Sokan gondolják magukról, hogy ők nem tudnak, pláne nem szeretnek futni. Alkatilag nem alkalmasak rá, fáj itt-ott, nagyon fárasztó, kellemetlen érzés, kell ahhoz valami ’többlet’, hogy valaki rendszeresen fusson, ők soha nem tudnak gyorsan futni, akkor meg minek, nincs idejük, rossz a térdük, bokájuk, csípőjük, gerincük, bármilyük, és még sorolhatnám azokat a tipikus válaszokat, amiket hallok, ha egy beszélgetés közben a futás szóba kerül.

Ha egy lépéssel közelebbről megnézzük a fentieket, belátható, hogy ezek szinte mindegyike kifogás, méghozzá olyan kifogás, ami a beszélő felelősségi körén kívül helyezi az okot, hogy miért nem fut.

Nem akarok én senkit megtéríteni, hiszen mindenki saját döntése, hogy mit csinál, de hadd vezessem végig a fenti gondolatmenetet az első lépés után!

Szóval ott kezdjük, hogy az a tipikus válasz, hogy miért nem. Át is alakíthatnánk a fenti érveket, és úgy is kezdődhetnének a mondatok, hogy "Én szeretnék futni, de...alkatilag nem vagyok rá alkalmas; szeretnék futni, de... nincs időm; szeretnék futni, de...rossz a bokám", és sorban be lehet helyettesíteni az összes fenti érvet. Valóban vannak, akik az egészségügyi állapotuk miatt nem tudnak futni, nem is ajánlott nekik, de szerencsére ők nagyon-nagyon kevesen vannak! Elmondok egy személyes példát. 20 éves korom körül egy soproni aikido edzőtáborban begyulladt a térdem, ezért elmentem megnézetni egy orvossal. MRI-vizsgálatot végeztek, és megállapították, hogy a térdizületemben a csontok felülete genetikai okok miatt nem fejlődött ki rendesen, a normálisnál sokkal vékonyabb a porc, ráadásul az is erős kopást mutat. A diagnózis szerint ha nem állok le az aikidóval, akkor pár éven belül mindkét térdizületemet ki kell venni, és műtérddel helyettesíteni. Elektroterápiára is járnom kellett még. Persze azonnal abbahagytam az aikidó, de hát kellett valami mozgás, így nekiálltam görkorcsolyázni és táncolni!

Évekkel később, 2003-ban, amikor már Piliscsabán laktunk, hallottam, hogy a szomszédos faluban van aikido, és újra elkezdtem járni, a térdemnek pedig semmi baja nem lett. 2008-ban elkezdtem futni teljesen kezdő szinten, és a térdem nem panaszkodott. Tavaly 2500 km felett teljesítettem az évben 2 maratont is futva, és a térdem jobban van, mint bármikor. Szóval ki mondja meg, hogy alkatilag nekünk való-e a futás? Ki mondja meg, hogy nem fogja bírni a bokánk, térdünk, gerincünk, bármink, ami éppen fáj?

Én úgy vélem, hogy a kifogásaink nagy rész abból ered, hogy volt már rossz tapasztalatunk a futással! Gyerekkorban az iskolában, amikor a testnevelés tanár nem tanította meg az alapokat, de coopereket kellett futni, és az nem volt kellemes. Vagy felnőttkorban, amikor mégis kimentünk futni, végigszenvedtük az elsőt, és ha esetleg kimentünk pár nappal később egy második futásra is, akkor annak kötelezően jobbnak kellett lennie, mint az elsőnek, hát hiszen különben hol a fejlődés?! Eközben pedig szinte mindannyian elkövettük az összes tipikus hibát, ami kezdő futóként el lehet követni. Vegyük végig ezeket, és meglátjátok, hogy mindegyik mélyén ott van a blog elején felsorolt kifogások valamelyike.

1. Túl gyorsan futunk.

Mindenki túl gyorsan fut, szinte mindig. Mára már a legtöbb tudományos háttérrel egy kicsit is foglalkozó futó, pláne edző, pontosan tudja, hogy a futások 80-85%-ának könnyű, lassú futásnak kell(ene) lennie. Olyannyira könnyűnek, hogy futás  - de nevezzük inkább kocogásnak – közben tudnunk kellene beszélgetni! Minden elit futó így készül! Ha a világcsúcstartó Eliud Kipchoge 5 perces könnyű futásait konvertáljuk a mi sebességünkre, akkor 8-10 perces, vagy akár még lassabb tempók jönnek ki! Miért van mégis a köztudatban, hogy 6 perces tempóig nem is futás a futás? Mert teljesíteni akarunk, futni, edzésről edzésre folyamatosan fejlődni, és olyan nincs, hogy lassúk legyünk! Pedig nemcsak ér lassúnak lenni, hanem annak kell lenni, mindenkinek a maga szintjén, sőt, horribile dictu, ha kell, akkor bele kell sétálni az edzésbe! Ezzel el is értünk a második ponthoz.

2. Az edzésbe nem sétálunk bele

Persze, aztán perceken belül kínszenvedés lesz az egész, de mi kemények vagyunk, végignyomjuk azt a két-három kilométert, mert hát, ha annyi nincs meg, az nem is futás. Nagyon rosszul érezzük magunkat, és bár kicsit kellemetlen ilyen gyorsan feladni, hagyjuk a fenébe az egészet, mert ez túl fárasztó és szenvedős. Hány vicsorgó arccal lehet találkozni a Szigeten, akik tolják neki, mint a meszes, plasztikus formát ölt az arcukon a kín, de olyannyira, hogy szinte már nekem is fáj (ezeken belül külön alfajt alkotnak a felső nélkül futó muszkuláris macsók, de erre most nem kanyarodok el).

