Másnap reggel indultam vissza Kiotóból Tokióba. Még most pontosítanom kell magamat a shinkansenek sűrűségével kapcsolatban. Az alábbi képen csak a Tokióba indulókat vonatok listája látható. Kis matekkal ez azt jelenti, hogy 200 km/órás sebességgel és óránkénti 10 vonattal számolva átlagosan 33 kilométerenként van egy shinkansen a vonalon!

Az előző napi városnézésről is írok pár szót, de most kicsit más oldalról megközelítve. Jöjjenek a furcsaságok képekkel illusztrálva!

Az Aranypavilonnál sétáltam, amikor lekaptam a kertészeket, ahogy a mohaszőnyegről a leveleket söprik nagy gondossággal, hogy természetesnek hasson.

Egyébként az ilyesfajta természetesnek és végtelenül harmonikusnak  tűnő japánkertek mögött iszonyan nagy munka van, gyakorlatilag minden nap kertészek serege dolgozik rajta. Csak maga a tervezés éveket vesz igénybe, a kivitelezés pedig gyakorlatilag soha nem ér véget. Mire beérik egy kert, addigra évtizedek telnek el.

Magánál a pavilonnál látogatók tömege volt, mindenki próbálta elkészíteni a maga klasszikus képét az arany színben tündöklő épületről, én pedig arra gondoltam, hogy megörökítem a fotókészítést. 

Felteszek pár képet egy youngtimer kiállításról, ami a shogun rezidenciájának kertjében volt. Itt Japánban az ősi és a modern összefonódása egyáltalán nem jelent gondot, a mindennapi élet része, és senki nem ütközik meg azon, hogy miért kerül Ferrarik, Lambók, Astonok serege – a Citroënről nem is beszélve – a 400 évvel korábban élt legfőbb katonai méltóság hátsó udvarába. Nem mellesleg nem is néz ki rosszul, nekem nem bökte a szemem vagy a szépérzékem, mindkettő rendben van. Kontraszt, kontraszt, de összesimulnak.

Maradva még a természetes(nek tűnő) dolgoknál azért talál az ember egész furcsa eseteket is. Elmentem a Yodobashi Kamera nevű áruházba, ez olyan, mint nálunk a Média Markt, csak a méretét ls a választékot tekintve meg kell szorozni ezerrel.

Ami techikai eszköz itt nincs, az nem is létezik! Például, ahogy a kép mutatja, műkályha műtűzzel, de úgy, hogy egyben párásító is, azaz a vízpára száll fel, amit narancssarga fénnyel alulról megvilágítanak! Vagy olyan Panasonic légkondi, hogy a beszerelt infrakamera szkenneli a szobát, és ha embert talál, leméri a bőre hőmérsékletét, majd oda – és csak oda a szobában – hideg vagy meleg levegőt fúj attól függően, hogy szerinte fázunk vagy melegünk van.

De mi az, ami itt nem létezik? Még a vásárlásnál, egészen konkrétan a fizetésnél maradva a következő mondatok például lefordíthatatlanok japánra, de ha mégis, nem értenék, hogy mit akarunk. Szép sorban (nekünk, magyaroknak egyik sem lesz új!)

- Nincs aprója?

- Nincs kisebb?

- Nem tudok visszaadni, váltsa fel valahol.

Itt az átlagos vevő akkora úr, hogy a fenti mondatok elképzelehetelenek. A vevő „dolga” a vásárlás, a bolté meg az eladás, tehát ha nem tud visszaadni, akkor nem készült fel a kötelességére rendesen, tehát hibázott! Soha nem történhet ilyesmi! Ahogy az sem, hogy ultraibolya fény alatt megnézzék, hogy nem hamis-e a pénz. Azt feltételezni, hogy a Tisztelt Vevő hamis pénzzel akar fizetni - szándékosan vagy véletlenül -, akkora udvariatlanságnak számítana, hogy ha  a bolt vezetősége megtudná, hogy valamelyik pénztáros ilyet csinál, bocsánatkérésképpen valószínűleg legyilkolná a személyzetet, majd harakirit követne el, és végrendeletileg beszántatná a helyet örök mementóként a jövő számára! Na jó, kicsit túloztam, de hát maga a szituáció is science fiction.

Manapság egyébként a legtöbb helyen már olyan pénztárgép van (akár kis sarki boltokban is), ahol a kasszás az átvett pénzt egy olyan  automatába rakja, amelyik a berakott címletek alapján kiszámolja a visszajárót, és egy kis tálkában ki is adja. A kasszásnak csak mosolyogni kell, számolni nem. Mert a gép sohasem téved. Egyszer trükkös leszek majd, és megnézem, hogy mit csinál a magyar ötforintossal, ha „véletlenül” bekerül egy az odaadott pénzbe. Ha tippelnék, azt mondanám, hogy a pénztáros visszaadja, és sűrűn elnézést kér, amiért én hibáztam!

A nap végül  hajnalban ért véget. Miután megérkeztem Tokióba, ebédeltem egy nagyon kedves barátommal, áttekintettük a bilaterális kérdéseket (azaz jót dumáltunk és jókat röhögtünk kaja közben), aztán vissza a szállodába, edzőruha a táskába ugrik, 4 szál csabai kolbász szintén, és indulás találkozni Czéh Sanyival, hogy végre odaadjam neki ezt a sok sz@rt a kolbi mellett, amit idáig cipeltem. Jó, most nem volt olyan nehéz, mint tavaly, amikor egy komplett szerszámosládát hozatott velem, én meg el is hoztam neki. Mert itt nincs, ugye!?  Már előre rettegek, hogy mit akar hozatni majd jövőre! Gépzongorát? Kerti grillkészletet?

Együtt ittunk még egy kávét edzés előtt, aztán némi aikido, de csak szépen, mert kár lenne most meghúzni magam, teázás a tatamin, aztán Sanyival még úgy gondoltuk, hogy eszünk is valamit, meg dumálunk, mert kell neki a magyar hang, hogy ne érezze magát olyan egyedül.

Az utolsó előtti vonattal indultam vissza a szállodába, két átszállás, kb. 1 óra zötyköldődés...lett volna, ha a jet lag fejbe nem vágott volna, de úgy, hogy simán nem szálltam le az állomásomom, hanem szépen bealudva továbbvonatoztam egy másik tartományba.

Mivel a japánok a szükségesnél kevesebbet alszanak, és ez igaz a teljes népességre, ezért minden lehetőséget kihasználnak, hogy  bepótolják, ahol lehet, többek között a vonaton. A nap bármely szakában van alvó japán az utasok között, aki nem a telefonját bizgerálja (némítva persze, ráadásul vonaton telefonálni tilos, hogy ne zavarjuk a többieket), szóval az alszik.Így aztán én sem tűntem ki az emberek közül, egy-egy állomáson néha kábultan felnéztem, láttam, hogy nem ez az, ahol le kell, és visszaájultam. Csak akkor tudatosodott bennem, hogy valami van, amikor már teljesen idegen állomásneveket kezdett bemondani a hangszóró, amit még életemben nem hallottam. Felugrás, kóválygó fejjel a vonatból ki, ellenőrzés, hogy hol is vagyok, látom, hogy a vonal még ugyanaz, csak túltoltam. Oké, semmi gond, át a másik oldalra, és indulás vissza...ez lett volna a terv, ha nem derült volna ki hogy ebben az irányban ugyan ez az utolsó előtti vonat volt, de visszafelé már elment az utolsó is. Csikorgó fogak, az összes aprószentek felsorolása, oké taxi. A vasutas, akit megkérdeztem, hogy van-e még vonat, nagyon kedves volt, mondta, hogy szívesen elkísér és megmutatja a taxikat, hol állnak, jön velem, csak közben van egy kis dolga. Ami a mozgólépcsők slusszkulccsal való leállítását jelentette. Szépen végigballagtunk az állomáson (2 vonal találkozik itt, két-két mozgólépcső fel meg le, összesen nyolc) megvártam, amíg megállítja az összeset, néha bátorítóan mosolygott, megbeszéltük a hóhelyzetet itt meg Magyarországon, és már végeztünk is. Mit ne mondjak, szürreális volt, és kiváló filmjelenetet lehetett volna felvenni belőle, ahogy idegen tartomány idegen  és töküres vasútállomásán ballag a jeges szélben egy szerencsétlen magyar meg egy japán éjszaka fél egykor, kulcsolgatják le a mozgólépcsőket, és arról csevegnek, hogy Magyaroszágon ha lesett a hó, jönnek-e a farkasok.

Aztán taxiba be, laza egyórás út haza, ahol végig azon aggódtam, hogy van-e nálam elég készpénz, de aztán kiderült, hogy kártyával is lehet fizetni. Szállodába be, légkondi be (itt ugyanis mindehol légkondival fűtenek is meg hűtenek is, olyan, hogy radiátor, nincs), meleg, egy kóla, ágy, és a haza meg van mentve.

