- Menj Bostonba, a leghíresebb maraton! – mondták

- Félmillió ember fog neked szurkolni, az végigrepít az egészen! – mondták

- Ó, az könnyű pálya, összesen 136 méter lejtés van benne! -mondták

„És lőn, az ember felkele, neveze, kiutaza és megtudá, mi az a fájdalom” – írja a futók bibliája.

Mert pálya Bostonban nem egyszerű és nagyon csalóka!

Kezdjük a puszta tényekkel. Annak ellenére, hogy valóban a világ leghíresebb maratonjának tekinthető, két okból sem alkalmas arra, hogy hivatalos világrekordot fussanak rajta. Az egyik, hogy a start és a cél nem lehet messzebb egymástól, mint a táv 50%-a. Ennek az az egyszerű oka, hogy a szabályzat alapján nem elég valahonnan valahova elfutni, valamennyire vissza is kell futni, hogy az emelkedéseket, az esetleges hátszelet, a napot és egyéb külső körülményeket amennyire csak lehet, semlegesítsék. Berlinben például a start a Brandenburgi kapu egyik oldalán kezdődik, és a várost körbefutva a szinte ugyanott ér véget. Bostonban ez egyáltalán nem így van, iskolabuszokkal kivisznek Hopkintonba, tulajdonképpen a "susnyásba”, elnézést minden ott lakótól, és onnan kell befutni Bostonba. Ugyan vannak benne kanyarok, de szinte közel egyenesnek tekinthető a teljes távot nézve. Így az esetleges segítő vagy hátráltató körülmények végig a futás alatt állandók lehetnek.

A másik pedig, hogy pálya átlagos lejtése nem lehet nagyobb, mint egy ezrelék. Maratontávra lefordítva ez 42,2 métert jelent, míg a teljes bostoni lejtés 136 méter.

A fentiek alapján azt is gondolhatnánk, hogy egy szerencsés időjárású napon, némi hátszéllel megsegítve igazán nagy esélye lehet egy egyéni rekordnak. Ez pedig ez hatalmas tévedés! A pálya ugyanis tele van dombokkal, tehát folyamatosan fel-le futnak a futók, ami igencsak nagy kihívást jelent a lábaknak. A gyakorlottabbak tudják, hogy amit elveszítünk a dombon felfelé, azt nem nyerjük vissza lefelé, viszont mind az emelkedés, mind a lejtés extra módon megdolgoztatja a combizmokat. Mintha folyamatosan maguktól gördülnének a lábunk elé a dombok, és bár a tetejükön megkönnyebbülve gondoljuk azt hogy majd lefelé pihenünk egy kicsit, már ott is van a következő kaptató tele fújtatva erőlködő emberekkel!

A pálya magassági térképére nézve ráadásul jól látható, hogy az első 5 mérföldön lejt a legjobban, ami hatására a start izgalmától és a tömeg ünneplésétől feltüzelt figyelmetlen futók hajlamosak az ideális tempójuknál sokkal gyorsabban kezdeni, mondhatni utánégetővel indulni, mint a vadászgépek, és a táv első 20%-ában teljesen feleslegesen elégetett energia a maradék 80%-on igencsak hiányozni fog.

Az igazi kihívást a 26. kilométernél kezdődő és 8 kilométeren át tartó Newton-dombok jelentik, ahol az akkorra már erősen kimerült futóknak egymás után 4 emelkedőt kell leküzdeni, amelyek közük mindegyik magasabb, mint az előző. A negyediket Heartbreak Hillnek hívják, legenda van arról, hogy kapta a nevét, ami talán igaz is lehet, de plasztikusan leírja az ottani érzéseket.

A végeredményhez a jellegzetes helyi, igencsak gyorsan változó időjárás is hozzájárul, hiszen például 2018-ban olyan szakadó jeges eső és fagyos szélrohamok voltak, hogy az elit futók több, mint 60%-a feladta a versenyt, de pár évvel korábban, 2004-ben közel 30 fok volt, 2012-ben pedig a 27 fokos forróságban kétezernél is több versenyzőt kellett orvosi ellátásban részesíteni a hőguta vagy kiszáradás miatt. Szintén jó példa a tegnapi nap, a csúcshőmérséklet 28 fok volt, mára ez visszaesett 15-re, hétfőn pedig 12 fokot mond az előrejelzés, ami csak kicsivel több, mint az ideális 7-8.

Szóval itt nincs eredményvárakozás, én sem így érkeztem, mert amikor utánaolvastam a fentieknek, rájöttem, hogy sokkal fontosabb, hogy megéljem a bostoni élményt, semmint, hogy kitűzzek egy ideálisabb pályán akár reálisnak is mondható célt, szenvedjek, ne sikerüljön, és utána azt kiáltsam a világba, hogy nekem most milyen rossz!

Hogy mennyire a futás élménye és az esemény atmoszférája fontos, arról hadd meséljek egy mai történetet!

Reggel 8 órakor indultunk vagy tízezren a Boston Athletic Association 5K adománygyűjtő futásán. A táv felénél látom, hogy egy srác a két héttel ezelőtti Wizz Air Cluj Marathon hivatalos pólójában fut, és közben románul élőzik a kamerába. Odafutok mellé, és angolul mondom, hogy helló, de jó, a pólód szerint 2 hete együtt futottunk Kolozsváron, én is ott voltam, milyen fasza, hogy itt is találkozunk! Rámnéz, köszön, visszakérdez, hogy honnan jövök. Magyarországról, válaszolom, erre elvigyorodik és azt mondja:

- Szuper, akkor folytassuk magyarul!

Na, ezekért IS érdemes futni!

A következő alkalommal a tragikus 2013-as év történetével folytatom.