És itt van minden futás alfája! Kezdjük kis távokkal! Kezdjük lassan! Ha elfáradtunk, sétáljunk bele! Határozzunk el egy rövid időtávot, és csak annyit menjünk az első alkalmakkor! 10 perc? Rendben. Tizenöt? Semmi gond. A testünknek alkalmazkodni kell az új mozgásformához és erre sok idő kell neki. Mire a csontok és inak kellő módon megerősödnek a tartós igénybevételre, az több hónapot, néha több, mint egy évet igényel. Az elején fájó bokának, vádlinak, begyulladó csonthártyának idő kell, és ezt nem szabad elsietni. Meg kell erősödni az izmoknak, hogy tartást és stabilitást adjanak, az inakkal együtt a helyén tartsák a csontokat, és ha erre elég időt szánunk, akkor azt vesszük észre, hogy egy idő után hipp-hopp, már nem fáj a bokánk, térdük, hátunk, mert elkezdett megerősödni! Ez ennyire egyszerű!

3. Nem pihenünk eleget

Ha egy kicsit is ráérzünk az ízére, és a mai edzés jobb lett, mint a tegnapi, fellelkesülünk, és mit teszünk? Kimegyünk holnap is, mert akkor majd még gyorsabban fejlődünk. Pedig a pihenés éppen olyan fontos, mint az edzés, és ez megint egy alapvetés. Főleg az elején van szükség pihenőnapokra, mert, ismétlem még egyszer, a testünknek idő kell az adaptálódásra. Talán ezt nem kell túlmagyarázni, de én itt említeném még meg az alvás fontosságát. Aki fut, annak többet kell aludnia. Amúgy is alvásdeficitben szenved a civilizált világ, mert pihenés helyett fészbukozik meg blogokat olvas! :-)

4. Soha nem leszünk elég gyorsak, akkor meg minek

Mi az a gyors? Te gyors vagy a 4:30-as maratonoddal? Hiszen még Bostonban is 6 óra a szintidő, ennél ilyen idővel 25%-kal jobb vagy! Én gyors vagyok a 3:33-mal? Ugyan, ez a lakossági futók (Winkler Róberttől lopva a kifejezést) felső 20%-a, de hát az atléták 3 óra alatt mennek, a jobbak 2:30 alatt, Kipchoge meg a 2 órás maratont hajtja! A gyorsaság relatív, még saját magunkkal szemben is! Lehet üldözni a korábbi eredményeinket, az egy jó móka, én is ezt csinálom, na de egymáshoz viszonyítani magunkat lakosságiként semmi értelme. Nekünk nem fizetnek pénzdíjat, sőt, éppen fordítva van, a 20. helyezett pont olyan érmet kap, mint a 20.000., akkor meg minek? De elárulok egy nagy titkot, és ez a hosszútávfutás mágiája!

Ha folyamatosan megcsinálod az edzéseidet, nem hagyod ki őket, azt futod, amit kell, ha tehát állhatatosan és kitartóan edzel, akkor egyszer csak észrevétlenül elkezdesz gyorsulni! Pont ugyanolyan érzés lesz futni, mint korábban, nem lesz megerőltetőbb, de gyorsabban fogsz menni. Ha okos vagy, akkor nem állítasz magadnak tudati korlátokat, minthogy „Én biztosan nem tudok 6 perces tempónál gyorsabban futni!” Mert egyszer csak azt fogod látni, hogy az edzés alatt bele-, belenyalsz a 6 perc alatti tempóba, majd egyre többet lesz ott a tempó, majd már az egész edzés 6:00 alatt lesz átlagosan, és te teljesen normálisnak fogod tekinteni, és kitűzöd a következő tudati akadályt, azaz hogy „Oké, a 6 perc rendben van. DE én biztosan nem tudok 5:30-as tempónál gyorsabban futni!”. És kezdődik az egész elölről. És ez egy csodálatos vicce az emberi testnek az elme felé, hogy kitartó munkával fricskát mutat neki.

5. Nem égetem magam egy versenyen

Versenyezni öröm, boldogság, olvassátok el az előző blogot! Kipchoge 2:06-os idejéhez képest 3:33-al égettem magam, mégis nekem üvöltött és engem éltett mindenki, amikor a célhoz értem! Máshogy volt ez égető érzés! Ez mindenhol,  minden versenyen így van.

Most pedig válaszolva az eredeti kérdésre, mely szerint „lelkileg és mentálisan erre hogyan készül az ember, hogyan készül először és hogyan készül tizedjére”

Nagyon egyszerűen, meg kell csinálni a napi edzéseket. Nem kell túlgondolni, nem kell az aktuális teljesítményünket elképzelni a versenyre, mert versenyteljesítmény majd akkor kell, és nem most. A folyamatos edzésmunka meg fog térülni. Ha pedig éppen nehezen vesszem rá magam arra, hogy kimenjek, és megcsináljam a napi etapot, akkor megpróbálok arra gondolni, hogy ennél az sokkal rosszabb lenne, ha tényleg kihagynám, mert akkor igazán lustának és semmirekellőnek érezném magam! Egy gyengébb futás is jobb, mint a semmi.

De azt is el kell mondani, hogy vannak olyan napok, amikor komolyan sikoltozik a testem, hogy ma ne! Azt pedig szintén megtanultam, hogy olyankor hallgatni kell rá, mert extra pihenésre van szüksége, mondjuk azért, hogy ne betegedjek le.

Én a tizedikre is olyan lelkesedéssel készültem, mint az elsőre, és a tizenegyedikre is hasonlóan fogok, meg maga a folyamat hihetetlen örömet okoz. Látni, ahogy gyűlnek a kilométerek, ahogy én is átlépem a fenti tudati akadályaimat, nem túlaggódni egy-egy gyengébb futást, vagy akár hosszabb időszakot, ez az egész nagyon jó érzés! 

És még valami személyes. Meg akarom mutatni a gyerekeimnek, hogy az apjuk állhatatos. Hogy kitűzi a céljait és azokat végrehajtja, nem gyíkoskodja el, hanem végigmegy. Hogy azt mondhassák majd bármikor, hogy ja, apám lefutotta Bostont. Meg Berlint, meg egy rakatot, mert elhatározta és megcsinálta. Ha apám elhatároz valamit, azt végigviszi!

