszkén megmutatjunk a családnak érmet, mielőtt megérdemelt helyére kerül a tartóra (hogy aztán a követlező versenyen szerzett érem felakasztásáig rá se nézzünk), majd levetkőzve döbbenten állapítjuk meg, hogy akkorára dagadt a bokánk és a lábfejünk, mint a 80 éves Mari néninek a szomszédból, akinél a Betegségtan tankönyv felét diagnosztizálták már ábécé sorrendben az alkoholizmustól a zsírmájig. Felpolcolás és alvás, az majd biztosan segít, de ajjaj, hogy lesz ebből szerdán futás, ha még az ágyig is nehezen vonszoljuk magunkat? (az izgalmakat kevésbé bíróknak elspoilerezem, hogy sehogy, de ezt akkor még nem tudjuk. Tizedszerre sem, hiába futottunk ennyi maratont.)

Másnap reménykedve ébredünk, és örömmel állapítjuk meg, hogy már kevésbé fáj minden, jól van, lesz ebből futás, még van két napunk, hiszen holnap úgyis csak este akarunk menni futni. 

A napi munka végére hullának érezzünk magunkat, csak arra vágyunk, hogy bemásszunk az ágyba megint, és mindenki hagyjon békén, mert a verseny még durván dolgozik bennünk, de hát ez természetes is. Mint ahogy az is, hogy szerdára sem leszünk sokkal jobban. Ahogy közeledik a délután, úgy látjuk egyre kevésbé reálisnak, hogy futócipőt húzzunk, de nem baj, valahol azt olvastuk, hogy a maraton utáni regeneráció legalább egy hét, tehát tulajdonképpen kihagyhatjuk a szerdai betervezett edzést, jó lesz az csütörtökön...pénteken...esetleg szombaton, á, az összes hétvégém ráment eddig a hosszúfutásokra, hagyjuk, amúgy sem érzem jól magam! 

Merthogy egy maratoni táv lefutása legatyázza az ember immunrendszerét, de rendesen! Jönnek a megfázások, torokfájások, elgyengülések, itt fájások - ott fájások szépen sorban, és ugyan a jobb napokon kimegy a delikvens, hogy kepesszen kicsit a pályán, de ez még csak nyomokban tartalmaz valódi futást, és másnapra vissza is esik valami nyavalyás nyomorba. 

Ez a pingpong megy egy darabig, mire az ember rájön, hogy sokkal egyszerűbb nem futkorászni félbetegen, hanem szépen megvárni, mire a szervezete tényleg rendbe szedi magát, és csak utána kezdeni el az edzéseket. Ez a 3. fázis, tehát a legálisan, azaz edzői jóváhagyással nem futás. Ez az időszak, ami szó szerint úgy megy el, hogy kettőt pislant az ember, és már arrébb van két héttel, meg az összes csokival/fagyival/pörkölttel nokedlival/egyéni preferencia szerint behelyettesíthető, kifejezetten hízlaló tilalmas dologgal, amitől a felkészülés alatt komolyan távol tartotta magát, de itt a harmadik fázisban „A pihenő időszakban szabad kiengedni!“ felkiáltással bepótolja a spártai hónapokat.

Így, mire a 4. fázisba, tehát az edzések újrakezdésének szakaszába ér, megvan rajta az a súlytöbblet, amit a maratonért kínkeservvel ledobott, és mivel már több, mint egy hónapja, de az is lehet, hogy még több ideje nem edzett szisztematikusan vagy esetleg sehogy, az első edzés alkalmával szó szerint beleszakad a gigasokkba, és két oldalról kapja a kijózanító pofonokat. Az egyik oldalról azért, mert az emlékeiben még élénken él az a teljesítmény, amit a maratonon le tudott adni akár tempóban, akár állóképességben, és azt hiszi, hogy ez most is menni fog, majd 1-2 kilométer után pánikolva ébred rá, hogy dehogy fog! A másik oldalról pedig azért, mert érzi, hogy nemhogy a megszokott futási stílusát, de semmilyen értelmezhető futást nem tud produkálni. Szinte látja magát kívülről, ahogy bénázik a pályán, görcsösen rángatja a kezét, nem engedelmeskedik a lába, az erőlködéstől merev a dereka, és azt gondolja, hogy nála szánalmasabban kinéző futót fél megyében nem találni. Az addig észrevétlenül a cipője alá simuló kilométerek ma nem simulnak, küzd a méterekért, és nem is érti, hogy lehetett az, hogy a verseny előtti edzéseken az első tizest észre sem vette, most meg már a másodiktól is szenved. Haza akar menni, és az esetek egy jó részében haza is megy. 

Pedig itt egyszerű dolga van az ember gyerekének! Tudnia kell, hogy a verseny utáni első körülbelül 100 kili ilyen. Az nyomorult lesz! Ezt a távot szenvedve le kell futni, össze kell gyűjteni az edzések alatt, mert utána észrevehetően könnyül a futás, a szervezet ismét terhelhető, az intervallok egyre jobban mennek, gyorsulnak még úgy is, hogy nő az ismétlésszám. A hosszúk egyre hosszabbak, heti szinten már megvan az 50-80-100 kilométer, egyszóval ismét sínen van a egész. 

Itt kezdődik az 5. fázis, a konszisztens edzések ideje, amikor már ismét mászunk a teljesítmény hegyére, hogy egy következő versenyt abszolválva a világ tetején érezzük magunkat, nyakunkban az éremmel, tele örömmel és dicsőséggel.

A élet kereke pedig ismét fordul egyet a tengelyén. 

Londonban a tizenkettedik maratonomat futottam a hétvégén, ezen belül pedig a Majors-ökből, azaz a világ hat legnagyobb presztizsű maratonjából a negyediket.

Aki olvasta a korábbi bejegyzéseimet, az tudja, hogy nem sikerült jól a felkészülési időszakom, így csak az a cél vezetett, hogy végig tudjak futni a távon, és a célban a nyakamba akasszák az érmet, ezáltal pedig elmondhassam, hogy a Majors-maratonok kétharmada már megvan. 

Ezekre a versenyekre én eddig mindig egyedül utaztam. Ennek leginkább az az oka, hogy így nem kell senkihez sem alkalmazkodnom, és a versenyt megelőző napokon már nem szeretek mozogni.  Ha csak magamban megyek, akkor nem kell kötelező a köröket, úgymint sétákat, városnézéseket, ebédeket, vacsorákat letudni. Behúzódom a vackomba, mint a medve a tél elején, megcsinálom az utolsó átmozgató edzéseket, és törekszem a minimális mozgásra, ami így leginkább az ujjaim tornáztatására, tehát a blogírásra korlátozódik. Ebben az esetben egy kicsit más volt a terv, mert a lányom és a barátja már évek óta Londonban élnek, így lehetőség adódott együtt tölteni a hétvégét, ezért úgy döntöttünk, hogy a szűkebb családdal utazunk. 

