Sokan gondolják magukról, hogy ők nem tudnak, pláne nem szeretnek futni. Alkatilag nem alkalmasak rá, fáj itt-ott, nagyon fárasztó, kellemetlen érzés, kell ahhoz valami ’többlet’, hogy valaki rendszeresen fusson, ők soha nem tudnak gyorsan futni, akkor meg minek, nincs idejük, rossz a térdük, bokájuk, csípőjük, gerincük, bármilyük, és még sorolhatnám azokat a tipikus válaszokat, amiket hallok, ha egy beszélgetés közben a futás szóba kerül.

Ha egy lépéssel közelebbről megnézzük a fentieket, belátható, hogy ezek szinte mindegyike kifogás, méghozzá olyan kifogás, ami a beszélő felelősségi körén kívül helyezi az okot, hogy miért nem fut.

Nem akarok én senkit megtéríteni, hiszen mindenki saját döntése, hogy mit csinál, de hadd vezessem végig a fenti gondolatmenetet az első lépés után!

Szóval ott kezdjük, hogy az a tipikus válasz, hogy miért nem. Át is alakíthatnánk a fenti érveket, és úgy is kezdődhetnének a mondatok, hogy "Én szeretnék futni, de...alkatilag nem vagyok rá alkalmas; szeretnék futni, de... nincs időm; szeretnék futni, de...rossz a bokám", és sorban be lehet helyettesíteni az összes fenti érvet. Valóban vannak, akik az egészségügyi állapotuk miatt nem tudnak futni, nem is ajánlott nekik, de szerencsére ők nagyon-nagyon kevesen vannak! Elmondok egy személyes példát. 20 éves korom körül egy soproni aikido edzőtáborban begyulladt a térdem, ezért elmentem megnézetni egy orvossal. MRI-vizsgálatot végeztek, és megállapították, hogy a térdizületemben a csontok felülete genetikai okok miatt nem fejlődött ki rendesen, a normálisnál sokkal vékonyabb a porc, ráadásul az is erős kopást mutat. A diagnózis szerint ha nem állok le az aikidóval, akkor pár éven belül mindkét térdizületemet ki kell venni, és műtérddel helyettesíteni. Elektroterápiára is járnom kellett még. Persze azonnal abbahagytam az aikidó, de hát kellett valami mozgás, így nekiálltam görkorcsolyázni és táncolni!

Évekkel később, 2003-ban, amikor már Piliscsabán laktunk, hallottam, hogy a szomszédos faluban van aikido, és újra elkezdtem járni, a térdemnek pedig semmi baja nem lett. 2008-ban elkezdtem futni teljesen kezdő szinten, és a térdem nem panaszkodott. Tavaly 2500 km felett teljesítettem az évben 2 maratont is futva, és a térdem jobban van, mint bármikor. Szóval ki mondja meg, hogy alkatilag nekünk való-e a futás? Ki mondja meg, hogy nem fogja bírni a bokánk, térdünk, gerincünk, bármink, ami éppen fáj?

Én úgy vélem, hogy a kifogásaink nagy rész abból ered, hogy volt már rossz tapasztalatunk a futással! Gyerekkorban az iskolában, amikor a testnevelés tanár nem tanította meg az alapokat, de coopereket kellett futni, és az nem volt kellemes. Vagy felnőttkorban, amikor mégis kimentünk futni, végigszenvedtük az elsőt, és ha esetleg kimentünk pár nappal később egy második futásra is, akkor annak kötelezően jobbnak kellett lennie, mint az elsőnek, hát hiszen különben hol a fejlődés?! Eközben pedig szinte mindannyian elkövettük az összes tipikus hibát, ami kezdő futóként el lehet követni. Vegyük végig ezeket, és meglátjátok, hogy mindegyik mélyén ott van a blog elején felsorolt kifogások valamelyike.