Ez az egyik örökségük, és ezt még életemben átadhatom nekik!

Példát akarok mutatni nekik, hogy ez így előrevisz. Ez a legfontosabb!

2019 októberében voltam először Bostonban egy céges rendezvényen, és azon az úton elbűvölt a város. Minden nap kimentem futni, és már akkor arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egyszer itt indulni a maratonon. Ez három és fél év után sikerült.

Hogy milyen volt a futás? Egy szóval, leírhatatlan. Több szóban, azért mégis megpróbálom. Tartsatok velem!

2023. április 17, reggel 6:00 óra. A hotel éttereme korán nyit ma. Hajnali reggeli, hogy ne teli hassal induljunk neki a futásnak. 8:15-kor találkozik a csoport, gyors fotózkodás az osztrák zászlóval, mégiscsak ausztriai a csapat nagy része, akikkel jöttem, aztán indulunk az iskolabuszokhoz, amik kivisznek Hopkintonba.

Az idő olyan ködös, hogy a felhőkarcolók tényleg karcolnak, az apró páracseppeket minden lélegzettel érezni lehet, és hideg van, még a három réteg póló alatt is fázom. Tegnap elmentünk a TJ Maxx-ba, és vettem komoly 12.99 dollárért egy L-es méretű hosszúujjú úszópólót, ami csak arra kell, hogy a startig ne fagyjak halálra, ott majd levetem, megy a szeretetszolgálatba. De olyan hideg volt, hogy reggel még magamra húztam egy harmadik pólót is, ezt otthonról hoztam, nem baj, eggyel kevesebbet viszek haza.

A buszok a parkban sorakoztak, ahol szombaton az 5K versenyt indították. Csodálatra méltóan volt megszervezve, hogy a durván 30 ezer embert csak iskolabuszokkal kivigyék. Sorokban jöttek a sárga gépek, megálltak, az emberek felszálltak, és már indultunk is 40 kilométerrel távolabbra. Tisztára olyan érzésem volt, mint egy katonai művelet elején a behajózáskor.

Az út vagy egy óráig tartott, a konvoj végig együtt mozgott, rendőrök biztosítottak mindenhol, bár nagy intézkedésekre nem volt szükség, hiszen mindenki tudja, hogy ma van a híres Marathon Monday. (A tévéállomások reggel 4 óra óta élő adásban közvetítettek, el lehet képzelni, mekkora felhajtás ez itt, de valóban jó értelemben!)

Mire Hopkintonba kiértünk, a köd mellé eleredt az eső. Áldottam az osztrák szervezőket, mert indulás előtt mindenkinek adtak egy nejlon esőkabátot, ami nélkül bőrig áztunk volna. Hogy hova lépünk, arra így is vigyázni kellett, mert kevés rosszabb van annál, amikor egy órát átázott cipőben és zokniban toporogva kell eltölteni a párás hidegben az indulásig. Olyankor nem őszinte az ember öröme, hogy itt lehet. Szerencsére a rendezők hatalmas sátrakkal készültek az esőre, be lehetett állni a végső készülődésre. Pulzuspántot fel, ó, a fenébe, elfelejtettem ragtapaszt hozni, nem tudom leragasztani a mellbimbóimat, meg a pánt alatt, vérezni fog! Mindegy, a géleket a nadrág zsebeibe rakom, mindenhova kettőt, hogy ne kelljen sokat keresgélni futás alatt. Cipófűzőket megszorítani, kevés bosszantóbb dolog van egy kioldódott fűzőnél, teljesen kizökkenti az embert a ritmusból.

Pluszpólókat levenni, leadni a szervezőknél, tényleg adománynak megy, nem dobják ki, ez tetszik. Szilvivel és Edinával mozgunk együtt, ők már korábban, New Yorkból ismerik egymást, mindannyian készen vagyunk, idő is van, induljunk a startvonalhoz, mert hamarosan elindítják a hullámunkat! 11 óra van, az elit futók lassan beérnek, elment már a második és harmadik hullám is, már csak mi, a fizetősök vagyunk hátra startnál. A nejlon még marad, majd a rajt előtt eldobom, addig jó a hideg ellen. Az eső szerencsére már nem esik, ideális futóidő van, tényleg kívánni sem lehet jobbat! A tömeg hatalmas, mi a negyedik hullámon belül a 7-es csapathoz (karámhoz, ahogy itt írják) tartozunk.

Először csak sétálunk a start felé, aztán ütemesen megindul a csoport, eleinte csak kocogni kell, és mire az indítóvonalhoz érünk, már futásra váltunk. „5:10-zel indulj!” adta Olivér, az edzőm, az instrukciót, de esély sincs rá, akkora a tumultus. Az első 2 kilométeren 5:30 és 6 perc között ugrál a tempóm, de nekem még ugrálni sincs lehetőségem, úgy be vagyok szorítva a tömegbe. Fejben számolom, hogy az elvi átlag, de nevezhetjük álmodott 5 perces tempóhoz képes mennyit veszítek kilométerenként. 66 másodpercet hozok össze az első három alatt, de a negyedikben már szerencsére oszlik a tömeg, az eddig 3 emelkedőcske kicsit széthúzta az embereket, már lehet köztünk ugrálni, mint a ló a sakktáblán, de nem baj, el tudok kezdeni gyorsulni. A 4. kili végén már le tudok dolgozni a hátrányból. Onnantól már könnyen megy minden, szépen tartom a 4:40 és 5 perc közötti tempókat, kerülgetem az embereket és rájövök, hogy hiába indítottam el a zenét a fülhallgatóban, semmit nem hallok belőle, olyan hangos az út melletti tömeg folyamatos bíztatása. Ez nem olyan vérszegény „Hajrá, hajrá, gyerünk!” zsebkendőlengetés ám, hanem konstans őrjöngés, szinte felfoghatatlan! A Beatles tagjai láthattak ilyen a koncerteken az első sorban, meg a szállodák előtt, ahova megérkeztek! Amerikai kisvárosi emberek a torkuk szakadtából üvöltik, hogy mekkora király vagy, nyomjad öcsém, de jó, hogy itt vagy nálunk!