Ahova az egész történetet mára ki akarom kanyarítani, az a már korábban említett jet lag. Ami tényleg nagyon durva tud lenni, főleg egy ekkora, 8 órás időeltolódásnál. Én mindig nagyon büszke voltam rá, sőt többször fennhangon méltattam magam mások előtt, hogy van a fejemben egy óra, így nem nagyon kell igazit használnom, mert pár perc pontossággal megtudom mondani még közvetlenül ébredés után is, hogy mennyi az idő, vagy ha beállítom a gondolataimmal, akkor pont időben, vagy egy kicsit korábban felébredek magamtól. Na itt most lemerült az elem! És ez meg csak a kisebb gond a jet lag-gel. Olyan, mintha az ember folyamatosan kicsit be lenne rúgva, csak éppen nem tud róla. Szédül, úgy érzi, hogy mozog a lába alatt a föld, lassabban tud beszélni, kicsit jobban kell koncentrálni mindenre. Aztán jön az éjszaka, amikor hullafáradt vagyok, a szemeim fájnak, de nem tudok aludni. Kiotóban éjfélkor feküdtem le, és fél négykor keltem, fél nyolcig forgolódtam, aztán a végén inkább elmentem futni, mert azt legalább szeretem. Végül pedig eljön a napnak az a része, amikor otthon este lenne, és akkor meg mintha fejbe vágták volna az embert, ahogy egyszer Vavyan Fable fogalmazta meg egy jó könyvében „képes robbanásszerűen elaludni”. És az emésztési kérdésekről még nem is beszéltünk! A tudomány jelen állása szerint az egyetlen hatékony eszköz a jet lag ellen, ha az ember otthon marad. Ha meg mégse marad, akkor idő kell hozzá, meg lehetőleg türelem, mert úgyis elmúlik. Ezért is jöttem a futás előtt majdnem egy héttel korábban, hogy legyen idő átállni, mert alva azért mégse az igazi maratont futni, nemdebár?

Alkalmi ráadásként tudományos igényű, ámde a szükséges szintet biztosan el nem érő anyag következik. Már itt az elején gyorsan le kell szögeznem, hogy csak a saját tanulmányaimra és tapasztalataimra támaszkodom, így ha esetleg tévednék akkor a japánt magas szinten beszélő barátaim nézzék el nekem! Maradnék önkéntesen  a TIT-tanfolyam jellegnél, cserébe ígérem, érdekes lesz!

Tehát a mai szösszenet: a kanjik, vagy magyarosan írva kandzsik, ki hogy szereti. Mindenki minden nap találkozik vele, hiszen rengeteg emberre vannak különféle írásjelek tetoválva japánul, esetleg kínaiul. Ez, ha szépen van megcsinálva, akár esztétikus is lehet, de nekem néha eszembe jut, hogy a másik oldalról nézve vajon mit szólnánk hozzá, ha keleti emberek különböző bőrfelületeire ilyen kifejezések lennének felvarrva mondjuk magyarul, hogy az egzotikumnál maradjunk, mint mondjuk „család”, „út”, „szerelem”, vagy rosszabb esetben „csatorna”, „lázas”, és egyebek. Láttam ilyet, nem mertem megmondani, mit visel az illető bizonyára nagyon büszkén. De van azert viccesen kirívó jó példa is, Bazsó Gábor, alias Ninó Karotta driftkocsijára a „sárgarépa” van kandzsikkal felírva, merthogy karotta...éértitek?!

De vissza a komoly tudományhoz!

A kandzsik a kínai kultúrából jöttek, mert a japánok előszeretettel vettek át már a középkorban is mindent, ami kínai volt, mert az olyan menő és egyben elegáns. Írtak mindent kandzsikkal, néha ugyanazt a fogalmat más-más jelekkel is írva, érti, aki érti. Merthogy az írásjegyek mögött fogalmak állnak, ellentétben a magyarral mondjuk, ahol az „m” mint jel mögött nincs saját értelem. A kandzsik esetében azért van a fogalom a jelben, mert ez  tulajdonképen az idők folyamán egyszerűsödött képírás. Mutatok példát:

木 –„ fa” Látjátok az ágakat és gyökereket?

川 – „folyó” Ahogy fentről látjuk.

山 – „hegy” A csúcsokkal.

Aztán ha szintet lépünk:

林 – „liget” Ugye megvan a két fa?

森 – Na, ki tippel? Igen, ez az „erdő” 3 fája, egy pont oda.

Bomyolítsuk tovább egy picit:

女 – „nő” Ehhez már kell egy kicsi képzelőerő, de annyit segítek, hogy oldalról mutat egy japán ülésben ülő nőt, a kezét az ölében tartva.

 Aztán még egy, hogy viccesre is vegyem:

姦 – „lármás” egy olvasata, elnézést hölgyek.

安 – Valakitől tipp? Nő a tető alatt, azaz „olcsó”. Merthogy otthon maradt, nem vásárol.

Vagy egy érzelmesebb:

子 – „gyerek” Rövid kéz, a testhez képest még nagyobb arányú fej.

Ha pedig a két fentit összetesszük így:

女+子=好 azaz egy kandzsit csinálunk belőle, akkor azt jelenti, hogy „kedvel”, „szeret”. Ahogy mi szeretjük az asszonyt meg a gyereket. (A szerelem más kandzsi, az a vörös és a szív egymás fölött, ugye érthető ❤️)

Persze vannak ennél jóval bonyolultabb, és képileg mégis jelentést hordozó kandzsik, mindezt csak azért mutattam, mert számunkra, akik teljesen más írásrendszert használnak, nem egyértelmű, hogy milyen úgy olvasni, hogy a képet látjuk a jelben. Talán ez magyarázza azt, hogy a japánok miért rajonganak annyira a képregényekért (ez a manga), a rajzfilmekért (anime, ami egyébként az animáció szóból jött). Mert ezeket ők szinte ’olvassák’, nem ’nézik’, mint mi. De olyan sebességgel, hogy ők egy dupla oldalt néhány másodperc alatt letudnak. Láttam vonaton rengeteg mangát olvasó embert, némelyik olyan vastag volt, mint egy telefonkönyv (a manga, nem az ember)  de úgy is tűnt, mintha abban keresnének egy telefonszámot, úgy pörgették a lapokat.

A folytatásban már tényleg jön a maraton is!

Leszálltunk Japánban, imádom, szeretem, fel vagyok dobva! Nem tud olyan fárasztó lenni az út, hogy ne akarjak kiugrani a bőrömből örömömben minden alkalommal, hiába ez a tizenegyedik! Őrült szerencsém volt a tokiói járattal, mert a gép még félig sem telt meg utasokkal, a hátsó fele meg egyenesen üres volt. Ritka alkalom, én legalábbis annak gondolom, bár nem utazom sokat repülővel. Ugyan nem nyúltam el egy középső sor négy ülésén, annál úribb ficsúrnak tartom magam, de kifejezettem kellemes volt, hogy nincs szomszédom, és kényelmesen beköltözhettem két egymás melletti székbe.

Landolás után azonnal átjutottam a határellenőrzésen, annyira nem volt tömeg (1 perc kedélyesen csevegve az öreggel, aki a belépési engedélyeket ellenőrzi. Mondtam, hogy tizenegyedszerre vagyok, higgye el, jól töltöttem ki), 1 perc a határőrnél (itt nincs bájcsevej, csak ujjlenyomat-vétel és fotó), 5 perc, amíg megjött a bőrönd, még egy perc a vámossal, amíg elmagyarázom neki, hogy miért jövök megint, ha már szeptemberben is voltam.

Kis kitérő még a határőrökhöz. Amikor 2007-ben először jöttünk Norbival és Gyurival én mentem át elsőnek. Utánam jöttek ők egy másik ablaknál, és véletlenül elfelejtették aláírni valahol a nyomtatványt. Én önhatalmúlag visszaléptem, ezzel hivatalosan elhagyva Japánt, odamentem hozzájuk, és mondtam, mi a gond, majd ismét be akartam menni. Az ablakban ülő kifejezetten csinos arcú határőr hölgy ugyan nem szólt semmit, de nekem azóta megvan a ’gyilkos tekintet’ pontos definíciója.

A reptéri transzferbuszhoz futni kellett, hogy elérjem, így a hagyományos „megérkeztünk-teá”-t sem tudtam venni az automatából. Szokássá vált már, hogy a buszra várva veszünk az egymás mellett sorakozó italautomatákból palackozott zöld teát, de most nem volt rá idő. Ellenben megérte sietni, mert ez a járat  durván 700 méterre tesz le a szállodámtól. Igaz, előtte 2 órát megy. Úgy kell ezt elképzelni, mintha leszállnék Ferihegyen (bocs, nekem ez marad), a taxisdrosztnál felülnék a buszra, és mondjuk Székesfehérváron letenne az utcában, ahova megyek, úgy, hogy indulástól érkezésig végig városban megyünk!

Masuda sensei már vár, elmegyünk és kicsit berúgunk kettesben, csak, hogy érezzem, tényleg hazaértem!

Másnap reggel indultan nyugatra, Himeji, Kiotó, meg egy kis futás este. Shinkansennel utaztam, és amúgy is megér egy misét a japán vonatközlekedés, Mert. Ennél. Tényleg. Nincs. Jobb. A. Világon. Részrehajlás nélkül! De tényleg!