Péntek reggel indultunk, és már jó előre megbeszéltünk, hogy mindenki nagyon szeret mindenkit, de mindenki azt csinál, amit akar, így tehát a család mehet mindenhova, ahová szeretne, én viszont csak korlátosan fogok mozogni. A reptérről beutaztunk Londonba, lehajítottuk a csomagokat a szállodában (vacok), és miután a lányomék is csatlakoztak, együtt kimentünk a Running Show-ra felvenni a rajtszámot. Egyszerű ez a folyamat, az ember odamegy, bemutatja a QR-kódját meg még valamilyen fényképes igazolványt, hogy a szervezők megbizonyosodhassanak róla, hogy ő tényleg ő, és már a kezébe is nyomják a rajtszámát az átlátszó nejlonzacskóval (zalaiaknak acskóval), aztán mehetne is Isten hírével, haa… nem az lenne a helyzet, hogy a rajtszámátvételre rászerveznek egy komplett vásárt futócuccostul, masszázsszékestől, energiaitalostól és -zseléstől, utazási irodástól, láb 3D szkenneléstől az "összerakom a saját karkötőmet kis bizbaszokból, hogy melyik maratonomat futottam le"-ig.

Persze a kiállítás ügyesen van megszervezve, mert ahhoz, hogy az egészet végig tudjuk nézni, először a főszponzor kiállítóterén kell keresztülmenni, ahol az első résznél mindig a legújabb kiadású versenycipők vannak kiállítva. A gyanútlan delikvens pedig úgy viselkedik, mint a légy a pók hálójába repülve. Elkezd kapálózni, mert ugyan nincs kiírva, de pontosan tudja, hogy biztos nagyon drága, és inkább arrébb megy, és belefut a legújabb dzsekikbe, pólókba, onnan is megpróbál lepattanni, erre jönnek a nadrágok, sortok, sapkák és táskák, persze mindegyik színe megy mindegyikhez, jaj, hát akkor csak kíváncsiságból, mert nem akarok venni semmit, de ha ez a póló-rövidnadrág-futócipő kombó lenne rajtam, amikor holnap reggel kimegyek kocogni, milyen szuperül is néznék ki, és jé, a cipőre ott helyben rányomtatják a nevemet, dátumot, a londonmaratont, a bármit is, és ráadásul tökingyen csakittcsakmost…és a pók már elégedetten dörzsölgeti a tenyérét (habár nincs neki), mert tudja, hogy ma nem csak egy legyet fogott, hanem ötvenezret, ráadásul a légy még elégedett is, mert most olyan, de olyan szettje lesz neki tetőtől talpig, amilyen sose volt! És amíg a sorral haladunk a kasszák felé, addig ügyesen átvezetnek a bögrék, kulacsok, csuklószorítók, övtáskák, zoknik, kitűzők, kulcstartók és egyéb gezemicék kacskaringóján, hogy a végén az erre a napra szánt szerény összeg többszörösét kifizetve végre beléphessünk a vásárra, ahol a sportbiznisz többi szereplője szeretne meggyőzni bennünket, hogy lennénk már szívesek még egyszer kiforgatni a zsebeinket az utolsó nyomorult aprónkért, mert ők is szeretnének eladni valami igen hasznosat a maraton hétvégéjén! 

Zúg az ember feje, mire mindennel végez, és a vásárcsarnok valamelyik eldugott zugában megtalálja még azt a pár standot, ahol átveheti a verseny hivatalos pólóját is, hiszen a jelentkezés nagy eufóriájában ki ne kattintana erre az opcióra a fizetés előtt, és aztán amelyik pólót az életben soha többé fel ne vegye, mert olyan mennyiségű festéket használtak fel a szitanyomásakor, hogy  kényelmetlen és ezáltal szinte hordhatatlan páncéllá változtatja az amúgy is középszar minőségű pólót. Tapasztalatom szerint ezeken az expókon két dolgot szabad venni: egyrészt a főszponzor vékony esődzsekijét, mert az minden évszakban jól jön, másrészt szintén a főszponzor kapucnis felsőjét, ami mindig jó minőségű és mindig sokkal jobb a logó dizánjra rajta, mint a pólón. Ha megvan a rajtszám meg ez a két cucc, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy iszkolunk onnan, mint a meztelen seggű pávián!

Nekünk ez így családilag nem sikerült, mármint az iszkolás, de ez esetben nem is volt cél, így pár röpke óra és némi gyorskaja után a 2. finn gyalogsági zászlóalj téli felszerelésének megfelelő mennyiségű ruhával sikerült távozni a helyszínről. 

Ezután oszlott a családi egység, mert én „Jobbra e!l“ felkiáltással mentem aludni a szállodába (á lá vacok), a többiek pedig indultak városnézni. 

Másnap, azaz szombaton még inkább különváltunk, én délelőtt még lekocogtam az utolsó átmozgató félórás etapomat, délután pedig jött a palacsintaparti a nagykövetségen. Futószokás, hogy a verseny előtti estén nagy szénhidráttartalmú vacsorát esznek a versenyzők. Ez legtöbbször tészta. Pár éve pedig a New York-i magyar konzulátus elindított egy nagyon kedves kezdeményezést azzal, hogy a maraton előtti délután a külképviseletre meghívják a magyar futókat egy kötetlen találkozóra, tészta helyett viszont palacsintával vendégelik meg őket! Ezt a szokást a nagykövet úr és külgazdasági attasé asszony áthozták Londonba is, illetve szerencsére más külképviseletek is átvették a világban. Innen is nagy köszönet nekik érte, igazán nagyszerű ötlet!

A maraton napján nem kellett túlságosan korán kelnem, mert az én hullámom csak 10 óra után indult, így a szervezők utasítására elég volt fél 9 felé megérkezni a rajtzónába. Ésszel ugyan fel nem foghattam, hogy miért rendelnek ki minket közel két órával korábban úgy, hogy a váltóruhás (z)acskó leadása éppen egy percig tartott, a rajtzónát pedig 10 perccel az indulás előtt nyitották meg, de utólag már felfedeztem a logikát benne. Ha ugyanis nem kellett volna az a két órát végigvacogni a néha viharos erejű szélben és 6-7 fokban, akkor sokkal kevésbé élveztük volna az indulást, amikor a mozgás már eléggé felmelegített ahhoz bennünket, hogy lássunk reményt a halálra fagyás elkerülésére. A rajtig mindenki behúzódott valami szélárnyékba, és próbálta összegyűjteni a Nap melegét, amennyire csak lehetett. 

A rajtzónában már sokkal jobb volt a helyzet, ott ugyanis el lehetett bújni a tömeg melegében, és hát mindenki tudta, hogy azonnal indulunk, így már nem volt annyira kellemetlen az egész. 

Az induláskor pedig azonnal elfelejtettünk minden nyomort, vitt az adrenalin és endorfin boldogító koktélja. Én nem terveztem semmilyen versenystratégiával, nem volt előre kitűzött átlagtempóm sem, egyszerűen csak kényelmesen mentem a tömeggel. Az első kilométerek lehoztak a greenwich-i dombról és elvittek kelet-Londonba. Meglepően nagy és lelkes tömeg állt az út szélén ahhoz képest, hogy ez nem a belváros. Kényelmes 5:05-5:10 körüli kilométerekkel mentem, és meg is lepődtem, hogy milyen gyorsan, szinte észrevétlenül elment az első tíz. Akkorra már visszakanyarodtunk nyugatra, a belváros felé, de még mindig a Temzétől délre vitt az útvonal. Elfutottunk a Cutty Sark mellett, ami korának legmodernebb és egyik leggyorsabb teaszállító vitorlása volt, és az Egyesült Királyság egyik nemzeti kincse. Tartottam a tempót, ez a pálya nem olyan sík, mint a berlini vagy a chicagói, kényelmesen hullámzott, ami nem okozott gondot: Okosan lassítottam, ha dombozni kellett, és kellemesen pihentem a lejtmenetekben. A második tizes is gyorsan lement, és majdnem féltávnál, egészen pontosan a huszadik kilométerben futottunk át a Tower Bridge-en. Na, az megdöbbentő élmény volt! Az ember csak fut, nem is tudja, hogy mi van előtte, és egy hirtelen jobbkanyar után ott találja magát a hídon, és csak kapkodja a levegőt a monumentalitásától és szépségétől, na meg attól, hogy maratonistaként átfuthat rajta! Futóéletem egyik legnagyobb élménye, ezt biztosan tudom! 