A dombok szép sorban jönnek, nem vészesek, mindegyik mögött ott egy lejtő, kisvárosok centrumain futunk keresztül, elérjük a 10k-t. Gélezek 20 percenként, visz a lábam, minden oké. Eddig semmi baj nem lehet, tudtam előre, hogy ha 20 kilométerig érezném a fáradtság legkisebb nyomát is, az lenne a probléma. Semelyik kiliben nem megyek 5 perc fölé, ez jó, mert szépen-lassan gyűlnek a tartalék másodpercek, amik nagyon kelleni fognak a Newton-domboknál. Egyszerre csak elkezd esni az eső, de nem gond ez sem, mert csak látom, nem érzem, épp eléggé fürdök a saját izzadságomban. A hőmérséklet ideális, panaszra nincs ok, ugyan folyamatos a szembeszél, de nem túl erős. Csak a cipőm meg a kompressziós zoknim ázik át, de arra oda se figyelek.

Félmaraton, 21k, oké, semmi probléma nincs, ilyenkor még mindig jól érzem magam, nincs fáradtság, de tudom, hogy a 20-30 közötti rész kritikus tud lenni, mert ilyenkor kezd el játszani az ember tudata, és halkan be-bekérdez.

-Tényleg ezt akarod? Ez nemsokára fájni fog, és még csak a felénél tartasz! Minek szenvedni? Egyáltalán, végig tudod te ezt csinálni?

Jönnek a negatív gondolatok, de ha az ember felkészült rá, hogy így lesz, márpedig, ha nem héderezik, és folyamatosan tempót tart, akkor előbb-utóbb így lesz, akkor felül tud rajta kerekedni.

Ezt akartam, erre készültem tavaly ősz óta! Minden nap azért mentem ki az edzésre, hogy ezt itt le tudjam futni! Jó vagyok, mert felkészültem, jó a kondim, terv szerint megyek, vagy még jobban is! Csak csinálni kell.

Elérek a 26k-hoz, tudom, hogy itt kezdődnek a Newton-hegyek. Felkészültem belőlük, 4 van egymás után, az utolsó a Heartbreak Hill. Az első hosszú, de nem meredek, csak oda kell figyelni, hogy maradjak tempóban, technikával legyőzhető a dolog. Nincs is gond, kicsivel mentem csak 5 perc fölé, de van miből leadnom, elég másodpercet gyűjtöttem, nincs ok az aggodalomra. Itt már vannak sétáló emberek is, hiszen bőven benne vagyunk a felső húszasokban, de nem probléma kikerülni őket, mert már eléggé széthúzódott a tömeg. A második dombot szinte észre sem veszem, jóval rövidebb, mint az első, mire lelassulnék hozzá, már túl is vagyok rajta. Szuper, fele megvan, csak így tovább! A harmadik még egyszerűbb, rövid is, inkább csak egy plató, amire felgurul az ember, de hát persze, riogatni kell a népet, hogy ezek a Newtonék milyen kemények! Aki a felkészülését nem egy 400 méteres atlétikai rekortánon csinálta, annak nem lehet gond az eddigi három!

Megyek tovább, jön a Heartbreak Hill, ahol a legenda szerint 1936-ban a címvédő John „Johnny” Kelley itt előzte meg Ellison „Tarzan” Brown-t, és közben vigasztalóan megveregette a vállát. Ez a gesztus úgy felbőszítette Tarzant, hogy összeszedve az energiáit visszaelőzte Johnny-t, majd meg is nyerte a versenyt összetörve Johnny szívét.

A domb vagy 800 méter hosszú és tényleg megerőltető, én is visszalassulok, bőven 5 perc felett van a tempóm, de nem baj, ha ez megvan, onnantól már begurulok a célba. A domb teteje kettős, de túl vagyok rajta, tekerek le a lejtőn, 4:40 a tempó, jó lesz ez így, megvan a legnehezebb része a pályának. Éppen leérek a Heartbreak aljára, amikor érzem, hogy durván meghúzódik az ín a bal combomban. Jézusom! Megrémülök a gondolatra, hogy lehet, hogy nem tudom befejezni a versenyt, mert minden lépés után egyre jobban fáj és húzódik, el ne szakadjon valami!

• NEM, NEM, NEM!

Én nem ezért vagyok itt! Én azért vagyok itt, hogy befejezzem, fussak egy jó időt, és megmutassam, hogy még 50 évesen is lehet jó az ember! Én nem engedem meg magamnak és a combomnak, hogy szórakozzon velem! Ez nem opció!

Ordítok belül, és kicsit kívül is, de nem hallatszik, akkora a tömeg zaja.

Segít a mantra, le is lassulok kicsit, a combon kezd magára találni, és a fájdalom állandósodik, de legalább nem romlik. Lélegzem, számolok fejben, és elengedem a 3:30-as álomidőt, amihez eddig mértem a tempót. Nem baj, ha nem lesz meg, de legyek képes futni, ne csak bebotorkáljak a célba, mert nem erre készültem!

Az emelkedőkön felfelé már érezhetően lassabb vagyok, de a lejtőkön még vissza tudok gyorsulni, viszont tudom, hogy vigyázni kell a lábamra, mert még 10 kilométer van előttem, és az nem fog könnyen menni.

Az én tapasztalatom, hogy függetlenül attól, hogy jön-e az a bizonyos rettegett „fal” vagy nem, 30k felett mindig fájdalmas gyorsan futni. Nekem eddig nem volt olyan maratonom, ahol az utolsó 10-12 kilométeren nem kellett küzdenem, és ne fájt volna a futás, de nagyon, függetlenül a tempótól. A „fal”, az energiahiány elkerülhető, csak oda kell figyelni a gélezésre és az ivásra, de fájdalom nekem eddig mindig megvolt. Húzódott combbal pedig még jobban fáj, mert nem csak a fizikai fájdalom van jelen, hanem a félelem is, hogy nehogy nagyobb baj legyen!