Következő nap érkeztem Kiotóba. Durván 500 kilométert utaztam shinkansensen, 9:50-kor indult Tokió állomásról és 12:08-kor szálltam le a vonatról. Közben 3 állomáson álltunk meg, így, ha ezeket is beleszámolva megnézzük az átlagsebességet, akkor az 217 km/órára jön ki! Ahogy ígértem, Waze-zel lemértem sebességet néhány helyen, nekem az app 237 km/h-t mért. A pontossága pedig egészen elképesztő. De ez nem csak a shinkansenre, hanem minden vonatra igaz, éves szinten átlagosan másodpercekben mérik a késést. És a szerelvényeket nem automata vezeti, hanem mozdonyvezetők, akik képesek ennek a hihetetlen pontosságnak a betartására. Automata egyedül abban az esetben avatkozik be, a földrengés van, mert akkor leállítja a közlekedő vonatokat. Nagyon büszkék rá, hogy ilyesfajta balesetből még soha nem volt haláleset a shinkansenek bevezetése óta (1964 Tokiói Olimpia). Ha valaki arra gondol, hogy a shinkansen itt olyan, mint nálunk az InterCity, akkor azért elég nagyot téved. Első alkalommal, amikor Kiotóba jöttem, a biztonság kedvéért már előre meg akartam venni a jegyemet a következő napi vonatra. Kiszolgáltak ugyan, de egy kicsit értetlenkedtek rajta, hogy miért másnapra veszek jegyet. Aztán kiderült, hogy például a Tokió-Kiotó vonalon ezek a vonatok fél óránként, vagy éppen még sűrűbben járnak, így aztán elég közvetlenül utazás előtt megvenni. Én most egy kicsit korábban érkeztem, nem is engedtek beszállni, a peronon kellett várakozni, így viszont láttam híres takarítóbrigádok egyikét, akik 7 perc alatt takarítják ki a teljes vonatot indulás előtt! A jegykezelés is egy kicsit másképp zajlik, mint otthon. Egy normál vonatra az ember az állomáson automatából veszi meg a jegyet. Becsúsztatja egy leolvasóba a kapunál, majd amikor célállomáson leszáll, a kimenő kapunál is becsúsztatja a leolvasóba, de akkor a gép már nem adja vissza. Ez így még oké is. De ha az embernek három jegye van egyszerre, mert mondjuk elindult egy kisvárosból, és átszállással eljött Kiotóba (egy sima jegy az első vonalra, egy jegy a shinkansenre, meg a helyjegy), akkor a gép mind három jegyet tudja kezelni úgy, hogy egyszerre rakom be őket összefogva a kezemben. És csak azt adja vissza, amelyiket majd a célállomáson kell leadni! Ennél már csak a nagyszerűbb, ha az embernek van egy feltöltős vasútkártyája, és a kapunál a pénztárcáját hozzáérinti leolvasóhoz, majd még egyszer a kijáratnál a másik állomáson, és ezzel kész is van a jegykezelés. A gép pedig minden alkalommal kiírja, hogy mennyi pénz van még a kártyán. Na ilyen mikor lesz nekünk? Ezenkívül lehet vele fizetni boltban, a metrón, a sarki fűszeresnél, meg még ezer helyen

Kiotóban megint szerencsém van, mert nagyon jó volt az idő. Ugyan az itteniek panaszkodtak, hogy kicsit hűvös, de ez 15 fokot jelentett. Csodálatosan sütött a nap, és kiotói növényzetre nagyon jellemzőek a vörös, sárga és zöld színek ebben az évszakban. 

Mára a ráadás, a japán nyilvános fürdő. Természetesen ez sem olyan, mint otthon. Itt szinte minden magát japánosnak tartó hotelben van, és emellett persze vannak még önálló fürdők is, nem is kevés, hiszen az ország tele van hőforrásokkal.

Nyilvánosnak azért nyilvános, mert a priváttal ellentétben nem kell előre foglalni, viszont a férfi és női rész külön van. Merthogy meztelenül fürdünk. Az egyetlen – ámde igen meglepő, sőt elsőre még nekem is döbbenetes – kivétel az, hogy egy bizonyos életkor alatt a kislányok apuval bemehetnek a férfi részre! Oké, mondom még egyszer. Vagy inkább kérdezem. El tudjátok képzelni amikor egy nagyobb fürdőben 50-100 válogatott korú, tíz évestól száz évig tartó tök meztelen férfitömegben ott sétálgat egy 3-4 éves kislány? Mert ilyen van. Persze érthető, hiszen, ha anyuval bemehet a kisfiú, ami mondjuk egy mosdóban nálunk is elfogadott, akkor apuval a kislány miért ne? De azért mégis...komolyan, először alig hittem a szememnek.

Na de előreszaladtunk, mert még nem vagyunk a fürdőben. Van pár kategória a hotel alagsorában levőtől az irgalmatlanul drágáig, a sima csempés medencétől a kis sziklakertet utanzó „természetes” tavakból álló fürdőkomplexumig, ahol olyan víz csorog a szikláról, amiben előzőleg gyógynövényeket áztattak.

Bemegyünk, levetkőzünk, felkapjuk a kis 20x20-as törölközőt, ééés...megyünk mosdani. Japánban ugyanis minden fürdés előtt, illetve annak a részeként, de először megmosdunk. Tetőtől talpig. Erre a falra bokamagasságba szerelt kis zuhanyzók szolgálnak. Előttük sámli (ha drága, akkor cédrus, ha olcsó akkor fenyőnek kinéző műanyag, ha még olcsóbb, akkor sima műanyag), erre ülünk. Minden zuhanynál van még egy kis lavór, hasonlóan a sámlihoz ez is lehet mindenféléből, illetve folyékony szappan, sampon, kondicionáló nagy flakonokban. Jól alaposan lefürdünk. Aztán lehetőleg még egyszer, mert piszkosan a forró vízbe menni egészen kivételes illetlenségnek számít. Nagyon alaposan leöblítjük magunkat, erre lehet használni a zuhanyt, de tradicoinálisan úgy csinálják, hogy megtöltik vízzel a lavórt, és leöntik magukat szintén többször, mert szappanhabot is taplóságnak számít a vízbe vinni.

Ha már nagyon tiszták vagyunk, akkor jöhet a forró víz, ami 30-45 fokos, medencétől, helytől, forrástól függően. Visszük magunkkal a kis törölközőt úgy, hogy négyrét hajtjuk, és feltesszük a fejünk tetejére. Ez pár perc mülva nagyon jól fog jönni, amikor a fejünkről lecsorgó izzadtságot tudjuk vele törölgetni. Ülünk nyakig a forró vízben, élvezzük, hogy kilazulnak az izmok, enyhülnek a fájdalmak az inakban, izületekben, dumálunk, nevetünk, élünk. Ha van tóbb medence, lehet cserélgetni, a nagyobb helyeken van klasszikus szauna (pár helyen tévével a szaunában, nem vicc!), vagy sószoba, ami nem olyan, mint az otthoniak, hanem itt egy vödörnyi nedves só van a gőzterem közepére rakva, amivel be lehet dörzsölni a bőrünket. Jó mindenféle bőrbajra, emlékszem olyan emberre, akinek másnapra enyhültek a pikkelysömör tünetei.

Persze minden jósága mellett azért akadnak kellemetlen meglepetések is. Az egyik, hogy általában nem szeretik beengedni a tetovált embereket. Velünk megtörtént, hogy Masuda sensei, Norbi, akinek van néhány tetkója, és én elmentünk fürdőbe, és nem voltunk elég óvatosak, így azután, hogy levetkőztünk, Norbit megkérték, hogy öltözzön vissza és az előtérben várjon bennünket. Nem élveztünk őszintén sensei-jel a vizet, nem is maradtunk sokáig.

De hogy mókásat is meséljek, emlékszem egyszer egy olyan fürdőbe mentünk, ahol gyógynövényes vizet engedtek a sziklákból kirakott medencébe egy kis vízesésből. Színre olyan volt, mintha kólában fürödtem volna, a hőmérséklete 42 fokos volt. Egy percig nem volt semmi gond, aztán éreztem, hogy egyre jobban éget a víz lent a koronaékszereknél. Gondoltam, majd elmúlik, ha hozzászokom a forrósághoz. Nem lett igazam, mert egxre jobban csípett, úgyhogy pár másodperc múlva szabályosan ki kellett ugranom a vízból, és kiülni egy kis padra terpeszben, hogy a hűs szellő enyhítse a kínokat, és a fejemen hordott kis törcsivel szégyenszemre törölgettem magami a medencéből vigyorgó 80 éves papák előtt. Kiderül, hogy a gyógynövények között van valami csípős is, ez a ház specialitása. Hát nekem nem jött be.

folyt. köv. 

1. Stirlitz tudta, hogy sokan lesznek, de ennyi emberre mégsem számított. Látott képeket korábban, hiszen minden futó leellenőrzi az útvonalat, az emelkedőket, a korábbi évekről szóló blogokat, mert minden információ fontos lehet a futás közben, és minél többet tud az eseményről annál kevesebb meglepetés éri. De arra igazán nem számított, hogy ennyien lesznek! Több száz métert kellett visszafele sétálni, el a startvonaltól, hogy megtalálja a neki kijelölt indulózónát. Beállt középre egy izraeli csapat mögé, és várta, hogy idő legyen, elinduljon a tömeg, ami először csak sétálva, majd futólépésben, a startvonalat átlépve pedig valódi futással induljon neki a távnak. Még egyszer megnézte a felszerelését, az órát, a mellkaspántot, majd a cipőfűzőket, mert nincs rosszabb, mint megállni egy kellemes utazótempóból a kioldódott futócipő miatt.

2. A sebtapaszokat már korábban feltette, egyet-egyet a mellkasára, egyet a sarkára, mert volt már olyan, hogy a bejáratott cipő is tört a túl szoros kötés miatt, egyet pedig a másik bokájának a belső felére, mert az enyhén kifelé forduló lábfejei miatt hajlamos volt néha másik cipője sarkának belső élével szétrúgni a saját Bokáját. Stirlitz tudta, hogy ez nem jó érzés, de beragasztott lábbal nincs ilyen gond. Körbenézett a tömegben és sajnálattal vegyes lenézéssel állapította meg, hogy milyen sok futó visel teljesen új, betöretlen cipőt. Nem baj, rájönnek majd, hogy milyen az, amikor feltör, szorít, lötyög, nyom, túl kemény, túl puha, túl nehéz...hajrá amatőrök, gondolta, tapasztalat teszi a mestert. A saját koszos, poros cipője látványa nem zavarta, mert benne volt már több, mint 900 kilométer, ismerték egymást az utolsó varrásig.