A következő 5-6 kili a hídon kapott endorfinlökettől egészen könnyen ment, a problémák huszonötnél indultak. Elkezdett visszaütni a félresikerült felkészülés meg az a pár plusz kiló, ami rajtam van. Ezt először nem veszi észre az ember, csak azt látja az órán, hogy elkezdenek lassulni a kilométerek. Mivel tudtam, hogy nekem nincs eredménycélom, ezért meg sem próbáltam a fogamat összeszorítva visszagyorsítani, hanem csak élvezni szerettem volna a verseny, de valahogy ez az élvezet nem volt sehol, bárhova is néztem. Ugyan még nem sétáltam bele a futásba, és úgy éreztem, hogy ez lehetne az első maraton, amibe nem is fogok, ha nem ragaszkodom a tempóhoz, de ez az érzés 31 kilométernél nyomtalanul elpárolgott, és átvette a helyét a teljes erőbedobással történő mentális iszapbirkózás. Onnantól már csak az volt a cél, hogy a következő 500 métert séta nélkül le tudjam futni, aztán adtam magamnak 100 métert a pihenésre, és megint futás, aztán megint elfogyott az erő a lábamból, úgyhogy megint séta, miközben az aszfalton mindenki elfutott mellettem, a pálya széléről meg kórosban kiabáltak, hogy hajrá, hajrá, már nincs sok hátra, menni, fog ez, és egyébként is, én egy „high performance athlete“ vagyok! Ja, anyád, az lehet, hogy az, neki ordítsd!

Teljes küzdelem, mint malac a jégen, a távolság csak nagyon lassan akar fogyni, bár nem fordult meg a fejemben, hogy feladom, mert azt azért mégse, de a pillanatot, hogy én átfutok a célon, valahogy nem tudtam elképzelni. Kocogtam, sétáltam, aztán megint kocogtam, és amikor elértünk a St. James’s Parkhoz, akkor már tudtam, hogy az utolsó mentális morzsáimat is össze kell szednem, ha lépkedésnél gyorsabb tempót akarok. Összefolytak a percek és a méterek, és amikor az utolsó 200 méterre kanyarodtunk a cél előtt, akkor éreztem, hogy itt nem lesz meg a szokásos sprintem a célvonalig, mert a maximum, amit ki tudok magamból préselni, az a lassú vánszorgás. Így futottam be.

Ezúttal elmaradt a szokásos érzelmi túlcsordulás, jelen helyzetben nem is indokolta semmi. Beértem 4 óra alatt valamennyivel (3:57:32 a hivatalos időm), meglett a negyedik Majors, túl vagyok a kétharmadukon, és amikor majd megint fogok tudni futni, akkor teljes erővel és sokkal nagyobb elkötelezettséggel kezdek el készülni az októberi Chicagóra.

Hogy van-e negatív érzés bennem? Egyáltalán nincs! Kihoztam magamból a maximumot, most ennyi volt a tarsolyban, és egyébként is, kalandos úton kerültem be a futók közé, lefutottam Londont, nem is kívánhatok többet.

Szép volt, jó volt, jöhet a meló!

Ezen a hétvégén, vasárnap rendezik a TCS London Marathont.  Arra gondoltam, hogy kicsit utánanézek, és összeszedem a legfontosabb tudnivalókat róla.  

Először is érdemes a megfelelő helyre tenni a nagy versenyek között. Ezalatt leginkább a Abbott World Marathon Majors-t, tehát a világ hat legnagyobb maratonját  értem, így készítettem néhány összehasonlító táblázatot.

Ebből azért kiválóan látszik, hogy miért a bostoni a világ legrangosabb maratonja! És ahogy nézem, hacsak az elkövetkező száz évre fel nem függesztik a versenyeiket, akkor ez így is marad, amíg világ a világ! Szinte pariban van az őt követő három város összes rendezvényével. Erre mondják, hogy a rutin meg az évek! 

Na de vissza Londonhoz! 

Ha a résztvevők számát tekintjük, akkor a brit főváros az előkelő második helyet foglalja el a ranglistán, közvetlenül New York után, ami 2023-ban is elnyerte a világ legnagyonbb maratonja címet, bár az is látszik, hogy a Majors-ök többsége ebben az ötvenezres résztvevői tartományban van. Az összehasonlítás kedvéért, ez olyan Nagykanizsa, Dunaújváros, Hódmezővásárhelynyi embert jelent. 

Ha a bekerülni szándékozók számát nézzük, akkor azért London cipóra veri New Yorkot is, így a majdnem hatszázezer (!) jelentkezővel kiérdemli a kétes dicsőséggel bíró „A maraton, ahova a legnehezebb bekerülni“ Guinness-rekordot. Ez konkrétan azt jelenti, hogy aki sorsolással szeretne bejutni, annak 1% esélye sincs, mert a szabad helyek döntő részét elviszik a charity-vel, vagyis adományozássall jelentkezők. Ha erről az oldalról közelítjük, akkor tény, hogy ez a világ egyik legnagyobb adománygyűjtő eseményeinek egyike. Tavaly ez az összeg 63 millió font volt, azaz mai árfolyamon átszámítva potom 28,8 milliárd forint. 

Aki olvasta a korábbi írásaimat, azt tudja, hogy én egy guatemalai (!) utazási irodán keresztül kerültem be úgy, hogy az írásos jelentlezésemre novemberben annyit írtak válaszként, hogy utaljam a zsozsót, ami semmilyen körülményre való tekintettel nem visszatéríthető, és majd januárban küldik a belépőt. És tényleg küldték, áldassék a nevük a mennyben!

Ha a pályát, és annak nehézségét nézzük, akkor a fenti hatos mezőny egyből ötre csökken, hiszen a bostoni nem számít hivatalosan elfogadottnak az adottságai miatt, ahogy erről korábban szintén értekeztem. 

Az viszont tisztán látható, hogy a londoni egy átlagos pályának mondható, sem nem könnyű, sem nem nehéz. A Temze mentén fut, érinti a belső városrész leghíresebb látnivalóit, és azon pályák közé tartozik, ami nem ott ér véget, ahonnan elindult.

Az én abszolúte szubjektív véleményem a fenti rangsorral kapcsolatban azért más, nekem Chicago jobban befeküdt a talpam alá, mint Berlin, annak ellenére, hogy Berlinben azt éreztem, hogy folyamatosan lejtőn futok, még ha ez egyáltan nem volt igaz. Visszaigazolódik azért ez a pályarekordokban is, szóval jól érzem én ezt!