34 kilométer után a pálya nagyrészt lejt, felüljárónyi emelkedők vannak csak, és ugyan még mindig kerülgetem az embereket, akik közül egyre többen sétálnak vagy vánszorognak, de az én közérzetem is egyre rosszabb, és nem segít a lejtős pálya sem. Néha még sikerül 5 perces kilik alá mennem, de az átlag inkább 5:15 körül van, és 40. kilométert elérve azon kezdek el tűnődni, hogy nem érdekel semmi, én most belesétálok! Nehezen leírható ez az érzés, olyan, mintha méretes ólommellényt kapna az ember, ami egyre csak nehezedik. A szokásos taktikám sem működik, 40 felett rendszeresen nézem az órámon a távot, mert ilyenkor minden megtett 100 méter komolyan tudja fogyasztani az előttem levő maradékot.

Nem megy, nem tudom tovább csinálni, 41,21-nél leállok a futással, sétálok, annak ellenére, hogy elhatároztam, hogy nem fogok, hiszen csak 1 kilométer van hátra! 20 másodperc alatt tudom magam összeszedni fejben, végre „kinézek a testemből”, és látom, hogy a tömeg üvöltve éltet mindenkit. Rendben, üljünk fel erre a vonatra! Ismét futni kezdek, és egy gyors kanyarral kombinált emelkedő után ráfordulok a célegyenesre, ami mélyen alattam van. Itt már semmi nem érdekel a saját nyomoromból, 4:50-re gyorsulok, és gyorsít az éljenző tömeg is. Kattognak a fotók, és én szeretnék egy klasszik bostoni képet, szóval széttárom a kezem, vigyorgok, mint a hülyegyerek, majd átfutok a célon.

3:33:20. Az órám 300 méterrel többet mért, de majd korrigálom, tudom, hogy ha van centire pontos pálya, akkor ez az.

Innentől már minden szokásos. Érzelmi hullámok sorozata, sírás és öröm, kapok vizet, ami 4 másodperc alatt elfogy. Nyakamba akasztják az érmet, és én nagyon, de nagyon elégedett vagyok az egésszel, csak jussak el a hotel fürdőkádjáig a forró vízbe!

Becsavarnak még egy termotakaróba, és meg kell kérdeznem egy segítőt, hogy melyik irányban van a szállodám, mert totálisan elveszítettem a tájékozódási képességemet, hiába néztem meg előtte, hogy majd hogyan fogok hazajutni. Látom, hogy tényleg véreztem valamennyire, hiányzott a ragtapasz, de az eső legalább szépen belemosta a pólómba.   

Minden lépés fáj, ráz a hideg, mert nagyon hűvös van és én tetőtől talpig átáztam. Pár telefon, hogy végeztem, megvagyok, és mire az utolsót is leteszem, már a hotelnél vagyok. 

Ha összegezném, hogy milyen volt az egész, azt mondanám, hogy fantasztikus, de ez olyan semmitmondó szó! Én még ekkora tömeget így drukkolni nem láttam, és talán a nagy kupameccseken a pályára kifutó focistákat élteti ekkora hévvel a közönség, mint minket Boston és az összes többi kisváros lakói a futás során! A célbaérés pedig egy dübörgő, lüktető, égzengő éljenzés, ami ezt az egész utazást megkoronázta!

Idén április 15-én volt 10 éve, hogy kettős robbantásos merénylet történt a Boston Marathonon. Aznap délután két házi készítésű, konyhai kuktába szerelt bombát robbantottak fel a célegyenesben. Az első detonáció 2 óra 49 perc 43 másodperckor történt 190 méterre a céltól, a második 14 másodperccel később és egy háztömbbel távolabb történt. A merényletben 3 ember meghalt, köztük egy 8 éves gyerek, 281-en megsérültek és 17-en végtagjukat vesztették. Az áldozatok:

Krystle Campbell (29)

Martin Richard (8)

Lingzi Lu (23)

3 nappal később az FBI nyilvánosságra hozta a feltételezett elkövetők fényképét és leírását. A hatóságok egy csecsen-kirgiz származású amerikai testvérpárt, Tamerlan és Dzsohar Carnajevet neveztek meg gyanúsítottként. Hajtóvadászat kezdődött, amelynek során a menekülő terroristák agyonlőtték az autójában szolgálatot teljesítő Sean Colliert, aki az MIT egyetemi rendőrségének tagja volt.

Később az üldözés során a testvérpár tűzpárbajba keveredett a rendőséggel, amelynek során 2 rendőr is lövést kapott. Az egyik közülük, Dennis Simmonds, egy évre rá meghalt.

Tamerlant több helyen eltalálták, a testvére menekülés közben autóval áthajtott rajta, és az így keletkezett sérülésekbe hamarosan belehalt. Dzsohart később egy magánház udvarán tárolt hajóban fedezte fel a ház tulajdonosa, aki azonnal értesítette a rendőröket. Az elkövetőt végül itt fogták el. A merénylők az első terv szerint július 4-én akartak robbantani, és csak 3 nappal a maraton előtt határozták el, hogy április 15-én követik el az akciót. A kihallgatás során Dzsohar bevallotta, hogy Amerika afganisztáni és iraki katonai szerepvállalása miatt döntöttek a megtorló akció mellett, és nem állnak kapcsolatban semmilyen szervezett terrorista csoporttal. Ő jelenleg a rá kiszabott halálbüntetés végrehajtását várja.