3. "A francba!" - gondolta Stirlitz, amikor rájött, hogy elfelejtette magát bekenni naptejjel, de a vazelint sem használta a hónaljára. Pedig mindkettőt hozott, ott a kocsiban a táskában, csak a nagy kapkodás miatt - 1 órával korábban akart kiérni, de csak 35 perc lett belőle - nem kent egyikből sem. Pedig sütni fog a nap, az tuti, már 2 héttel ezelőtt ellenőrizni kezdte a várható időjárást vasárnapra, hogy ne érje meglepetés. Erre tessék, az időprés miatt elfelejti, mint egy kezdő. Meg fogod még inni a levét, barátom! - korholta magát nem ok nélkül. Kánikula lesz, felhő sehol, ha valami megöli a városi futást, akkor a meleg az! A hőségtől remegő levegőjű aszfalton futni felér egy büntetőtáborral!

4. "Indulás!" - gondolta Stirlitz, amikor hirtelen megritkult előtte a tömeg. Valahol elöl biztos lőttek is startpisztollyal, de az ide nem hallatszott el. Mindegy, nem most indul a verseny, hanem ha átlépem a vonalat - gondolta, és futólépésre váltott, hogy a tömeg tempóját átvegye. Menjünk, csináljuk meg, aztán jónapot! Feltekerte a zenét a fülében, pár nehéz kilométeren át szokta segíteni, hogy tudja, mire véget ér a szám, kicsit jobb lesz. Évekbe telt megszokni a tényt, hogy egy futáson belül vannak könnyebb és nehezebb szakaszok, amikor az embernek jobban vagy rosszabbul megy, de nem feltétlenül ebben a sorrendben. Nem törvényszerű, hogy folyamatosan fáradunk, és egy perc múlva biztosan rosszabb lesz a közérzetünk, mint most. Inkább olyan hullámzó az egész, és a mélypontokat kell túlélni, hinni abban, hogy mindjárt kicsit jobb lesz.

5. A második kilométer után Stirlitz tudta, hogy a bal lába ki akar babrálni vele, mert az egész lábfeje elzsibbadt a kompressziós zokniban. Szépen nézünk ki, legalább 5 kilométer, mire visszajön bele az élet, addig meg csapkodni kell kicsit a földhöz, lépést váltani, hogy minél előbb induljon meg a vérkeringés. Eszébe jutott, amikor egy menendzserszűrésen a kardiológus abbahagyta az érrendszeri vizsgálatot, miután kiderült, hogy 4-szeres maratonfutó és 40-45 a nyugalmi pulzusa. Vicces volt, vigyorodott el, de ez éppen most nem segített neki, mert egyre jobban zsibbadt a lábfeje. Megállni nem fog, csak reménykedik, hogy gyorsan rendbejön, mert ugyan nem fut tőle rosszabbul, de ez a zsizsegés elég zavaró.

6. Itt az első frissítőpont, és Stirlitz tudta, hogy innia kell, mert bitang meleg van. A lába még mindig zsibbadt, de most, amíg iszik egy pohár vizet, legálisan sétál, hátha az segít. Már előre elhatározta, hogy az összes frissítőpontnál inni fog mindenhol szándékosan lelassulva, gyorssétára váltva, mert úgy nem nyeli félre a vizet. Jobb, mint hosszú perceken keresztül a köhögéssel küzdeni, annyira meg nem tartotta magát ásznak, hogy olyan fontos legyen megtanulni a futva ivás titkait. Ha jól felkészült, nem ez a néhány lépés akadályozza meg saját rekordja megdöntését.

7. A lába a 9 kilométernél rendbejött, kiment a zsibbadás, azóta megy minden, mint a karikacsapás. Szépen tartotta a kitűzött minimumtempót, sőt, annál bőven jobban megy. Pulzus rendben, az utazósebesség rendben, így haladva, és még egy kis fáradást is beleszámolva bőven 4 órán belül lesz. Nem tűzött ki nagy elvárást, a 4 óra kellemes idő, 5:40-es tempó, nem lehet gond vele, kézen állva is fut ennyit. Nem is akart nagyon jobban, ez a tavasz végi maraton inkább csak egy próba volt, hogy elég idő van-e télen és év elején rendesen felkészülni egyre. Eddig mindig ősszel futott, az jó volt, mert végtelen idő van addig, belefér minden, munka, betegség, szabadság, utazás. De egy tavaszinál máshogy tervez az ember. Stirlitz tudta, hogy ha ez a maraton jól sikerül, akkor megint lesz egy kedvence, és évről évre vissza fog jönni Bécsbe. Gyönyörű város amúgy is. Na haladjunk! - gondolta jókedvűen.

8. Bassza meg, ezt később kellett volna! Stiglitz mindig úriember volt, de most őszintén káromkodott magában. Már 16-nál járt, amikor egy frissítőpont után túl hamar itta meg az energiagélt. A víz és a gél nem mindig szeretik egymás, pláne nem egy gyomorban, ami egyre lassabban emészt, mert minden vér a lábakba áramlik. Ilyenkor jönnek a görcsök, a hasmenés, toi-toi, kiállás. Az energia- és folyadék-utánpótlás mindig kardinális pont. Nincs rá jó ökölszabály, mindenkinél máshogy működik, ki kell tapasztalni, be kell gyakorolni, tudni kell, hogy mit szabad enni-inni, és mit nem. Amatőr hiba, tényleg, mi a fenébe bambultál bele, hogy ilyen malőrt elkövess?

9. Beütött! Hangosan nyögött, amikor jött a görcsroham, lépésre váltott, mert minden futva megtett lépés valódi gyötrelem. Jól van, most szúrtad el az egészet, pedig csak a 18-dikban vagy. Még ha 24 kilométer. Koncentrálj, hátha oldódik, és kicsit jobb lesz. Nincs más megoldás, addig meg lassulj le, ha jön a roham - nyugtatta magát Stirlitz de közben tudta, hogy mindez csak laza rizsa. Ezt beszívta!

10. Kicsit jobb lett. Oké, menjünk utazótempón, még meglehet, még vissza lehet állni- gondolta Stirlitz bár azért ez inkább csak bíztatás volt, semmint őszinte meggyőződés. Ilyenkor kell pozitívnak maradni, és nem figyelni a belső hangokra. Az ember elméje szeszélyes játékos, néha egyszerűen nem szabad hinni neki. A test sokkal többet kibír, mint amit a fej elhitet vele. Van ebben egy egészséges önvédelmi ösztön is, de tudni kell, hogy mikor nem szabad elfogadni, amit sugall. Ilyenkor csak fut az ember, próbál nem figyelni arra, ahogy érzi magát, és őszintén bízni abban, hogy mindjárt jobban lesz. Csak az a fene sok mentőautó meg orvos ne lenne itt az út mellett. Emlékei szerint már vagy a negyediket látta, és mindenhol láthatólag szükség is volt rájuk. Ájult vagy éppen eszmélő futók hordágyakon, magasba emelt lábak, hogy a vér visszaáramoljon a fejbe is, vizes zsebkendők a nyakban...meleg van, na!

11. Stirlitz tudta, hogy a félmaratoni távig semmi baj nem történhet. Benne van a lábában, csak menni kell, a tempó könnyedén tartható, szintkülönbség szinte egyáltalán nincs, hála az égnek kanyar se, „Illéri, illéri!” és kész. Az első igazán komoly problémák 24 és 28 között szoktak jönni. Észre sem veszi, és már nem tud visszagyorsulni egy frissítés után, lomhának érzi magát, mintha ólomlábakon futna. Azt nevezik “falnak” a futók. Ilyenkor kifogy a test a glikogénból, át kell váltania a zsírtartalékokra, de ez az váltás gyötrelmes tud lenni. Sokan itt adják fel, mert az hiszik, hogy ez a vég, nincs tovább, pedig csak üzemanyagot vált a szervezet, kicsit köhög és prüszköl a motor, de aztán szépen beáll, megy tovább. Csak ki kell bírni. De erről még nincs szó, mindjárt itt a félmaraton vége, csak ezek a görcsök abbamaradnának végre.

12. Szerencsére egy parkban haladt éppen, az út mellett elég széles sávval ahhoz, hogy időről időre kifusson a fák mellé és ott lépjen párat, nem veszélyeztetve a többi futót a hajtóműből kiáramló forró gázokkal. Azt azért nem mondhatta, hogy fingja nincs, merre jár...

13. Stirlitz érezte, hogy kezd beszűkülni a tudata. Az egész érzékelhető világ összezsugorodott a közvetlen környezetére, a legtávolabbi releváns információ a mellette levő futók voltak. Tudta, hogy nem fog emlékezni az útvonalra, sem a házakra, emberekre, futás után nem tudna újra végigmenni. Itt 28 után már csak a túlélés volt, a test minden fájdalma, fáradtsága felerősödött, dobolva visszhangzott a tudatában. Próbált egy nyulat találni, akivel viteti magát, aki sem túl lassú, sem túl gyors, de ez a kísérlete is kudarcba fulladt. Ha futott, ő előzött meg másokat, mert nem tudott lassabban menni. Az elméje űzte, azt akarta, hogy vége legyen, megálljon, lerogyjon valami árnyékba, igyon, és mindenki hagyja békén. De ez a futás is lassú volt már, csak amolyan vánszorgás a forróságban, a vibráló levegőben.

