Bostonban indulni...hmm...körülményes. Először is nem futhat, aki 18 évnél fiatalabb. Másodszor, ha átléptük a felnőttkor határát, az első lehetőség szerint igencsak jó futónak kell lenni! Ez azt jelenti, hogy egy korábbi hivatalos verseny eredményével kvalifikációt kell szerezni, azaz nem elég csak regisztrálni (illetve de, erről viszont kicsivel később), hanem korcsoport és nem szerint megadott időhatáron belül kell végezni. Példaképpen, ha férfiként a 18-34 éves korcsoportba tartozunk, akkor 3 órán belül kell egy megelőző maratonon futni, nőként a hasonló korcsoportban pedig 3 óra 30 percen belül. 2011 előtt még volt egy úgynevezett 59 másodperces türelmi időszak is a versenyeredményeknél, de ezt abban az évben eltörölték, tehát 3 óra 1 másodperccel már nem lehetett bejutni az indulók közé.
A kvalifikációs időket a múltban kétszer is szigorítani kellett, mindkét alkalommal 5 percet vontak le minden időből, azaz például 2012-ben még a fenti korcsoportok limitje 3:10, illetve 3:40 volt, 2014-ben már 3:05 perc, és 3:35, majd 2020 óra 3:00 és 3:30. Ezeknek a módosításoknak az oka a túljelentkezés volt, mert a 2010. október 18-án megnyitott 20.000 főnyi keret 8 óra és 3 perc alatt betelt!

Van azonban egy másik lehetőség is az indulásra! A futók körülbelül ötöde úgy kerül be a versenyzők közé, hogy nincs megfelelő kvalifikációs ideje, hanem valamilyen partnerszervezet számára fenntartott helyre jelentkezik és/vagy fizet érte. Ez a szervezet lehet jótékonysági adományokat gyűjtő egyesület, szponzor, utazási iroda, helyi futóklub vagy az önkormányzat, ami a dolgozói számára igényel részvételt.
Nos, ez itt az őszinte beismerés helye, én is ilyen módon jutok ki. Oké, nem a bostoni vagy környéki polgármesteri hivatalban dolgozom, hanem egy osztrák utazási irodában vettem meg a versenyjogot. Ráadásul visszaeső elkövető is vagyok, hiszen már a tavaly őszi Berlin Marathonon is így indultam. Kvalifikációval nem férnék be, a tavaly berlini időm 3:39:51 lett, a korosztályom (50 éves) szintideje pedig 3:25:00, így laza 15 percet faragnom kell még egy saját nevezéshez. De ami késik, nem múlik!

A Boston Marathon – és minden más hosszútávfutó verseny - további érdekessége, hogy az 1897-es első rendezés után 70 évig csak férfiak indultak! Nőket eleve nem is engedtk a rajthoz, mert a közvélekedés szerint nő nem képest teljesíteni futva ilyen távot! 

1967-ben aztán Kathrine Switzer úgy döntött, hogy ő mégis lefutja a maratont. Tudta, hogy ha a saját teljes nevét használná, akkor nem engednék jelentkezni, így K. V. Switzert írt a lapra, amit senki nem szúrt ki, hiszen senki nem feltételezte, hogy a név egy nőt takar! Katherinnel együtt indult az edzője és a barátja, aki amerikai futball játékos volt. A futók közül mindenkit meglepett és felvillanyozott a jelenléte, ahogy elmesélte később, a fotósok pedig, amikor meglátták a pálya széléről, sorban bekiabáltak neki, hogy lassítson, hogy fényképezni tudják.
A versenyt a bírók egy busszal kísérték, ezen utazott Jock Semple is, aki, amikor meglátta, hogy egy nő is fut a férfiak között, megállíttatta a buszt, leugrott, Kathrine után rohant és megpróbálta letépni a rajtszámát, miközben azt kiabálta, hogy „Takarodj a pokolba a versenyemről, és add ide azokat számokat!”

A nő mellett futott a fiúja, Tom Miller, amerikai futballista, aki egy szabályos rögbis mozdulattal kilökte a bírót az út szélére a sajtó munkatársai és a fotósok szeme és kamerája láttára, akik üvöltözve vonták felelősségre a nőt, hogy mit akar bizonyítani és kinek képzeli magát?

Amikor elhagyták a csődületet, és a kiabálás is elmaradt mögöttük, és tovább futottak a csendben, Kathrine számára akkor lett világos, hogy ezt a versenyt végig kell csinálnia, még akkor is, a négykézláb ér be a célba! Mert ha nem sikerül neki, akkor senki nem fogja elhinni, hogy egy nő is képes maratont futni, és soha nem érdemlik ki, hogy indulhassanak.
Végül 4 óra 20 perces eredménnyel ért célba, és ahogy mesélte, nem csak az ő életét változtatta meg az a maraton, hanem minden jövőbeli női versenyzőét is!

Mégis 1967. után még 5 év kellett ahhoz, hogy a Boston Marathon hivatalosan is engedjen női futókat rajthoz állni!
A teljesség kedvéért még azt is meg kell említenem, hogy Kathrine előtt egy évvel, 1966-ban Roberta „Bobbi” Gibb is lefutotta a távon nemhivatalosan, miután a versenybírók elutasították a jelentkezését azzal az indokkal, hogy nő nem képes futni 42 kilométert. Akkoriban leghosszabb hivatalos női verseny távja másfél mérföld volt!
Bobbi akkor már 2 éve készült a maratonra napi akár 40 mérföldet is futva, de indulnia csak úgy sikerült, hogy a rajtnál gyakorlatilag beugrott a férfiak közé. A célon végül 3:21:40 idővel futott át!

Azt hiszem, megemelhetjük a futósapkánkat mindkettőjük előtt!

És hogy milyen a pálya? Ezzel folytatom hamarosan.