A helyszínen a robbanás teljes sokkot és káoszt okozott. Az emberek a csomagjaikat hátrahagyva fejvesztve menekültek a helyszínről, ami csak fokozta a bizonytalanságot, hogy nincs-e további bomba valamelyikben. Ráadásul a John. F. Kennedy könyvtárban ezzel egyidőben elektromos tűz ütött ki, amelyről először szintén azt feltételezték, hogy robbantás miatt történt. A bostoni légteret lezárták, és a tömegközlekedés nagy részét is leállították.

A maraton szervezői a helyi rendőri, egészségügyi és tűzoltó egységekkel együtt kezdték meg a sérültek mentését és ellátását, majd az egész állam területéről érkezett erősítés. A Bostoni Rendőrség segélyvonalat állított fel a hozzátartozóknak, az Amerikai Vöröskereszt szintén segített az információk megosztásában, a Google a „Person Finder” szolgáltatásában pedig nyilvános adatbázist indított az eltűnt és keresett személyekről „Boston Marathon Explosions” címmel.

Számos hatóság, állami, civil és egyéb szervezet adott ki hivatalos nyilatkozatot az eseményre. Massachusetts kormányzója és Boston polgármestere One Fund Boston néven alapítványt hozott létre az áldozatok és hozzátartozóik megsegítésére. Mindhárom felsőoktatási intézmény, azaz a Bostoni Egyetem, az MIT, és a Boston Massachusetts Állami Egyetem is ösztöndíjat indított az áldozatok emlékére.

Én tegnap két emberrel találkoztam ennek a hotelnek a társalgójában, akiknek mindkét lába helyén művégtag volt. Az egyikhez egy anyuka odavitte a nyolcéves körüli fiát, és bíztatta az igencsak megilletődött gyerekeket, hogy nyugodtan kérdezze meg őket. Bevallom, nekem nem volt bátorságom közelebb lépni, de figyeltem őket, de biztos vagyok benne, hogy mindketten itt voltak 10 éve azon a tragikus napon!

- Menj Bostonba, a leghíresebb maraton! – mondták

- Félmillió ember fog neked szurkolni, az végigrepít az egészen! – mondták

- Ó, az könnyű pálya, összesen 136 méter lejtés van benne! -mondták

„És lőn, az ember felkele, neveze, kiutaza és megtudá, mi az a fájdalom” – írja a futók bibliája.

Mert pálya Bostonban nem egyszerű és nagyon csalóka!

Kezdjük a puszta tényekkel. Annak ellenére, hogy valóban a világ leghíresebb maratonjának tekinthető, két okból sem alkalmas arra, hogy hivatalos világrekordot fussanak rajta. Az egyik, hogy a start és a cél nem lehet messzebb egymástól, mint a táv 50%-a. Ennek az az egyszerű oka, hogy a szabályzat alapján nem elég valahonnan valahova elfutni, valamennyire vissza is kell futni, hogy az emelkedéseket, az esetleges hátszelet, a napot és egyéb külső körülményeket amennyire csak lehet, semlegesítsék. Berlinben például a start a Brandenburgi kapu egyik oldalán kezdődik, és a várost körbefutva a szinte ugyanott ér véget. Bostonban ez egyáltalán nem így van, iskolabuszokkal kivisznek Hopkintonba, tulajdonképpen a "susnyásba”, elnézést minden ott lakótól, és onnan kell befutni Bostonba. Ugyan vannak benne kanyarok, de szinte közel egyenesnek tekinthető a teljes távot nézve. Így az esetleges segítő vagy hátráltató körülmények végig a futás alatt állandók lehetnek.

A másik pedig, hogy pálya átlagos lejtése nem lehet nagyobb, mint egy ezrelék. Maratontávra lefordítva ez 42,2 métert jelent, míg a teljes bostoni lejtés 136 méter.

A fentiek alapján azt is gondolhatnánk, hogy egy szerencsés időjárású napon, némi hátszéllel megsegítve igazán nagy esélye lehet egy egyéni rekordnak. Ez pedig ez hatalmas tévedés! A pálya ugyanis tele van dombokkal, tehát folyamatosan fel-le futnak a futók, ami igencsak nagy kihívást jelent a lábaknak. A gyakorlottabbak tudják, hogy amit elveszítünk a dombon felfelé, azt nem nyerjük vissza lefelé, viszont mind az emelkedés, mind a lejtés extra módon megdolgoztatja a combizmokat. Mintha folyamatosan maguktól gördülnének a lábunk elé a dombok, és bár a tetejükön megkönnyebbülve gondoljuk azt hogy majd lefelé pihenünk egy kicsit, már ott is van a következő kaptató tele fújtatva erőlködő emberekkel!

A pálya magassági térképére nézve ráadásul jól látható, hogy az első 5 mérföldön lejt a legjobban, ami hatására a start izgalmától és a tömeg ünneplésétől feltüzelt figyelmetlen futók hajlamosak az ideális tempójuknál sokkal gyorsabban kezdeni, mondhatni utánégetővel indulni, mint a vadászgépek, és a táv első 20%-ában teljesen feleslegesen elégetett energia a maradék 80%-on igencsak hiányozni fog.

Az igazi kihívást a 26. kilométernél kezdődő és 8 kilométeren át tartó Newton-dombok jelentik, ahol az akkorra már erősen kimerült futóknak egymás után 4 emelkedőt kell leküzdeni, amelyek közük mindegyik magasabb, mint az előző. A negyediket Heartbreak Hillnek hívják, legenda van arról, hogy kapta a nevét, ami talán igaz is lehet, de plasztikusan leírja az ottani érzéseket.

A végeredményhez a jellegzetes helyi, igencsak gyorsan változó időjárás is hozzájárul, hiszen például 2018-ban olyan szakadó jeges eső és fagyos szélrohamok voltak, hogy az elit futók több, mint 60%-a feladta a versenyt, de pár évvel korábban, 2004-ben közel 30 fok volt, 2012-ben pedig a 27 fokos forróságban kétezernél is több versenyzőt kellett orvosi ellátásban részesíteni a hőguta vagy kiszáradás miatt. Szintén jó példa a tegnapi nap, a csúcshőmérséklet 28 fok volt, mára ez visszaesett 15-re, hétfőn pedig 12 fokot mond az előrejelzés, ami csak kicsivel több, mint az ideális 7-8.