14. Mindig inni akart. Stirlitz tudta, hogy itt már nem létezik optimális frissítés. Ahhoz túl meleg van. Itt állandóan szomjas az ember, hiába hagyta éppen ott a legutóbbi frissítőpontot, máris kiszáradt a szája. A homlokán érezte, hogy izzad, a sapka alatt állandóan a szemébe folyt, hiába törölgette a csuklópánttal, az is lucsogósra szívta magát a nedvességgel. A futóruhája sem állt jobban, a forró izzadtság miatt a testére tapadt, úgy érezte, hogy nem kap tőle levegőt. Pedig ez csak egy tavaszi városi maraton, hol van ez még az olyan igazi megmérettetéstől, mint a Badwater? Koncentrált, hogy ne sétáljon túl sokat, de már ez sem ment igazán. Oké, a következő lámpaoszloptól megint futok! - határozta el, de már száz méter után megint teljesen elgyengült. Hol voltak már a verseny előtte mantrák, hogy “Felkészültél!”, “Erős vagy!”, “Harc!”. Jöjjön az ide, aki ezeket a baromságokat kitalálta, és csinálja helyette. Vagy akinek kettő darab édesanyja van!

15. Na azt mégsem!!! Stirlitz tudta, hogy ez nem lesz élete maratonja, de mégiscsak azért jött ide, hogy megcsinálja. Sétálni kell? Sétálj! Tudsz még futni? Akkor fuss! De innen elviszi a befutóérmet, mert befut. Lehet szarul csinálni, de feladni nem! Nem érdekelték az egyre sűrűbben hallatszó mentőszirénák, nem adja fel, legyen bárhogy is, végigfut. Mindig azzal hízelgett magának, hogy milyen jól bírja a meleget. Na, akkor most megmutathatod! - mondta magának. Mindent lehet, de feladni nem!

16. A kilométerek lassan fogytak. Az utolsó mentális segítsége a befutás előtti távra a saját órája volt. Tempókijelzésről átváltott a megtett távolságra, így bármikor ellenőrizhette, hogy mennyit haladt. Rendben, megint 50 méter...most 100 méterig nem nézek rá...jaj, ez nem sikerült, csak 30 méter ment le...de jó, ennek a kilométernek megvan a harmada...vegyél mély levegőt, sétálj 50-et, aztán gyerünk megint. Még 1 kilométer, és vége. Feltűnt a családja, barátai egy része, de nem igazán tudott örülni. Szentségelt egyet nekik, ahogy elkúszott mellettünk, csak az órájára koncentrált, és ment tovább. A cél után várják a többiek, de nem kereste őket a szemével, majd megtalálják.

17. Ott a kapu. A napszemüvegét már rég levette, mert nem tudta tőle törölgetni a szemébe folyó izzadtságot. Bár mindegy volt, mert az éles napsütésben alig látott valamit. Még 100 méter, és benn vagy, gyerünk, legalább futva érj be! - gondolta, de Stirlitz tudta, hogy ennek már lőttek. A 6. maratonja, de a legrosszabb is egyben. A cél után valaki a nyakába akasztotta az érmet, de a szalagtól nagyon fájt a leégett bőre, inkább levette. Vizet nyomtak a kezébe, de mivel a napon álltak a palackok, olyan forró volt, hogy majdnem elhányta magát az első korty után. Éhes volt, remegett, felforrt az agya. Egy árnyékos helyen lerogyott az aszfaltra, levette a chipet a cipőjéről, mert vissza kellett adni. Nyöszörögve állt fel, mert fájtak a lábai, de Stirlitz tudta, hogy még rosszabb lesz, ha elkezdenek kihűlni az izmai. Leadta a chipet, és kitogyogott a kapun. Bécs maraton? Auf wiedersehen!

Idézet az Index.hu cikkéből: “A szombati rövidebb távokat is számolva összesen 41 919-en indultak a 35. Bécsi Maratonon (és félmaratonon), amire 130 országból érkeztek versenyzők, köztük sok magyar is volt. A hőséggel és a napsütéssel is meg kellett küzdeniük az indulóknak.

A maratonon sem a férfi, sem a női mezőny leggyorsabb idővel nevező futója nem ért célba. Dennis Kimetto, a világcsúcstartó 25 km-nél adta fel izomproblémák miatt, és kiszállt a versenyből Helen Tola is.”

Stirlitz NEM tudta, hogy a a “túl meleg van, tele van a tököm” kifejezés szinonimája az “izomprobléma”. De most megtanulta.

2019 októberében voltam először Bostonban egy céges rendezvényen, és azon az úton elbűvölt a város. Minden nap kimentem futni, és már akkor arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egyszer itt indulni a maratonon. Ez három és fél év után sikerült.

Hogy milyen volt a futás? Egy szóval, leírhatatlan. Több szóban, azért mégis megpróbálom. Tartsatok velem!

2023. április 17, reggel 6:00 óra. A hotel éttereme korán nyit ma. Hajnali reggeli, hogy ne teli hassal induljunk neki a futásnak. 8:15-kor találkozik a csoport, gyors fotózkodás az osztrák zászlóval, mégiscsak ausztriai a csapat nagy része, akikkel jöttem, aztán indulunk az iskolabuszokhoz, amik kivisznek Hopkintonba.

Az idő olyan ködös, hogy a felhőkarcolók tényleg karcolnak, az apró páracseppeket minden lélegzettel érezni lehet, és hideg van, még a három réteg póló alatt is fázom. Tegnap elmentünk a TJ Maxx-ba, és vettem komoly 12.99 dollárért egy L-es méretű hosszúujjú úszópólót, ami csak arra kell, hogy a startig ne fagyjak halálra, ott majd levetem, megy a szeretetszolgálatba. De olyan hideg volt, hogy reggel még magamra húztam egy harmadik pólót is, ezt otthonról hoztam, nem baj, eggyel kevesebbet viszek haza.

A buszok a parkban sorakoztak, ahol szombaton az 5K versenyt indították. Csodálatra méltóan volt megszervezve, hogy a durván 30 ezer embert csak iskolabuszokkal kivigyék. Sorokban jöttek a sárga gépek, megálltak, az emberek felszálltak, és már indultunk is 40 kilométerrel távolabbra. Tisztára olyan érzésem volt, mint egy katonai művelet elején a behajózáskor.

Az út vagy egy óráig tartott, a konvoj végig együtt mozgott, rendőrök biztosítottak mindenhol, bár nagy intézkedésekre nem volt szükség, hiszen mindenki tudja, hogy ma van a híres Marathon Monday. (A tévéállomások reggel 4 óra óta élő adásban közvetítettek, el lehet képzelni, mekkora felhajtás ez itt, de valóban jó értelemben!)

Mire Hopkintonba kiértünk, a köd mellé eleredt az eső. Áldottam az osztrák szervezőket, mert indulás előtt mindenkinek adtak egy nejlon esőkabátot, ami nélkül bőrig áztunk volna. Hogy hova lépünk, arra így is vigyázni kellett, mert kevés rosszabb van annál, amikor egy órát átázott cipőben és zokniban toporogva kell eltölteni a párás hidegben az indulásig. Olyankor nem őszinte az ember öröme, hogy itt lehet. Szerencsére a rendezők hatalmas sátrakkal készültek az esőre, be lehetett állni a végső készülődésre. Pulzuspántot fel, ó, a fenébe, elfelejtettem ragtapaszt hozni, nem tudom leragasztani a mellbimbóimat, meg a pánt alatt, vérezni fog! Mindegy, a géleket a nadrág zsebeibe rakom, mindenhova kettőt, hogy ne kelljen sokat keresgélni futás alatt. Cipófűzőket megszorítani, kevés bosszantóbb dolog van egy kioldódott fűzőnél, teljesen kizökkenti az embert a ritmusból.

Pluszpólókat levenni, leadni a szervezőknél, tényleg adománynak megy, nem dobják ki, ez tetszik. Szilvivel és Edinával mozgunk együtt, ők már korábban, New Yorkból ismerik egymást, mindannyian készen vagyunk, idő is van, induljunk a startvonalhoz, mert hamarosan elindítják a hullámunkat! 11 óra van, az elit futók lassan beérnek, elment már a második és harmadik hullám is, már csak mi, a fizetősök vagyunk hátra startnál. A nejlon még marad, majd a rajt előtt eldobom, addig jó a hideg ellen. Az eső szerencsére már nem esik, ideális futóidő van, tényleg kívánni sem lehet jobbat! A tömeg hatalmas, mi a negyedik hullámon belül a 7-es csapathoz (karámhoz, ahogy itt írják) tartozunk.

Először csak sétálunk a start felé, aztán ütemesen megindul a csoport, eleinte csak kocogni kell, és mire az indítóvonalhoz érünk, már futásra váltunk. „5:10-zel indulj!” adta Olivér, az edzőm, az instrukciót, de esély sincs rá, akkora a tumultus. Az első 2 kilométeren 5:30 és 6 perc között ugrál a tempóm, de nekem még ugrálni sincs lehetőségem, úgy be vagyok szorítva a tömegbe. Fejben számolom, hogy az elvi átlag, de nevezhetjük álmodott 5 perces tempóhoz képes mennyit veszítek kilométerenként. 66 másodpercet hozok össze az első három alatt, de a negyedikben már szerencsére oszlik a tömeg, az eddig 3 emelkedőcske kicsit széthúzta az embereket, már lehet köztünk ugrálni, mint a ló a sakktáblán, de nem baj, el tudok kezdeni gyorsulni. A 4. kili végén már le tudok dolgozni a hátrányból. Onnantól már könnyen megy minden, szépen tartom a 4:40 és 5 perc közötti tempókat, kerülgetem az embereket és rájövök, hogy hiába indítottam el a zenét a fülhallgatóban, semmit nem hallok belőle, olyan hangos az út melletti tömeg folyamatos bíztatása. Ez nem olyan vérszegény „Hajrá, hajrá, gyerünk!” zsebkendőlengetés ám, hanem konstans őrjöngés, szinte felfoghatatlan! A Beatles tagjai láthattak ilyen a koncerteken az első sorban, meg a szállodák előtt, ahova megérkeztek! Amerikai kisvárosi emberek a torkuk szakadtából üvöltik, hogy mekkora király vagy, nyomjad öcsém, de jó, hogy itt vagy nálunk!