1. Túl gyorsan futunk.

Mindenki túl gyorsan fut, szinte mindig. Mára már a legtöbb tudományos háttérrel egy kicsit is foglalkozó futó, pláne edző, pontosan tudja, hogy a futások 80-85%-ának könnyű, lassú futásnak kell(ene) lennie. Olyannyira könnyűnek, hogy futás  - de nevezzük inkább kocogásnak – közben tudnunk kellene beszélgetni! Minden elit futó így készül! Ha a világcsúcstartó Eliud Kipchoge 5 perces könnyű futásait konvertáljuk a mi sebességünkre, akkor 8-10 perces, vagy akár még lassabb tempók jönnek ki! Miért van mégis a köztudatban, hogy 6 perces tempóig nem is futás a futás? Mert teljesíteni akarunk, futni, edzésről edzésre folyamatosan fejlődni, és olyan nincs, hogy lassúk legyünk! Pedig nemcsak ér lassúnak lenni, hanem annak kell lenni, mindenkinek a maga szintjén, sőt, horribile dictu, ha kell, akkor bele kell sétálni az edzésbe! Ezzel el is értünk a második ponthoz.

2. Az edzésbe nem sétálunk bele

Persze, aztán perceken belül kínszenvedés lesz az egész, de mi kemények vagyunk, végignyomjuk azt a két-három kilométert, mert hát, ha annyi nincs meg, az nem is futás. Nagyon rosszul érezzük magunkat, és bár kicsit kellemetlen ilyen gyorsan feladni, hagyjuk a fenébe az egészet, mert ez túl fárasztó és szenvedős. Hány vicsorgó arccal lehet találkozni a Szigeten, akik tolják neki, mint a meszes, plasztikus formát ölt az arcukon a kín, de olyannyira, hogy szinte már nekem is fáj (ezeken belül külön alfajt alkotnak a felső nélkül futó muszkuláris macsók, de erre most nem kanyarodok el).

És itt van minden futás alfája! Kezdjük kis távokkal! Kezdjük lassan! Ha elfáradtunk, sétáljunk bele! Határozzunk el egy rövid időtávot, és csak annyit menjünk az első alkalmakkor! 10 perc? Rendben. Tizenöt? Semmi gond. A testünknek alkalmazkodni kell az új mozgásformához és erre sok idő kell neki. Mire a csontok és inak kellő módon megerősödnek a tartós igénybevételre, az több hónapot, néha több, mint egy évet igényel. Az elején fájó bokának, vádlinak, begyulladó csonthártyának idő kell, és ezt nem szabad elsietni. Meg kell erősödni az izmoknak, hogy tartást és stabilitást adjanak, az inakkal együtt a helyén tartsák a csontokat, és ha erre elég időt szánunk, akkor azt vesszük észre, hogy egy idő után hipp-hopp, már nem fáj a bokánk, térdük, hátunk, mert elkezdett megerősödni! Ez ennyire egyszerű!

3. Nem pihenünk eleget

Ha egy kicsit is ráérzünk az ízére, és a mai edzés jobb lett, mint a tegnapi, fellelkesülünk, és mit teszünk? Kimegyünk holnap is, mert akkor majd még gyorsabban fejlődünk. Pedig a pihenés éppen olyan fontos, mint az edzés, és ez megint egy alapvetés. Főleg az elején van szükség pihenőnapokra, mert, ismétlem még egyszer, a testünknek idő kell az adaptálódásra. Talán ezt nem kell túlmagyarázni, de én itt említeném még meg az alvás fontosságát. Aki fut, annak többet kell aludnia. Amúgy is alvásdeficitben szenved a civilizált világ, mert pihenés helyett fészbukozik meg blogokat olvas! :-)

4. Soha nem leszünk elég gyorsak, akkor meg minek

Mi az a gyors? Te gyors vagy a 4:30-as maratonoddal? Hiszen még Bostonban is 6 óra a szintidő, ennél ilyen idővel 25%-kal jobb vagy! Én gyors vagyok a 3:33-mal? Ugyan, ez a lakossági futók (Winkler Róberttől lopva a kifejezést) felső 20%-a, de hát az atléták 3 óra alatt mennek, a jobbak 2:30 alatt, Kipchoge meg a 2 órás maratont hajtja! A gyorsaság relatív, még saját magunkkal szemben is! Lehet üldözni a korábbi eredményeinket, az egy jó móka, én is ezt csinálom, na de egymáshoz viszonyítani magunkat lakosságiként semmi értelme. Nekünk nem fizetnek pénzdíjat, sőt, éppen fordítva van, a 20. helyezett pont olyan érmet kap, mint a 20.000., akkor meg minek? De elárulok egy nagy titkot, és ez a hosszútávfutás mágiája!