Szóval itt nincs eredményvárakozás, én sem így érkeztem, mert amikor utánaolvastam a fentieknek, rájöttem, hogy sokkal fontosabb, hogy megéljem a bostoni élményt, semmint, hogy kitűzzek egy ideálisabb pályán akár reálisnak is mondható célt, szenvedjek, ne sikerüljön, és utána azt kiáltsam a világba, hogy nekem most milyen rossz!

Hogy mennyire a futás élménye és az esemény atmoszférája fontos, arról hadd meséljek egy mai történetet!

Reggel 8 órakor indultunk vagy tízezren a Boston Athletic Association 5K adománygyűjtő futásán. A táv felénél látom, hogy egy srác a két héttel ezelőtti Wizz Air Cluj Marathon hivatalos pólójában fut, és közben románul élőzik a kamerába. Odafutok mellé, és angolul mondom, hogy helló, de jó, a pólód szerint 2 hete együtt futottunk Kolozsváron, én is ott voltam, milyen fasza, hogy itt is találkozunk! Rámnéz, köszön, visszakérdez, hogy honnan jövök. Magyarországról, válaszolom, erre elvigyorodik és azt mondja:

- Szuper, akkor folytassuk magyarul!

Na, ezekért IS érdemes futni!

A következő alkalommal a tragikus 2013-as év történetével folytatom.

Bostonban indulni...hmm...körülményes. Először is nem futhat, aki 18 évnél fiatalabb. Másodszor, ha átléptük a felnőttkor határát, az első lehetőség szerint igencsak jó futónak kell lenni! Ez azt jelenti, hogy egy korábbi hivatalos verseny eredményével kvalifikációt kell szerezni, azaz nem elég csak regisztrálni (illetve de, erről viszont kicsivel később), hanem korcsoport és nem szerint megadott időhatáron belül kell végezni. Példaképpen, ha férfiként a 18-34 éves korcsoportba tartozunk, akkor 3 órán belül kell egy megelőző maratonon futni, nőként a hasonló korcsoportban pedig 3 óra 30 percen belül. 2011 előtt még volt egy úgynevezett 59 másodperces türelmi időszak is a versenyeredményeknél, de ezt abban az évben eltörölték, tehát 3 óra 1 másodperccel már nem lehetett bejutni az indulók közé.
A kvalifikációs időket a múltban kétszer is szigorítani kellett, mindkét alkalommal 5 percet vontak le minden időből, azaz például 2012-ben még a fenti korcsoportok limitje 3:10, illetve 3:40 volt, 2014-ben már 3:05 perc, és 3:35, majd 2020 óra 3:00 és 3:30. Ezeknek a módosításoknak az oka a túljelentkezés volt, mert a 2010. október 18-án megnyitott 20.000 főnyi keret 8 óra és 3 perc alatt betelt!

Van azonban egy másik lehetőség is az indulásra! A futók körülbelül ötöde úgy kerül be a versenyzők közé, hogy nincs megfelelő kvalifikációs ideje, hanem valamilyen partnerszervezet számára fenntartott helyre jelentkezik és/vagy fizet érte. Ez a szervezet lehet jótékonysági adományokat gyűjtő egyesület, szponzor, utazási iroda, helyi futóklub vagy az önkormányzat, ami a dolgozói számára igényel részvételt.
Nos, ez itt az őszinte beismerés helye, én is ilyen módon jutok ki. Oké, nem a bostoni vagy környéki polgármesteri hivatalban dolgozom, hanem egy osztrák utazási irodában vettem meg a versenyjogot. Ráadásul visszaeső elkövető is vagyok, hiszen már a tavaly őszi Berlin Marathonon is így indultam. Kvalifikációval nem férnék be, a tavaly berlini időm 3:39:51 lett, a korosztályom (50 éves) szintideje pedig 3:25:00, így laza 15 percet faragnom kell még egy saját nevezéshez. De ami késik, nem múlik!

A Boston Marathon – és minden más hosszútávfutó verseny - további érdekessége, hogy az 1897-es első rendezés után 70 évig csak férfiak indultak! Nőket eleve nem is engedtk a rajthoz, mert a közvélekedés szerint nő nem képest teljesíteni futva ilyen távot! 

1967-ben aztán Kathrine Switzer úgy döntött, hogy ő mégis lefutja a maratont. Tudta, hogy ha a saját teljes nevét használná, akkor nem engednék jelentkezni, így K. V. Switzert írt a lapra, amit senki nem szúrt ki, hiszen senki nem feltételezte, hogy a név egy nőt takar! Katherinnel együtt indult az edzője és a barátja, aki amerikai futball játékos volt. A futók közül mindenkit meglepett és felvillanyozott a jelenléte, ahogy elmesélte később, a fotósok pedig, amikor meglátták a pálya széléről, sorban bekiabáltak neki, hogy lassítson, hogy fényképezni tudják.
A versenyt a bírók egy busszal kísérték, ezen utazott Jock Semple is, aki, amikor meglátta, hogy egy nő is fut a férfiak között, megállíttatta a buszt, leugrott, Kathrine után rohant és megpróbálta letépni a rajtszámát, miközben azt kiabálta, hogy „Takarodj a pokolba a versenyemről, és add ide azokat számokat!”

A nő mellett futott a fiúja, Tom Miller, amerikai futballista, aki egy szabályos rögbis mozdulattal kilökte a bírót az út szélére a sajtó munkatársai és a fotósok szeme és kamerája láttára, akik üvöltözve vonták felelősségre a nőt, hogy mit akar bizonyítani és kinek képzeli magát?