A London Marathon, annak ellenére, hogy már középkorúnak számít a maga 43 évével, nem az első verseny volt a városban. A Polytechnic Marathont, becenevén a Poly-t, már 1909-ben megrendezték, és 1996-ig minden évben megtartották, amikor is több évnyi ádáz küzdelem után a London győzött a népszerűségben, így a Poly-t leállították. Talán ez is megérne egy történetet, de most térjünk vissza az eredeti témára! 

A verseny megálmodói és alapítói Chris Brasher és John Disley voltak, mindketten atléták, az előbbi olimpiai bajnoki érmet szerzett az 1956-os Melbourne-i Olimpián 3000 méteres akadályfutásban. Az aranyérmet azonban nem kapta meg könnyen, mert közvetlenül a verseny után diszkvalifikálták egy másik futó feltételezett zavarásáért. A következő nap azonban a felülvizsgálat eredményeképpen törölték a kizárását, így felállhatott a dobogó legfelső fokára. Két évvel korábban pedig résztvevője volt Roger Bannister híres futásának, aki a világon először teljesítette 4 percen belül az 1 mérföldes (1,6 km) távot. Chris a három körös rekord első két körének iramfutója volt. 

Szintén érdekesség, hogy a jelenlegi versenyigazgató, Hugh Brasher, Chris fia, így a hétvégi versenyt nyugodtan nevezhetjük családi biznisznek is!

A London Marathonon az átlaghoz képest viszonylag gyakran tűnnek fel esküvői ruhás futók, mert itt valahogy szokássá vált féltávnál kimondani a boldogító igent. Én ezt csak helyeselni tudom, mert ha a házasulandók pár kilométerrel később, vagy esetleg a célban terveznének esküdni, biztos vagyok benne, hogy drámai módon megnőne a nemet mondók aránya. Mert hát féltávnál ugye még mindenki jól érzi magát...

A főváros valaha volt legidősebb futója Jenny Wood-Allen volt, aki 2002-ben 90 évesen teljesítette a távot 11 óra 34 perc alatt. Azt figyelembe véve, hogy saját becslésem szerint a főszponzor, a Tata Consultancy Services (TCS) nagyságrendileg 10-15 millió dollárral támogathatja a maratont, gyanítható, hogy ki tudták fizetni a túlóradíjakat a célnál levő segítőknek, akik bevárták a hölgyet. De komolyra fordítva a szót, Jenny Guinness-rekorder a legidősebb női maratoni teljesítő címmel, amit 2001-ben futott szintén Londonban. 2002-ben már csak utoljára végigsétálta a távot, ami szintén nagy teljesítménynek számít!

A Guinness-rekordoknál maradva, a London Marathon több, mint 100 címmel rendelkezik, köztük ilyen meghatározó kategóriákban, mint a háztartási géppel leggyorsabban lefutott maraton, avagy a szintén kardinális, a leggyorsabb növénynek beöltözöttként lefutott maraton. Idézném a Monty Pyton Gyalog galoppjának híressé vált jelenetét a vár előtt, de felesleges, mert mindenkinek magától is eszébe jutott.

Létezik egy úgynevezett Ever Presents-csoport is, ők azok, akik az 1981-es debütálás óta minden alkalommal lefutották a távot. Az alábbi kép 2023-ban készült róluk:

Csendben jegyzem meg, hogy ugyanez a csapatot Bostonnál lenne igazán érdekes látni!

Szóval ennyit a londoni tényekről és érdekességekről, holnap szaladás van, hajrá, hajrá mindenkinek, de leginkább a magyaroknak, akikkel ma délután a londoni magyar nagykövetségen palacsintapartizunk! 

Most hétvégén futom a TCS London Marathont. Ez lesz a sorban a tizenkettedik, a hat Majors közül pedig Berlin, Boston és Chicago után a negyedik. Ez a tavaszi nagyversenyem, joggal feltételezhetné ezért bárki, hogy a megfelelő felkészülés után, tökéletes fizikai és mentális állapotban vágok majd neki a 42 kilométernek (plusz az apró).

Hát nem!

Sem testileg, sem lelkileg nem vagyok a csúcson, és sok tényező együttes eredőjének köszönhető, hogy a legjobb cél, amit ki tudok tűzni magam elé, az a táv teljesítése. Bár tudom, hogy a fenti sorok a nyugalom megzavarására alkalmasak (főleg azok számára, akik ismernek, hiszen pontosan tudják, hogy ha én belevágok valamibe, akkor azt teljes erővel csinálom), de azért szeretnék biztosítani mindenkit, hogy akkora baj azért nincs ám!

Kezdjük a történetet ott, hogy a tavaly októberi chicagói eredménnyel saját jogon bekerültem az idei versenyre is. Ahogy már akkor is leírtam, annyira tetszett a pálya, az időjárás és a hangulat, na meg az a tény, hogy sem nem sikerült megfutnom az egyéni maratoni rekordomat (8 másodperccel maradtam el a 2015-ös legjobbtól), sem nem teljesítettem a Boston Marathon kvalifikációs szintjét, arra a szilárd elhatározásra juttatott, hogy nekem oda vissza kell mennem, és még jobb felkészüléssel, még kisebb versenysúllyal és még nagyobb határozottsággal abszolválnom kell a fenti célokat. Más szavakkal csúcskísérletre készülök majd a saját kis amatőr világomban!

Ez viszont azt jelenti, hogy a teljes fókusz az októberi versenyen van, és ugyan a mostani (tavaszi) Londont meg kell futni, hogy meglegyen a negyedik érem is a hatból, sokkal fontosabb lesz, hogy ne csapjam annyira szét magam, hogy utána hetekig ne tudjak futni, és megint a motivációmat kelljen összekapargatnom a nyári út porában. (Pár napja volt a Költészet Napja, na!)

- Szóval semmi extrémitás, tisztességes felkészülés, tisztességes eredmény! - gondoltam magamban, amikor ráfordultam a tréningekre valamikor decemberben. Aztán eljött a karácsony és újév! A családi ebédek, vacsorák, a bejglik és a gyerekeknek ajándékba adott tejcsokik felzabálásának - végtelennek tűnő - időszaka, ami után január elején az ember komoly hendikeppel indul a futópályán, mert úgy érzi magát, mint egy élő Michelin-bábu, pláne, ha előzőleg összeszedett valami nyavalyát is, tehát nem tudott kimenni futni, így kénytelen volt azt is evéssel kompenzálni. Ilyenkor tudom, hogy körülbelül 2 hét és 100 kilométer futás kell ahhoz, hogy visszazökkenjek a régi kerékvágásba, és ne legyen az az érzésem, hogy a pályán edzés közben odajön hozzám a a gondnok, és hazazavar egy „Azért mindennek van legalja!“ felkiáltással.

Az alapozásnál szinte kivétel nélkül a laza lassúfutások vannak soron, amit, amikor már nem akarjuk az első kilométeren kiköpni a tüdőnket, meg lehet spékelni némi intervallal. Így ment ez egy hónapig, amikor január végén ismét sikerült valami nyomorult vírust összeszedni, és emiatt megint kimaradt egy hét. Tudom, hogy nem tűnik soknak, de ez ilyenkor duplán számít, mert egy kihagyott hét kettővel vet vissza. Nemcsak nem fejlődsz, hanem csökken is a felkészültséged, és amikor újra kimész a pályára, megint alapedzések vannak, hogy kiderüljön, tényleg meggyógyultál-e, és nehogy valami sérülés történjen. Így volt ez nálam is, és a februárra-március első felére nem panaszkodom, mert több, mint 500 kilométert futottam a két hónapban, szépen épült a fittségem. A túlsúlyommal nem nagyon foglalkoztam, mentek a futások, nem is éreztem magam rosszul, és tudtam, hogy Londonban nem egy agárként szeretnék elindulni, szóval minden oké volt.