Ha folyamatosan megcsinálod az edzéseidet, nem hagyod ki őket, azt futod, amit kell, ha tehát állhatatosan és kitartóan edzel, akkor egyszer csak észrevétlenül elkezdesz gyorsulni! Pont ugyanolyan érzés lesz futni, mint korábban, nem lesz megerőltetőbb, de gyorsabban fogsz menni. Ha okos vagy, akkor nem állítasz magadnak tudati korlátokat, minthogy „Én biztosan nem tudok 6 perces tempónál gyorsabban futni!” Mert egyszer csak azt fogod látni, hogy az edzés alatt bele-, belenyalsz a 6 perc alatti tempóba, majd egyre többet lesz ott a tempó, majd már az egész edzés 6:00 alatt lesz átlagosan, és te teljesen normálisnak fogod tekinteni, és kitűzöd a következő tudati akadályt, azaz hogy „Oké, a 6 perc rendben van. DE én biztosan nem tudok 5:30-as tempónál gyorsabban futni!”. És kezdődik az egész elölről. És ez egy csodálatos vicce az emberi testnek az elme felé, hogy kitartó munkával fricskát mutat neki.

5. Nem égetem magam egy versenyen

Versenyezni öröm, boldogság, olvassátok el az előző blogot! Kipchoge 2:06-os idejéhez képest 3:33-al égettem magam, mégis nekem üvöltött és engem éltett mindenki, amikor a célhoz értem! Máshogy volt ez égető érzés! Ez mindenhol,  minden versenyen így van.

Most pedig válaszolva az eredeti kérdésre, mely szerint „lelkileg és mentálisan erre hogyan készül az ember, hogyan készül először és hogyan készül tizedjére”

Nagyon egyszerűen, meg kell csinálni a napi edzéseket. Nem kell túlgondolni, nem kell az aktuális teljesítményünket elképzelni a versenyre, mert versenyteljesítmény majd akkor kell, és nem most. A folyamatos edzésmunka meg fog térülni. Ha pedig éppen nehezen vesszem rá magam arra, hogy kimenjek, és megcsináljam a napi etapot, akkor megpróbálok arra gondolni, hogy ennél az sokkal rosszabb lenne, ha tényleg kihagynám, mert akkor igazán lustának és semmirekellőnek érezném magam! Egy gyengébb futás is jobb, mint a semmi.

De azt is el kell mondani, hogy vannak olyan napok, amikor komolyan sikoltozik a testem, hogy ma ne! Azt pedig szintén megtanultam, hogy olyankor hallgatni kell rá, mert extra pihenésre van szüksége, mondjuk azért, hogy ne betegedjek le.

Én a tizedikre is olyan lelkesedéssel készültem, mint az elsőre, és a tizenegyedikre is hasonlóan fogok, meg maga a folyamat hihetetlen örömet okoz. Látni, ahogy gyűlnek a kilométerek, ahogy én is átlépem a fenti tudati akadályaimat, nem túlaggódni egy-egy gyengébb futást, vagy akár hosszabb időszakot, ez az egész nagyon jó érzés! 

És még valami személyes. Meg akarom mutatni a gyerekeimnek, hogy az apjuk állhatatos. Hogy kitűzi a céljait és azokat végrehajtja, nem gyíkoskodja el, hanem végigmegy. Hogy azt mondhassák majd bármikor, hogy ja, apám lefutotta Bostont. Meg Berlint, meg egy rakatot, mert elhatározta és megcsinálta. Ha apám elhatároz valamit, azt végigviszi!

Ez az egyik örökségük, és ezt még életemben átadhatom nekik!

Példát akarok mutatni nekik, hogy ez így előrevisz. Ez a legfontosabb!