A dombok szép sorban jönnek, nem vészesek, mindegyik mögött ott egy lejtő, kisvárosok centrumain futunk keresztül, elérjük a 10k-t. Gélezek 20 percenként, visz a lábam, minden oké. Eddig semmi baj nem lehet, tudtam előre, hogy ha 20 kilométerig érezném a fáradtság legkisebb nyomát is, az lenne a probléma. Semelyik kiliben nem megyek 5 perc fölé, ez jó, mert szépen-lassan gyűlnek a tartalék másodpercek, amik nagyon kelleni fognak a Newton-domboknál. Egyszerre csak elkezd esni az eső, de nem gond ez sem, mert csak látom, nem érzem, épp eléggé fürdök a saját izzadságomban. A hőmérséklet ideális, panaszra nincs ok, ugyan folyamatos a szembeszél, de nem túl erős. Csak a cipőm meg a kompressziós zoknim ázik át, de arra oda se figyelek.

Félmaraton, 21k, oké, semmi probléma nincs, ilyenkor még mindig jól érzem magam, nincs fáradtság, de tudom, hogy a 20-30 közötti rész kritikus tud lenni, mert ilyenkor kezd el játszani az ember tudata, és halkan be-bekérdez.

-Tényleg ezt akarod? Ez nemsokára fájni fog, és még csak a felénél tartasz! Minek szenvedni? Egyáltalán, végig tudod te ezt csinálni?

Jönnek a negatív gondolatok, de ha az ember felkészült rá, hogy így lesz, márpedig, ha nem héderezik, és folyamatosan tempót tart, akkor előbb-utóbb így lesz, akkor felül tud rajta kerekedni.

Ezt akartam, erre készültem tavaly ősz óta! Minden nap azért mentem ki az edzésre, hogy ezt itt le tudjam futni! Jó vagyok, mert felkészültem, jó a kondim, terv szerint megyek, vagy még jobban is! Csak csinálni kell.

Elérek a 26k-hoz, tudom, hogy itt kezdődnek a Newton-hegyek. Felkészültem belőlük, 4 van egymás után, az utolsó a Heartbreak Hill. Az első hosszú, de nem meredek, csak oda kell figyelni, hogy maradjak tempóban, technikával legyőzhető a dolog. Nincs is gond, kicsivel mentem csak 5 perc fölé, de van miből leadnom, elég másodpercet gyűjtöttem, nincs ok az aggodalomra. Itt már vannak sétáló emberek is, hiszen bőven benne vagyunk a felső húszasokban, de nem probléma kikerülni őket, mert már eléggé széthúzódott a tömeg. A második dombot szinte észre sem veszem, jóval rövidebb, mint az első, mire lelassulnék hozzá, már túl is vagyok rajta. Szuper, fele megvan, csak így tovább! A harmadik még egyszerűbb, rövid is, inkább csak egy plató, amire felgurul az ember, de hát persze, riogatni kell a népet, hogy ezek a Newtonék milyen kemények! Aki a felkészülését nem egy 400 méteres atlétikai rekortánon csinálta, annak nem lehet gond az eddigi három!

Megyek tovább, jön a Heartbreak Hill, ahol a legenda szerint 1936-ban a címvédő John „Johnny” Kelley itt előzte meg Ellison „Tarzan” Brown-t, és közben vigasztalóan megveregette a vállát. Ez a gesztus úgy felbőszítette Tarzant, hogy összeszedve az energiáit visszaelőzte Johnny-t, majd meg is nyerte a versenyt összetörve Johnny szívét.

A domb vagy 800 méter hosszú és tényleg megerőltető, én is visszalassulok, bőven 5 perc felett van a tempóm, de nem baj, ha ez megvan, onnantól már begurulok a célba. A domb teteje kettős, de túl vagyok rajta, tekerek le a lejtőn, 4:40 a tempó, jó lesz ez így, megvan a legnehezebb része a pályának. Éppen leérek a Heartbreak aljára, amikor érzem, hogy durván meghúzódik az ín a bal combomban. Jézusom! Megrémülök a gondolatra, hogy lehet, hogy nem tudom befejezni a versenyt, mert minden lépés után egyre jobban fáj és húzódik, el ne szakadjon valami!

• NEM, NEM, NEM!

Én nem ezért vagyok itt! Én azért vagyok itt, hogy befejezzem, fussak egy jó időt, és megmutassam, hogy még 50 évesen is lehet jó az ember! Én nem engedem meg magamnak és a combomnak, hogy szórakozzon velem! Ez nem opció!

Ordítok belül, és kicsit kívül is, de nem hallatszik, akkora a tömeg zaja.

Segít a mantra, le is lassulok kicsit, a combon kezd magára találni, és a fájdalom állandósodik, de legalább nem romlik. Lélegzem, számolok fejben, és elengedem a 3:30-as álomidőt, amihez eddig mértem a tempót. Nem baj, ha nem lesz meg, de legyek képes futni, ne csak bebotorkáljak a célba, mert nem erre készültem!

Az emelkedőkön felfelé már érezhetően lassabb vagyok, de a lejtőkön még vissza tudok gyorsulni, viszont tudom, hogy vigyázni kell a lábamra, mert még 10 kilométer van előttem, és az nem fog könnyen menni.

Az én tapasztalatom, hogy függetlenül attól, hogy jön-e az a bizonyos rettegett „fal” vagy nem, 30k felett mindig fájdalmas gyorsan futni. Nekem eddig nem volt olyan maratonom, ahol az utolsó 10-12 kilométeren nem kellett küzdenem, és ne fájt volna a futás, de nagyon, függetlenül a tempótól. A „fal”, az energiahiány elkerülhető, csak oda kell figyelni a gélezésre és az ivásra, de fájdalom nekem eddig mindig megvolt. Húzódott combbal pedig még jobban fáj, mert nem csak a fizikai fájdalom van jelen, hanem a félelem is, hogy nehogy nagyobb baj legyen!

34 kilométer után a pálya nagyrészt lejt, felüljárónyi emelkedők vannak csak, és ugyan még mindig kerülgetem az embereket, akik közül egyre többen sétálnak vagy vánszorognak, de az én közérzetem is egyre rosszabb, és nem segít a lejtős pálya sem. Néha még sikerül 5 perces kilik alá mennem, de az átlag inkább 5:15 körül van, és 40. kilométert elérve azon kezdek el tűnődni, hogy nem érdekel semmi, én most belesétálok! Nehezen leírható ez az érzés, olyan, mintha méretes ólommellényt kapna az ember, ami egyre csak nehezedik. A szokásos taktikám sem működik, 40 felett rendszeresen nézem az órámon a távot, mert ilyenkor minden megtett 100 méter komolyan tudja fogyasztani az előttem levő maradékot.

Nem megy, nem tudom tovább csinálni, 41,21-nél leállok a futással, sétálok, annak ellenére, hogy elhatároztam, hogy nem fogok, hiszen csak 1 kilométer van hátra! 20 másodperc alatt tudom magam összeszedni fejben, végre „kinézek a testemből”, és látom, hogy a tömeg üvöltve éltet mindenkit. Rendben, üljünk fel erre a vonatra! Ismét futni kezdek, és egy gyors kanyarral kombinált emelkedő után ráfordulok a célegyenesre, ami mélyen alattam van. Itt már semmi nem érdekel a saját nyomoromból, 4:50-re gyorsulok, és gyorsít az éljenző tömeg is. Kattognak a fotók, és én szeretnék egy klasszik bostoni képet, szóval széttárom a kezem, vigyorgok, mint a hülyegyerek, majd átfutok a célon.

3:33:20. Az órám 300 méterrel többet mért, de majd korrigálom, tudom, hogy ha van centire pontos pálya, akkor ez az.

Innentől már minden szokásos. Érzelmi hullámok sorozata, sírás és öröm, kapok vizet, ami 4 másodperc alatt elfogy. Nyakamba akasztják az érmet, és én nagyon, de nagyon elégedett vagyok az egésszel, csak jussak el a hotel fürdőkádjáig a forró vízbe!

Becsavarnak még egy termotakaróba, és meg kell kérdeznem egy segítőt, hogy melyik irányban van a szállodám, mert totálisan elveszítettem a tájékozódási képességemet, hiába néztem meg előtte, hogy majd hogyan fogok hazajutni. Látom, hogy tényleg véreztem valamennyire, hiányzott a ragtapasz, de az eső legalább szépen belemosta a pólómba.   

Minden lépés fáj, ráz a hideg, mert nagyon hűvös van és én tetőtől talpig átáztam. Pár telefon, hogy végeztem, megvagyok, és mire az utolsót is leteszem, már a hotelnél vagyok. 

Ha összegezném, hogy milyen volt az egész, azt mondanám, hogy fantasztikus, de ez olyan semmitmondó szó! Én még ekkora tömeget így drukkolni nem láttam, és talán a nagy kupameccseken a pályára kifutó focistákat élteti ekkora hévvel a közönség, mint minket Boston és az összes többi kisváros lakói a futás során! A célbaérés pedig egy dübörgő, lüktető, égzengő éljenzés, ami ezt az egész utazást megkoronázta!