Aztán jött az újabb dramaturgiai fordulat, a családi utazás Japánba! Ugyan vittem magammal futófelszerelést, de a legfontosabb cél az volt, hogy jól érezzük magunkat, és a lehető legtöbbet meg tudjuk mutatni a makimajom legkisebb gyerekemnek, aki még nem járt ott, bár évek óta ígérgettem neki. Emiatt viszont a futócuccaimat érintetlenül vissza is hoztam, mert sikerült egy olyan intenzív hetet összerakni, amibe már nem fért bele a futás. Van ilyen, még ha ritkán is!

Mire hazajöttünk, már április harmadika volt, és ugyan nekem azon a hétvégén Berlinben kellett volna félmaratont futnom a középső fiammal, végül csak drukkernek repültem ki, mert a második itthoni edzésen sikerül úgy meghúzni/megszakítani a combhajlító izmomat, hogy járni alig bírtam, nem hogy futni. Választanom kellett tehát, hogy Berlint erőltessem, vagy inkább biztonsági játékra menjek, és kihagyva a félmaratont és pár edzést Londonig, esélyt adjak magamnak a (legalább részleges) gyógyulásra, hogy a nagyversenyen rajthoz tudjak állni. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi választottam. 

Így értünk el tehát a jelenig, a konklúzió pedig a következő:

• még mindig érzem a sérülést a combomban, remélem, hogy verseny alatt nem fog bekrepálni
• a felkészülési időszak jó része elment a lecsóba, ezen már nem lehet szépíteni
•  bármennyire is soknak tűnik egy félév a nagyversenyek között, ha beüt a gebasz, nem biztos, hogy helyre lehet hozni
• a versenyre való felkészülést bizony meg kell tervezni, az nem csak úgy van, hogy futkorászok kicsit, aztán meg jön az egyéni rekord
• aki szereti a tejcsokit, azt nyugodtan nevezzük hátrányos helyzetű versenyzőnek
• reális célt kell kitűzni: végig kell futni a versenyt, ennyi a maximum erre a tavaszra
• a legfontosabb pedig: nincs itt a világvége, nem jöhet ki mindig a lépés, de nem baj, majd ősszel

A fentiek illusztrálására mutatok egy képet az utolsó négy maratoni félkészülésemről. Leginkább a  felső részen levő kék vonalat érdemes nézni, az mutatja a fittséget. (A lila a fáradtságot, középen a sávosan színezett pedig a terhelés mértékét)

A grafilon vége, ahol jelenleg tartok. Hát nem nevezném zenitnek! Itt is bebizonyosodik, hogy az élet hullámtermészetű, egy felívelő felkészülési időszak végén ott a verseny, majd a regenerálódás, aztán kezdhetünk mindent előről.

Hát, ilyen ez a popszakma!

Úgy eltelt egy hónap, hogy észre sem vettem, röviddel ezelőtt még március eleje volt, most meg már a cseresznyevirágzást nézik Japánban, ami az előrejelzéshez képes egy héttel csúszott a váratlan hideg idő miatt, így aztán hiába voltunk kint szűk családi körben, a teljes pompáját nem sikerült elkapni. De erről többet nem is mondhatok, mert szent esküvéssel teljes önkorlátozást fogadtam meg, pedig, hej, de milyen kis közjátékot tudnék rittyenteni ebből a kilenc napból két maratoni blog közé, de milyet…! De hát ez volt a megegyezésünk, hogy a családi utazásokról nem posztolok, így aztán kénytelen vagyok az előző írásban megkezdett témát folytatni…na jó, talán egy képért még nem fognak kitagadni, szóval a közeli szálloda ablakából  ilyen a Fudzsi:

No, de vissza a maratonokhoz, illetve egészen pontosan az első maratonhoz, még konkrétabban a felkészüléshez! Valahol ott hagytam abba a témát, hogy milyen alapvető edzéstípusok vannak, és hogy érdemes összerakni őket úgy, hogy a leghatékonyabb fejlődést érhessük el szélsőségek nélkül. Mutattam is néhány konkrét strukturált edzést, de hozzá kell tennem, hogy ezeknek igencsak egyénre szabottnak kell lenni mind az időtartam, mind pedig az azon belüli szakaszok tekintetében. Szóval nem érdemes nekimenni, mint tót az anyjának, mert könnyen lehet, hogy éppen az ellenkező hatást érjük el velük, jelesül, úgy lesérülünk néhány lelkesen végigtolt edzés után, hogy két hétig járni is alig bírunk. 

Ennek ellenére azért hadd mutassam meg az én kedvencemet, amit úgy hívnak, hogy „Michigan“. 2016-ban egy amerikai edzőcsapattal dolgoztam együtt, és ők írták be az edzéstervembe. Első pillantásra azt hittem, hogy valami félreértés, mert a következő volt a szöveg: 

„92. edzés

Michigan

3 km warm up, 3 km at 4:55 pace, 2 km at 4:50, 3 km at 4:55 pace, 800 meters at 4:40 pace, 3 km at 4:55 pace - NO REST, 3 km cool down“.

Oké, bontsuk szét:

3 km bemelegítés: igen, ez náluk teljesen standard volt, hogy 3 kilit nyomunk az elején bemelegítésképpen. Azt hiszem, azóta van meg az a rossz szokásom, hogy futás előtt nem melegítek be, mert az nekem mindig az edzés első része.

3 km 4:55 perc/km tempóval: Hopp-hopp, egyből ugorjunk be, ha nem is vágtába, de egy egészséges maratoni tempóba (ezzel ugyebár 3:27:27-es maratoni idő jönne ki), de hát micsoda szerencse, hogy nem kell többet menni, mint 3 kilométer, szóval gond egy szál se!

2 km 4:50 perc/km tempóval: Na jó, most már tényleg bemelegedtünk, lehet fokozni a tempót, adjunk bele egy kicsivel többet, és nyomjuk meg! Hála az égnek, itt sem kell sokat menni, épp csak 2 kilit, még 10 perc sincs, piha! (Ez a 3:23:57-es maratoni idő tempója!)

3 km 4:55 perc/km tempóval: Jól van, itt a pihenő negyedóra, mindenki megérdemli, úgyis 8 kilométert nyomtunk eddig, szóval ez a 3 lehet lazább, épp csak kicsivel kell 5 perc/kilométer alatt menni! 

800 méter 4:40 perc/km tempóval: Elég a lustálkodásból, meló van, húzzunk bele, mert sose lesz vége! Ez egy kicsit gyorsabb, de hát még egy kilit sem kell futni, 2 kör a 400-as pályán, szóval nem sírunk!

3 km 4:55 perc/km tempóval: Ismét pihenő, vissza a normál maratoni tempóhoz. Ugyan kicsit olyan érzése van az embernek, mintha az olvadt vasban fürdés után átengednék a lobogó forró vízes medencébe úgymond hűlni, de hát ők tudják, szóval csináljuk!

3 km levezetés: mert ugye egy tisztességes levezetés nincs 3 kili alatt!