Amikor elhagyták a csődületet, és a kiabálás is elmaradt mögöttük, és tovább futottak a csendben, Kathrine számára akkor lett világos, hogy ezt a versenyt végig kell csinálnia, még akkor is, a négykézláb ér be a célba! Mert ha nem sikerül neki, akkor senki nem fogja elhinni, hogy egy nő is képes maratont futni, és soha nem érdemlik ki, hogy indulhassanak.
Végül 4 óra 20 perces eredménnyel ért célba, és ahogy mesélte, nem csak az ő életét változtatta meg az a maraton, hanem minden jövőbeli női versenyzőét is!

Mégis 1967. után még 5 év kellett ahhoz, hogy a Boston Marathon hivatalosan is engedjen női futókat rajthoz állni!
A teljesség kedvéért még azt is meg kell említenem, hogy Kathrine előtt egy évvel, 1966-ban Roberta „Bobbi” Gibb is lefutotta a távon nemhivatalosan, miután a versenybírók elutasították a jelentkezését azzal az indokkal, hogy nő nem képes futni 42 kilométert. Akkoriban leghosszabb hivatalos női verseny távja másfél mérföld volt!
Bobbi akkor már 2 éve készült a maratonra napi akár 40 mérföldet is futva, de indulnia csak úgy sikerült, hogy a rajtnál gyakorlatilag beugrott a férfiak közé. A célon végül 3:21:40 idővel futott át!

Azt hiszem, megemelhetjük a futósapkánkat mindkettőjük előtt!

És hogy milyen a pálya? Ezzel folytatom hamarosan.

Mit gondoltok, vajon hány maratont rendeznek egy évben a világon?

A World’s Marathons oldal szerint 2023-ban világszerte 1402-t, az Ahotu Marathons oldal szerint 1878-at szerveznek, és ezek a számok nem tartalmazzák a félhivatalos, nemhivatalos és egyéb gerillamaratonokat, szóval kijelenthetjük, hogy nagyságrendileg valahol 2000 és 4000 között lehet a valódi eseményszám. Azaz átlagosan – vegyünk mondjuk statisztikai jóindulattal 3000-et – naponta 8,2 verseny van, de gyaníthatóan hétfőtől péntekig viszonylag kevés az esélye egy maratonnak, tehát számoljunk csak a hétvégékkel, szóval akkor 28,8-re jön ki a szám, amit aztán persze tovább finomíthatunk az olyan tényekkel, hogy nyáron és télen is ritkább a versenyek száma, na meg szilveszterkor, karácsonykor, húsvétkor és más vallások ünnepei közelében. Szóval bátran kimondhatjuk a konklúziót, hogy a végső eredmény a „marha sok”!

Hogy megértsük, hogy ebből a számosságból mégis miért emelkedik ki egyértelműen a Boston Marathon, ahhoz érdemes visszamenni időben vagy 130 évet, 1896-ig az első újkori olimpiáig, amit abban az évben április 6-15. között rendezték Athénban. Kis érdekesség, hogy az előtt levőt 393-ban tartották, tehát 1503 éves apróbb szünet volt a kettő között, ami azért megfelelő időkeretet adott az olimpikonoknak rendes felkészülésre. De vissza 1896-ba az első újkori olimpiához, ahol a versenyszámok között már szerepelt a maratonfutás, mégpedig az eredeti helyszínen, tehát Marathón és Athén között tartották meg, és amelyet talán nem meglepő módon egy görög futó, nevezetes Szpirídon Luísz nyert meg 2:58:50 idővel.

A győzelem értékéből semmit nem vesz el, hogy összesen 17-en indultak, és a görögöknek elég nagy esélyük volt a győzelemre, mert a 17-ből 13-an azok voltak. A versenyen a második és harmadik helyet is görög futó szerezte meg, azonban a bronzérmes Szpíridon Belokasról kiderült, hogy a pálya egy részét nem a saját lábán tette meg, hanem kocsin utazott, így diszkvalifikálták, és utólag a magyar Kellner Gyula kapta meg a bronzot!

A maratonfutás mint sportág hatalmas siker lett az olimpián, nem csak a görög vonatkozása miatt, hanem azért is, mert szellemiségében teljesen megegyezett az olimpia alapelveivel. Minő ficama a jelen sportdiplomáciának, hogy most az öttusában a lovaglás helyett – viccen kívül, nagyon komolyan – olyan versenyszámok is szóba jöttek a bizottságnál, mint a párnacsata vagy a drónreptetés!

De vissza a maratonhoz! A sportszámot egyértelmű siker övezte az olimpián, és ez inspirálta az 1887-ben alapított Bostoni Atlétikai Szövetséget (Boston Athletic Association – B.A.A.), hogy az azt követő évben, tehát 1897-ben is szervezzenek egy maratont, hogy ne kelljen a következő versenyig 4 évet várni. A táv azonban csak 24,5 mérföld, azaz 39,4 kilométer volt, amit John J. „JJ” McDermott nyert az igen népesnek csak erős jóindulattal nevezhető 15 fős mezőnyből.

Ezután pedig minden évben megrendezte a B.A.A. a versenyt, amely 2020-ig a leghosszabb ideje folyamatosan megrendezésre kerülő maraton rekordját is tartotta, és abban az évben a COVID miatt maradt el.

A Boston Maratont minden évben Patriot’s Day-en tartják, ami április harmadik hétfője, és idén 17-ére esik. Ez alól kivétel volt 2021., amikor szintén a COVID miatt október 11-én tartották.

A kezdeti 15 fős létszám is növekedett azóta, mostanra évente körülbelül 30.000 futó jelentkezik az eseményre. 1996-ban, tehát a százéves évfordulón 38.708 regisztrált futóval, 36.748 indulóval, és 35.868 beérkezővel a Boston Maraton a világ legnagyobb maratonja címet is elnyerte, de talán még megdöbbentőbb minden évben megjelenő nézők és szurkolók nagyságrendileg 500.000-es száma a pálya teljes hosszán!

És hogyan lehet rajthoz állni Bostonban? Erről szól majd a következő blog hamarosan.