Idén április 15-én volt 10 éve, hogy kettős robbantásos merénylet történt a Boston Marathonon. Aznap délután két házi készítésű, konyhai kuktába szerelt bombát robbantottak fel a célegyenesben. Az első detonáció 2 óra 49 perc 43 másodperckor történt 190 méterre a céltól, a második 14 másodperccel később és egy háztömbbel távolabb történt. A merényletben 3 ember meghalt, köztük egy 8 éves gyerek, 281-en megsérültek és 17-en végtagjukat vesztették. Az áldozatok:

Krystle Campbell (29)

Martin Richard (8)

Lingzi Lu (23)

3 nappal később az FBI nyilvánosságra hozta a feltételezett elkövetők fényképét és leírását. A hatóságok egy csecsen-kirgiz származású amerikai testvérpárt, Tamerlan és Dzsohar Carnajevet neveztek meg gyanúsítottként. Hajtóvadászat kezdődött, amelynek során a menekülő terroristák agyonlőtték az autójában szolgálatot teljesítő Sean Colliert, aki az MIT egyetemi rendőrségének tagja volt.

Később az üldözés során a testvérpár tűzpárbajba keveredett a rendőséggel, amelynek során 2 rendőr is lövést kapott. Az egyik közülük, Dennis Simmonds, egy évre rá meghalt.

Tamerlant több helyen eltalálták, a testvére menekülés közben autóval áthajtott rajta, és az így keletkezett sérülésekbe hamarosan belehalt. Dzsohart később egy magánház udvarán tárolt hajóban fedezte fel a ház tulajdonosa, aki azonnal értesítette a rendőröket. Az elkövetőt végül itt fogták el. A merénylők az első terv szerint július 4-én akartak robbantani, és csak 3 nappal a maraton előtt határozták el, hogy április 15-én követik el az akciót. A kihallgatás során Dzsohar bevallotta, hogy Amerika afganisztáni és iraki katonai szerepvállalása miatt döntöttek a megtorló akció mellett, és nem állnak kapcsolatban semmilyen szervezett terrorista csoporttal. Ő jelenleg a rá kiszabott halálbüntetés végrehajtását várja.

A helyszínen a robbanás teljes sokkot és káoszt okozott. Az emberek a csomagjaikat hátrahagyva fejvesztve menekültek a helyszínről, ami csak fokozta a bizonytalanságot, hogy nincs-e további bomba valamelyikben. Ráadásul a John. F. Kennedy könyvtárban ezzel egyidőben elektromos tűz ütött ki, amelyről először szintén azt feltételezték, hogy robbantás miatt történt. A bostoni légteret lezárták, és a tömegközlekedés nagy részét is leállították.

A maraton szervezői a helyi rendőri, egészségügyi és tűzoltó egységekkel együtt kezdték meg a sérültek mentését és ellátását, majd az egész állam területéről érkezett erősítés. A Bostoni Rendőrség segélyvonalat állított fel a hozzátartozóknak, az Amerikai Vöröskereszt szintén segített az információk megosztásában, a Google a „Person Finder” szolgáltatásában pedig nyilvános adatbázist indított az eltűnt és keresett személyekről „Boston Marathon Explosions” címmel.

Számos hatóság, állami, civil és egyéb szervezet adott ki hivatalos nyilatkozatot az eseményre. Massachusetts kormányzója és Boston polgármestere One Fund Boston néven alapítványt hozott létre az áldozatok és hozzátartozóik megsegítésére. Mindhárom felsőoktatási intézmény, azaz a Bostoni Egyetem, az MIT, és a Boston Massachusetts Állami Egyetem is ösztöndíjat indított az áldozatok emlékére.

Én tegnap két emberrel találkoztam ennek a hotelnek a társalgójában, akiknek mindkét lába helyén művégtag volt. Az egyikhez egy anyuka odavitte a nyolcéves körüli fiát, és bíztatta az igencsak megilletődött gyerekeket, hogy nyugodtan kérdezze meg őket. Bevallom, nekem nem volt bátorságom közelebb lépni, de figyeltem őket, de biztos vagyok benne, hogy mindketten itt voltak 10 éve azon a tragikus napon!

- Menj Bostonba, a leghíresebb maraton! – mondták

- Félmillió ember fog neked szurkolni, az végigrepít az egészen! – mondták

- Ó, az könnyű pálya, összesen 136 méter lejtés van benne! -mondták

„És lőn, az ember felkele, neveze, kiutaza és megtudá, mi az a fájdalom” – írja a futók bibliája.

Mert pálya Bostonban nem egyszerű és nagyon csalóka!

Kezdjük a puszta tényekkel. Annak ellenére, hogy valóban a világ leghíresebb maratonjának tekinthető, két okból sem alkalmas arra, hogy hivatalos világrekordot fussanak rajta. Az egyik, hogy a start és a cél nem lehet messzebb egymástól, mint a táv 50%-a. Ennek az az egyszerű oka, hogy a szabályzat alapján nem elég valahonnan valahova elfutni, valamennyire vissza is kell futni, hogy az emelkedéseket, az esetleges hátszelet, a napot és egyéb külső körülményeket amennyire csak lehet, semlegesítsék. Berlinben például a start a Brandenburgi kapu egyik oldalán kezdődik, és a várost körbefutva a szinte ugyanott ér véget. Bostonban ez egyáltalán nem így van, iskolabuszokkal kivisznek Hopkintonba, tulajdonképpen a "susnyásba”, elnézést minden ott lakótól, és onnan kell befutni Bostonba. Ugyan vannak benne kanyarok, de szinte közel egyenesnek tekinthető a teljes távot nézve. Így az esetleges segítő vagy hátráltató körülmények végig a futás alatt állandók lehetnek.

A másik pedig, hogy pálya átlagos lejtése nem lehet nagyobb, mint egy ezrelék. Maratontávra lefordítva ez 42,2 métert jelent, míg a teljes bostoni lejtés 136 méter.

A fentiek alapján azt is gondolhatnánk, hogy egy szerencsés időjárású napon, némi hátszéllel megsegítve igazán nagy esélye lehet egy egyéni rekordnak. Ez pedig ez hatalmas tévedés! A pálya ugyanis tele van dombokkal, tehát folyamatosan fel-le futnak a futók, ami igencsak nagy kihívást jelent a lábaknak. A gyakorlottabbak tudják, hogy amit elveszítünk a dombon felfelé, azt nem nyerjük vissza lefelé, viszont mind az emelkedés, mind a lejtés extra módon megdolgoztatja a combizmokat. Mintha folyamatosan maguktól gördülnének a lábunk elé a dombok, és bár a tetejükön megkönnyebbülve gondoljuk azt hogy majd lefelé pihenünk egy kicsit, már ott is van a következő kaptató tele fújtatva erőlködő emberekkel!

A pálya magassági térképére nézve ráadásul jól látható, hogy az első 5 mérföldön lejt a legjobban, ami hatására a start izgalmától és a tömeg ünneplésétől feltüzelt figyelmetlen futók hajlamosak az ideális tempójuknál sokkal gyorsabban kezdeni, mondhatni utánégetővel indulni, mint a vadászgépek, és a táv első 20%-ában teljesen feleslegesen elégetett energia a maradék 80%-on igencsak hiányozni fog.

Az igazi kihívást a 26. kilométernél kezdődő és 8 kilométeren át tartó Newton-dombok jelentik, ahol az akkorra már erősen kimerült futóknak egymás után 4 emelkedőt kell leküzdeni, amelyek közük mindegyik magasabb, mint az előző. A negyediket Heartbreak Hillnek hívják, legenda van arról, hogy kapta a nevét, ami talán igaz is lehet, de plasztikusan leírja az ottani érzéseket.

A végeredményhez a jellegzetes helyi, igencsak gyorsan változó időjárás is hozzájárul, hiszen például 2018-ban olyan szakadó jeges eső és fagyos szélrohamok voltak, hogy az elit futók több, mint 60%-a feladta a versenyt, de pár évvel korábban, 2004-ben közel 30 fok volt, 2012-ben pedig a 27 fokos forróságban kétezernél is több versenyzőt kellett orvosi ellátásban részesíteni a hőguta vagy kiszáradás miatt. Szintén jó példa a tegnapi nap, a csúcshőmérséklet 28 fok volt, mára ez visszaesett 15-re, hétfőn pedig 12 fokot mond az előrejelzés, ami csak kicsivel több, mint az ideális 7-8.

Szóval itt nincs eredményvárakozás, én sem így érkeztem, mert amikor utánaolvastam a fentieknek, rájöttem, hogy sokkal fontosabb, hogy megéljem a bostoni élményt, semmint, hogy kitűzzek egy ideálisabb pályán akár reálisnak is mondható célt, szenvedjek, ne sikerüljön, és utána azt kiáltsam a világba, hogy nekem most milyen rossz!

Hogy mennyire a futás élménye és az esemény atmoszférája fontos, arról hadd meséljek egy mai történetet!

Reggel 8 órakor indultunk vagy tízezren a Boston Athletic Association 5K adománygyűjtő futásán. A táv felénél látom, hogy egy srác a két héttel ezelőtti Wizz Air Cluj Marathon hivatalos pólójában fut, és közben románul élőzik a kamerába. Odafutok mellé, és angolul mondom, hogy helló, de jó, a pólód szerint 2 hete együtt futottunk Kolozsváron, én is ott voltam, milyen fasza, hogy itt is találkozunk! Rámnéz, köszön, visszakérdez, hogy honnan jövök. Magyarországról, válaszolom, erre elvigyorodik és azt mondja:

- Szuper, akkor folytassuk magyarul!

Na, ezekért IS érdemes futni!

A következő alkalommal a tragikus 2013-as év történetével folytatom.