Ez így összesen 17,8 km, még egy félmaraton sincs, nekem akkor ezt 1 óra 31 perc alatt sikerült prezentálnom.

De ugye látható a felépítés is, meg az előző blogban megmutatott edzéstípusokhoz képest a különbség is? A költő itt azt gondolta, hogy kimozgatja a futót a megszokott intenzív szakasz-pihenő szakasz struktúrából, és nem hagy pihenőt, hanem az alapként futott maratoni tempóra építi rá az egyre rövidebb, de egyre gyorsabb szakaszokat. Ez extrém terhelés, mind a hosszúságát, mind az intenzitását nézve (a kettőt együtt tekintve meg pláne, az ilyenekért szokták becitálni a gonoszokat a hágai nemzetközi bíróságra), piramisszerűen felépítve. Emlékszem, hogy nagyon tartottam tőle, amikor nekiindultam, és be is igazolódtak a félelmeim, mert rettenetesen megterhető volt, de utána nagyon büszke voltam magamra! 

Most, hogy egy jó csomó edzéstípust megmutattam, továbblépek és hozok még néhány, az első maratonra való felkészüléshez fontos szempontot, gondolatot.

Ne húzz iránytangenst az aktuális állapotodból! Nekem ennek a mondatnak a lényegét évekbe telt megtanulni! Mert mit is jelent? Azt, hogy ne félj, és ne légy elbizakodott se! A rendszeres edzések miatt egyre fáradtabb és kimerültebb leszel az idő haladtával, és elkerülhetetlenül lesznek olyan napok, amikor egyszerűen nem megy a futás, és szenvedni fogsz még egy laza edzés alatt is! Itt jön a lényeg: ne gondold azt, hogy az aznapi állapotod, tempód, fáradtságot miatt nem leszel képes jobb teljesítményre a verseny alatt! Mert dehogynem! A rendszeres edzések lényege a ‘tudatos (túl)terhelés - magasabb szintre történő regeneráció’ elve! Ebben a terhelés alapvető fontosságú, mert ez kapcsolja be a test regenerációs folyamatait, de ez azzal is jár, hogy fáradunk. Ha pedig a kimerült állapotunkból akarjuk kikalkulálni a várható eredményünket, azzal két dolgot érünk el: egyrészt bőven alulértékeljük magunkat, másrészt elveszítjünk a lelkesedésünket, motivációnkat, egyszóval azt a lelki erőt, ami minden nap kivisz bennünket a pályára, hogy megcsináljuk az edzést.

De a fenti mondat igaz az ellenkező esetre is! Személyes és instant példát hozok erre. 2 hete még 4:20-as tempókkal nyomtam az intervallokat, és azt hittem, hogy enyém a világ, majd kimaradt egy felkészülési félmaraton (Keszthely, Öböl Félmaraton, március 22.), mert bekaptam valami betegséget, aztán elutaztunk Japánba, 10 napig oda se szagoltam a futásra, mert kicsit túltoltuk a programokat, tegnap a laza egyórás kocogásom kétharmadánál meghúzódótt a combhajlítóm, így aztán ma itt ülök Berlinben kétségek között, hogy holnap reggel rajthoz tudok-e állni a Generali Berlin Half Maratonon, és most úgy tűnik, hogy inkább nem, mint igen, pedig Bence fiammal ezért jöttünk ki, hogy együtt lefussuk élete első félmaraton versenyét! Szóval ne akard megmondani az aktuális állapotodból, hogy milyen versenyed lesz, mert bitang nagyot tévedhetsz mindkét irányba!

Tanulj meg frissíteni! Ezt szintén az évek alatt tanultam meg, és leginkább a jelenlegi edzőmtől, Lőrincz Olivértől. Frissíteni kell a verseny alatt, de ezt be is kell gyakorolni, edzeni kell éppúgy, mint a futásra. A témát már érintettem egy korábbi blogomban emitt:

 https://futasokavilagkorul.blog.hu/admin/post/edit/18248335

így engedelmetekkel nem ismétlem magam, bár a téma és a körülötte lengő amatőr tudatlanság igencsak indokolná! 

Válassz megfelelő ruházatot! Ez nem csak a versenyre, az edzésekre is igaz! Szintén érintettem már egy korábbi írásomban, és ha szóba kerül a téma, boldog szarkazmussal szoktam meginterjúvolni az embereket, hogy mit gondolnak, milyen az ideális időjárás a maratonokhoz? Ilyenkor az átlagemberek általában egy kellemes, koranyári napsütéses délelőttöt képzelnek el, a futók pedig magukban szentségelnek, mert tudják, hogy ha így lesz, akkor megint túl meleg lesz! Az ideális időjárás ugyanis a felhős, de nem párás 6-8 fok! Azon a hőmérsékleten így öltözik az ember a versenyhez: 

A futók legtöbbje ugyanis túlöltözik. Edzéshez is, versenyhez is. Van egy ökölszabály ugyanis, ami azt mondja, hogy úgy öltözz, mintha 10-15 fokkal melegebb lenne odakint! Ha ebbe belegondolunk, akkor ki is jön fejben a matek a kellemes nyáreleji délelőtthöz, csak legyünk okosak, és ne dőljünk be a hőmérőnek! Magamnak is mondom, mert a mai napig beleesem ebbe a hibába, főleg a téli edzések alatt, aminek az a következménye, hogy rongyosra izzadom magam a mínusz pár fokban, mert úgy mentem ki, mint Róbert Gida, amikor elindult Micimackóval felfedezni az Északi-sarkot, vagy, az idősebbek kedvéért, mint a Delta elején a szánkós csávók, csak szánkó nélkül.

https://www.youtube.com/watch?v=X4r1YJc63Ek

Ezért is értetlenkedem, amikor megkérdezik tőlem, hogy te télen is futsz? A hidegben? Hát bizony! Adj hozzá 10-15 fokot, és máris nem olyan hideg az, ha futsz. És nem, a torkom sem fájdul meg a levegőtől!

Legyen legalább 2 pár cipőnk, amiből az egyik a versenycipő! Illetve hát legyen legalább 2 pár cipőnk, MEG a versenycipő! Halmazelméletileg ez az a metszet, ahol a futók, akár nők, akár férfiak, mind ugyanazt gondolják, jelesül, hogy még egy cipőt venni nagyobb boldogságot jelent. És milyen igazuk van! 

Emellett pedig kifejezetten jót tesz a lábnak, ha nem ugyanabban a cipőben futunk mindig, mert több párat használva váltogatni lehet a lábat érő terhelést, ami segít megelőzni a sérüléseket. Versenycipőnek pedig versenycipőt válasszunk! (De mély gondolat, a kutyamindenit!) Nem kell feltétlenül karbonlaposnak lenni, de hasznos, ha kifejezetten a versenyre tervezték. Ezek a cipők általában könnyebbek, mint az átlag edzőcipők, és a talpuk anyaga és mintázata is eltér a mindennapi futócipőkétől. Ebben a témakörben két fontos szabály van, amiket be kell tartani. Az egyik, hogy új cipőben nem versenyzünk! Nagyon kellemetlen tud lenni, amikor  egy nem bejáratott, szűz cipőről kiderül a verseny első néhány kilométere után, hogy tör, nyom, zsibbaszt. Ilyenkor nem segít az sem, ha tudjuk, hogy mennyire szexin néztünk ki a rajtzónában a makuláltanul tiszta cipőnkkel, és milyen király képeket lehetett rólunk csinálni!

A második szabály pedig talán még fontosabb. Egy cipőt nem használunk 800-1000 kilométer felett, még akkor sem, ha nem látszik rajta semmi! A modern cipők lényege a hab, amiből a talpat csinálják. Ez bizony elöregszik a használattól, de az évekig tartó állásban is. Érdemes rögzíteni akár a futónaplóban, akár csak nagyságrendileg fejben, hogy mennyit futottunk az aktuális pár cipóben, és ha elértük a 800-at, akkor vegyünk újat! Mert akkor nem jártok úgy, mint Petike, aki elfelejtette megnézni egyszer, hogy hol tart, és ilyen cipővel ment versenyezni: 

Ne legyetek buták, mint Petike! Legyetek okosak!

Innen folytatom hamarost!

Maratont futni hatalmas élvezet! Maratont futni elképesztően fájdalmas! Ennek ellenére maratont leginkább nem mazochisták futnak!

De végül is kik futnak maratont? És végtére hogyan jut el az ember gyereke oda, hogy elhatározza, hogy lefutja, és ezután belevág a felkészülési időszakba, ami - bár ő ezt akkor még nem tudja - sokkal fárasztóbb és fájdalmasabb, mint maga a verseny.

Kezdjük az általános iskolánál! Mindenki emlékszik még a mezei futóversenyekre, na meg a Cooperekre, ahol azok voltak a királyok, akik trükkösen el tudtak bújni, és megúszni egy-két kört a 12 perc alatt. Ugye, hogy ez is egyfajta nosztalgiázás? Valljátok be, hogy sokan mosolyogtok most, igaz?! 😁 Sokkal inkább megmaradt annak az élménye, hogy hogyan lehet elbliccelni a futást, mint az, hogy ki milyen távot tudott teljesíteni egy Cooper alatt (mert arra senki nem emlékszik, ebben is biztos vagyok). Hogy mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy nem, vagy rosszul tanítottak bennünket futni, tisztelet a kivételnek, és én például kivétel vagyok, mert nekem fantasztikus testnevelő tanárom volt általánosban Bosnyák Róbert személyében.

De ahogy telik az idő az ember életében, és felnőtt korában átmegy azokon a szinte kötelező sportolási formákon, mint közös foci a kollégákkal (boka-, térdízületek, szalagok innen is üdvözölnek mindenkit), gyúrás a teremben (te is kihagytad a lábnapot?), esetleg, ha teheti, akkor sielés télen (szilánkos sípcsontok és eltört vállak köszönik a lehetőséget), egy jó részük megérkezik oda, hogy jó, akkor fussunk! Nekiáll valahogy (jó tanácsok az előző négy bejegyzésemben itt: 

https://futasokavilagkorul.blog.hu/2024/01/15/hogyan_kezdjunk_el_rendszeresen_futni

https://futasokavilagkorul.blog.hu/2024/01/21/hogyan_kezdjunk_el_rendszeresen_futni_2_resz

https://futasokavilagkorul.blog.hu/2024/02/01/hogyan_kezdjunk_el_rendszeresen_futni_380

https://futasokavilagkorul.blog.hu/2024/02/12/hogyan_kezdjunk_el_rendszeresen_futni_535),

és vagy lesz belőle futó, vagy nem. Egyébként általában nem, de nem baj!

Azon kevesek pedig, akik fennmaradtak a szűrön, előbb-utóbb elkezdenek hosszabb-rövidebb versenyeket nézegetni aszfalton vagy terepen, és egy még szűkebb csoport jut el odáig, hogy belevág egy maratoni felkészülésbe, majd ennek abszolválása után az igazán kemények elkezdenek ultrázni.

Eme rövid és enyhén lehangoló bevezetés után - hiszen amatőr futók tömegei potyogtak ki a fenti gondolati szűrők valamelyikén - eljutunk a címben megfogalmazott felvetésig, miszerint ha már elhatároztuk, akkor hogyan ki kezdjünk neki az első maratoni felkészülésnek?

A legfontosabb, hogy tisztázzuk a családdal és a barátokkal, hogy ez nemcsak nekünk, de nekik is egy terhelt időszak lesz, több szempontból is. 

Először is azért, mert napi egy-két óra időt el fog venni a családtól. Akár reggel, akár este futunk, ezt bizony bele kell tenni, és a femili fogja megsínyleni. Ezen nem segít sem a hajnali, sem a késő esti futás, mert az alvásigény jelentkezni fog, de erről pár sorral később.

Másodszor azért, mert fáradtak leszünk. Mert van ugye kutyasétáltalás, meg családi kirándulás a hétvégén, hiszen olyan szépen süt a Nap, és a gyerekeknek is kell mozogni, hogy ne azt a rohadt képernyőt bámulják már megint, és hát valljuk be, tökéletesen igaza van az asszonynak! (Férjurat azért nem írok, mert pontosan tudom, hogy férfiak nem fognak családi kirándulást ajánlani közös hétvégi programnak. Ez ennyi és kész, a mi genetikánk ezt egyszerűen nem tartalmazza!) A baj csak az, hogy mi húzni fogjuk a szánkat, mert azt érezzük, hogy ma már egy lépést sem akarunk tenni, és holnap megint futni kell, és inkább zavarjuk ki a gyerekeket a kertbe, én meg csak úgy fetrengenék a kanapén. És rohadtul nem fogják megérteni, hogy miről is rinyálunk, amikor arról rinyálunk, hogy már százezer lépésnél tartunk a héten! (Segítségképpen: ez egy finom utalás volt Murakami Haruki egyik könyvére:

 https://www.libri.hu/konyv/murakami_haruki.mirol-beszelek-amikor-futasrol-beszelek.html)

Harmadszor azért, mert nem lesz kedvünk kimenni a péntek/szombat esti sörözésre a haverokkal. Hogy miért? Hát azért, mert holnap hosszúfutás van, és ki kell aludni magunkat. Előtte este is, utána este meg pláne.

Ökölszabály a futóknál, hogy annyi perccel kell(ene) többet aludni éjjel, amennyi kilométert futottak aznap.

Negyedszer pedig azért, mert ha esetleg mégis szocializálódnánk, akkor a bennünket érdeklő témák köre jól láthatóan be fog szűkülni, és ezt a környezetünk nem biztos, hogy értékelni fogja.

Ha ez megvan, és a család meg a haverok is elfogadták, hogy kevesebbet látnak bennünket, akkor végre tényleg irány a felkészülés!

Itt a legfontosabb, hogy bizony kell egy edzésterv, és annak végrehajtásában legyünk következetesek! Hébe-hóba kimenni futni nagyon jó dolog, de egy maratonhoz nem lesz elég. Az edzésterv pont arra jó, hogy megadja a felkészülés keretét, és egyben motivál is arra, hogy az abban foglaltakat megcsináljuk, mert csak így lehet célt érni. Csak az elvégzett edzés a jó edzés! (Az indiánokat most hagyjuk!)