Bostonban indulni...hmm...körülményes. Először is nem futhat, aki 18 évnél fiatalabb. Másodszor, ha átléptük a felnőttkor határát, az első lehetőség szerint igencsak jó futónak kell lenni! Ez azt jelenti, hogy egy korábbi hivatalos verseny eredményével kvalifikációt kell szerezni, azaz nem elég csak regisztrálni (illetve de, erről viszont kicsivel később), hanem korcsoport és nem szerint megadott időhatáron belül kell végezni. Példaképpen, ha férfiként a 18-34 éves korcsoportba tartozunk, akkor 3 órán belül kell egy megelőző maratonon futni, nőként a hasonló korcsoportban pedig 3 óra 30 percen belül. 2011 előtt még volt egy úgynevezett 59 másodperces türelmi időszak is a versenyeredményeknél, de ezt abban az évben eltörölték, tehát 3 óra 1 másodperccel már nem lehetett bejutni az indulók közé.
A kvalifikációs időket a múltban kétszer is szigorítani kellett, mindkét alkalommal 5 percet vontak le minden időből, azaz például 2012-ben még a fenti korcsoportok limitje 3:10, illetve 3:40 volt, 2014-ben már 3:05 perc, és 3:35, majd 2020 óra 3:00 és 3:30. Ezeknek a módosításoknak az oka a túljelentkezés volt, mert a 2010. október 18-án megnyitott 20.000 főnyi keret 8 óra és 3 perc alatt betelt!

Van azonban egy másik lehetőség is az indulásra! A futók körülbelül ötöde úgy kerül be a versenyzők közé, hogy nincs megfelelő kvalifikációs ideje, hanem valamilyen partnerszervezet számára fenntartott helyre jelentkezik és/vagy fizet érte. Ez a szervezet lehet jótékonysági adományokat gyűjtő egyesület, szponzor, utazási iroda, helyi futóklub vagy az önkormányzat, ami a dolgozói számára igényel részvételt.
Nos, ez itt az őszinte beismerés helye, én is ilyen módon jutok ki. Oké, nem a bostoni vagy környéki polgármesteri hivatalban dolgozom, hanem egy osztrák utazási irodában vettem meg a versenyjogot. Ráadásul visszaeső elkövető is vagyok, hiszen már a tavaly őszi Berlin Marathonon is így indultam. Kvalifikációval nem férnék be, a tavaly berlini időm 3:39:51 lett, a korosztályom (50 éves) szintideje pedig 3:25:00, így laza 15 percet faragnom kell még egy saját nevezéshez. De ami késik, nem múlik!

A Boston Marathon – és minden más hosszútávfutó verseny - további érdekessége, hogy az 1897-es első rendezés után 70 évig csak férfiak indultak! Nőket eleve nem is engedtk a rajthoz, mert a közvélekedés szerint nő nem képest teljesíteni futva ilyen távot! 

1967-ben aztán Kathrine Switzer úgy döntött, hogy ő mégis lefutja a maratont. Tudta, hogy ha a saját teljes nevét használná, akkor nem engednék jelentkezni, így K. V. Switzert írt a lapra, amit senki nem szúrt ki, hiszen senki nem feltételezte, hogy a név egy nőt takar! Katherinnel együtt indult az edzője és a barátja, aki amerikai futball játékos volt. A futók közül mindenkit meglepett és felvillanyozott a jelenléte, ahogy elmesélte később, a fotósok pedig, amikor meglátták a pálya széléről, sorban bekiabáltak neki, hogy lassítson, hogy fényképezni tudják.
A versenyt a bírók egy busszal kísérték, ezen utazott Jock Semple is, aki, amikor meglátta, hogy egy nő is fut a férfiak között, megállíttatta a buszt, leugrott, Kathrine után rohant és megpróbálta letépni a rajtszámát, miközben azt kiabálta, hogy „Takarodj a pokolba a versenyemről, és add ide azokat számokat!”

A nő mellett futott a fiúja, Tom Miller, amerikai futballista, aki egy szabályos rögbis mozdulattal kilökte a bírót az út szélére a sajtó munkatársai és a fotósok szeme és kamerája láttára, akik üvöltözve vonták felelősségre a nőt, hogy mit akar bizonyítani és kinek képzeli magát?

Amikor elhagyták a csődületet, és a kiabálás is elmaradt mögöttük, és tovább futottak a csendben, Kathrine számára akkor lett világos, hogy ezt a versenyt végig kell csinálnia, még akkor is, a négykézláb ér be a célba! Mert ha nem sikerül neki, akkor senki nem fogja elhinni, hogy egy nő is képes maratont futni, és soha nem érdemlik ki, hogy indulhassanak.
Végül 4 óra 20 perces eredménnyel ért célba, és ahogy mesélte, nem csak az ő életét változtatta meg az a maraton, hanem minden jövőbeli női versenyzőét is!

Mégis 1967. után még 5 év kellett ahhoz, hogy a Boston Marathon hivatalosan is engedjen női futókat rajthoz állni!
A teljesség kedvéért még azt is meg kell említenem, hogy Kathrine előtt egy évvel, 1966-ban Roberta „Bobbi” Gibb is lefutotta a távon nemhivatalosan, miután a versenybírók elutasították a jelentkezését azzal az indokkal, hogy nő nem képes futni 42 kilométert. Akkoriban leghosszabb hivatalos női verseny távja másfél mérföld volt!
Bobbi akkor már 2 éve készült a maratonra napi akár 40 mérföldet is futva, de indulnia csak úgy sikerült, hogy a rajtnál gyakorlatilag beugrott a férfiak közé. A célon végül 3:21:40 idővel futott át!

Azt hiszem, megemelhetjük a futósapkánkat mindkettőjük előtt!

És hogy milyen a pálya? Ezzel folytatom hamarosan.

Mit gondoltok, vajon hány maratont rendeznek egy évben a világon?

A World’s Marathons oldal szerint 2023-ban világszerte 1402-t, az Ahotu Marathons oldal szerint 1878-at szerveznek, és ezek a számok nem tartalmazzák a félhivatalos, nemhivatalos és egyéb gerillamaratonokat, szóval kijelenthetjük, hogy nagyságrendileg valahol 2000 és 4000 között lehet a valódi eseményszám. Azaz átlagosan – vegyünk mondjuk statisztikai jóindulattal 3000-et – naponta 8,2 verseny van, de gyaníthatóan hétfőtől péntekig viszonylag kevés az esélye egy maratonnak, tehát számoljunk csak a hétvégékkel, szóval akkor 28,8-re jön ki a szám, amit aztán persze tovább finomíthatunk az olyan tényekkel, hogy nyáron és télen is ritkább a versenyek száma, na meg szilveszterkor, karácsonykor, húsvétkor és más vallások ünnepei közelében. Szóval bátran kimondhatjuk a konklúziót, hogy a végső eredmény a „marha sok”!

Hogy megértsük, hogy ebből a számosságból mégis miért emelkedik ki egyértelműen a Boston Marathon, ahhoz érdemes visszamenni időben vagy 130 évet, 1896-ig az első újkori olimpiáig, amit abban az évben április 6-15. között rendezték Athénban. Kis érdekesség, hogy az előtt levőt 393-ban tartották, tehát 1503 éves apróbb szünet volt a kettő között, ami azért megfelelő időkeretet adott az olimpikonoknak rendes felkészülésre. De vissza 1896-ba az első újkori olimpiához, ahol a versenyszámok között már szerepelt a maratonfutás, mégpedig az eredeti helyszínen, tehát Marathón és Athén között tartották meg, és amelyet talán nem meglepő módon egy görög futó, nevezetes Szpirídon Luísz nyert meg 2:58:50 idővel.

A győzelem értékéből semmit nem vesz el, hogy összesen 17-en indultak, és a görögöknek elég nagy esélyük volt a győzelemre, mert a 17-ből 13-an azok voltak. A versenyen a második és harmadik helyet is görög futó szerezte meg, azonban a bronzérmes Szpíridon Belokasról kiderült, hogy a pálya egy részét nem a saját lábán tette meg, hanem kocsin utazott, így diszkvalifikálták, és utólag a magyar Kellner Gyula kapta meg a bronzot!

A maratonfutás mint sportág hatalmas siker lett az olimpián, nem csak a görög vonatkozása miatt, hanem azért is, mert szellemiségében teljesen megegyezett az olimpia alapelveivel. Minő ficama a jelen sportdiplomáciának, hogy most az öttusában a lovaglás helyett – viccen kívül, nagyon komolyan – olyan versenyszámok is szóba jöttek a bizottságnál, mint a párnacsata vagy a drónreptetés!

De vissza a maratonhoz! A sportszámot egyértelmű siker övezte az olimpián, és ez inspirálta az 1887-ben alapított Bostoni Atlétikai Szövetséget (Boston Athletic Association – B.A.A.), hogy az azt követő évben, tehát 1897-ben is szervezzenek egy maratont, hogy ne kelljen a következő versenyig 4 évet várni. A táv azonban csak 24,5 mérföld, azaz 39,4 kilométer volt, amit John J. „JJ” McDermott nyert az igen népesnek csak erős jóindulattal nevezhető 15 fős mezőnyből.

Ezután pedig minden évben megrendezte a B.A.A. a versenyt, amely 2020-ig a leghosszabb ideje folyamatosan megrendezésre kerülő maraton rekordját is tartotta, és abban az évben a COVID miatt maradt el.

A Boston Maratont minden évben Patriot’s Day-en tartják, ami április harmadik hétfője, és idén 17-ére esik. Ez alól kivétel volt 2021., amikor szintén a COVID miatt október 11-én tartották.

A kezdeti 15 fős létszám is növekedett azóta, mostanra évente körülbelül 30.000 futó jelentkezik az eseményre. 1996-ban, tehát a százéves évfordulón 38.708 regisztrált futóval, 36.748 indulóval, és 35.868 beérkezővel a Boston Maraton a világ legnagyobb maratonja címet is elnyerte, de talán még megdöbbentőbb minden évben megjelenő nézők és szurkolók nagyságrendileg 500.000-es száma a pálya teljes hosszán!

És hogyan lehet rajthoz állni Bostonban? Erről szól majd a következő blog hamarosan.