Az edzéstervek tekintetében rengeteg lehetőségünk van a választásra, és mivel első maratonról van szó, szinte teljesen mindegy, hogy melyik mellett döntünk. Vannak ingyen letölthető edzésnaptárak a neten, amik a maratoni edzéselmélet alapelveit betartva készültek, aztán vannak olyan, általában sportórák gyártói által a saját applikációban elérhető virtuális edzők, akik már egy hatékonyabb módot jelentenek. Itt ki tudjuk választani, hogy milyen célidőt tervezünk, illetve egy héten hány alkalommal tudunk kimenni edzeni. A szofisztikáltabbak arra is képesek, hogy az edzési eredmények alapján interaktívan módosítják a tervet, ami nagy előrelépés a „buta“, papíralapú edzéstervezéshez képest.  A legfelsőbb fokot pedig az edzők jelentik, akik online módon küldik a heti tervet, az eredményeket elemzik, és szükség esetén módosítják a felkészülési ütemet. Ezenkívül biztosítanak konzultációs lehetőséget, és az edzések adatai mellett nyomon követik az egészségügyi állapotunkat is. 

Az edzéstervezés, legyen bármelyik a fentiek közül, arra is jó, hogy kombinálja az egyes edzésfajtákat. Akik nem terveznek, csak úgy habókra kimennek futni, azoknál észrevehető, hogy habár lehetséges, hogy a felkészülés első részében még megpróbálnak odafigyelni arra, hogy egy héten belül milyen edzéseket csinálnak, hiszen ezek megfelelően egymásra épülő kombinációjával érhető el az optimális terhelés, de egy idő után alábbhagy a tervezési kedvük, és egyre többször fordul elő, hogy "csak úgy kimennek futni". Majd aztán amikor ez tudatosul, akkor tervekkel átcsapnak a másik végletbe, és szinte minden nap nagy ismétlésszámú intervallokat fognak futni, hogy behozzák a lemaradást. Terv nélkül az ember - kivétel nélkül - sokkal hajlamosabb arra is, hogy egy-egy napot elblicceljen, utána meg jön a bűntudat és a fogadkozás, hogy holnap duplát futok, mert akkor még behozom, ami megint egyenes út a sérüléshez. 

Mert kihagyott edzést nem pótolunk, csak hogy ismét egy ökölszabályt írjak. Olyan ez, mint a közgazdaságtanban a ‘sunk cost’ vagy ‘elsüllyedt költség’, ha egyszer kifizettük, vagy az edzésekhez visszatérve, kihagytuk, az onnan már az ördögé.  

Szintén fontos azt az ökölszabályt is szem előtt tartani, hogy egy sikeres marathonhoz legalább egy maratonnyi távot le kell futnunk hetente. Persze nem az elején, hanem a fokozatosság elvét betartva el kell érnünk azt a szintet, amikor hosszú heteken keresztül teljesíteni tudjuk ezt az össztávot. Ez a minimumszint, ennél futhatunk jóval többet is, főleg a felkészülési időszak utolsó harmadában. Akkor jön el a hétvégi hosszúk ideje, ami klasszik futószokás szerint vasárnap reggelre van ütemezve. Na nem, mintha a pénteken vagy szombaton nem működne, csak valahogy így alakult ki. Apropó hosszú futások! Nem véletlenül nevezik őket így, és nem nagyonhosszúfutásoknak vagy aversenynélishosszabbfutásoknak! Ezek az edzések a héten belül tervezett többi futásnál hosszabbak, de alapvetően lassabbak, és arra szolgálnak, hogy a test megszokja a tartós terhelést, és a megfelelő módon tudjon rá reagálni, azaz növekedjen állóképesség. A modern edzéselmélet szerint a versenyterhelést nem úgy kell elérni, hogy a verseny távjához hasonlóan hosszú edzéseket kell végezni, mert ebben komoly sérülésveszély rejlik, főleg, ha ezek a nagy távok rövid időn belül ismétlődnek. Sokkal biztonságosabb módszer, ha a távot felezzük, és a két féltávot két, egymást követő napon futjuk. A kettő közötti éjszakai pihenés nem ad tökéletes regenerációt, de arra kiváló, hogy a sérülésveszélyt jelentősen mérsékelje. Ez az oka annak, hogy én például a felkészülés alatt szinte sohasem futok félmaratonnál, azaz 21 kilométernél többet a hosszúk alkalmával sem. De olyan van, hogy közel félmaraton szombaton, félmaraton vasárnap! 

Jogos lehet a kérdés, hogy rendben, akkor milyen edzéstípusok vannak, és hogyan lehet ezeket kombinálni? Röviden nézzük át őket az én edzéstervemből átvett példákkal együtt, de szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok edző, így akit mélyebben érdekel a téma, annak érdemes a témában jártasabb szakembert vagy szakirodalmat keresnie.

- Laza futás: ez olyan, mint ragadozóban a szibériai tigris: legritkább és legveszélyesebb! Mégpedig azért, mert szinte soha senki nem csinálja (jól), mivel képtelen lelassítani az elvárt lassú sebességre. „Mert olyan lassan nem is lehet futni!“. Ez adja a veszélyét is, hiszen az állandó jelleggel gyorsan kivitelezett laza futások azok, ahol tényleg meg lehet sérülni. Ennek a futásfajtának kell(ene) adnia az edzések túlnyomó részét, olyan 80-85%-át!

- Tempófutás: na ez az a típus, amit össze szoktak keverni a laza futással! Itt már egy adott, viszonylag erős tempót tart a futó egy bizonyos ideig, ami lehet 20 perc, 1 óra, vagy az ismétléses verzióknál akár több is. Kényelmesen erősnek definiálják, ennél jobban én sem tudnám megfogalmazni.                                                                   

- Intervall, ismétléses, szakaszos résztávos edzések: ezekben a megnevezésekben elég sok a bizonytalanság, és véleménykülönbség, hogy pontosan melyik mit is jelent. A lényegük, hogy van egy intenzív szakasz, komoly terheléssel, majd ezután van egy pihenési vagy más néven megnyugvási szakasz. Ezek váltakoznak egymással attól függően, hogy a kedves edző mennyire akarja kicsinálni a delikvenst, tehát lehet háromszor ismételni, mondjuk így:

De lehet ilyen is, amikor aztán minden van, mint a búcsúban:

Felhívnám a figyelmet arra az öt vékony kis tüskére a sárga után, az ott a hamleti „Behányni vagy nem behányni?“ kérdéskör, mert ott vágtatni kell, mint a seggbe szúrt paripa, de ötször, és közöttük áldott 20 másodperces szünetek vannak, ahol tényleg azon gondolkodsz, hogy az asztfaltra okádsz vagy inkább levegőt veszel, a kettő együtt nem megy. Az én életvédelmi tanácsom, hogy preferáljuk a levegőt!

Természetesen az edző kicsinálási kedvéről szóló mondatom csak vicc volt, ez az edzéstípus nagyon hatékonyan fejleszt. Viszont nem egy amatőr futótól hallottam már, hogy mivel ők aztán nagyon komolyan gondolják az edzéseket, csak ilyen futásokal csinálnak, ami talán az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethetünk! Józan ésszel is könnyen belátható, hogy ez mennyire veszélyes tud lenni, és nem hosszú távon, hanem nagyon gyorsan fog sérüléshez vezetni! 

Ha valakit komolyabban érdekel a téma, akkor ajánlok egy kiváló írást a az intervall, ismétléses és szakaszos résztávos edzések közötti különbségről:

https://futolepes.com/edzesnaplo/intervall-es-resztavos-futoedzes.futas

Innen folytatom hamarosan, mert még csak éppen belekóstoltunk az első maratoni felkészülésbe, de még korántsincs az igazság minden részlete kibontva.