Pontosan három évvel ezelőtt, 2023. április 17. életem egyik legszebb napja volt. Aznap futottam le a 127. Boston Marathont. 

Egy maraton a sok közül, gondolhatná bárki, mi ebben a nagy truváj?

Hát az, hogy a Boston különleges! Nagyon különleges! Minden tekintetben kiemelkedik az összes hosszútávú verseny közül. Egy igazi unikornis, ahogy azt a logója is hirdeti.

Kezdjük ott, hogy a bostoni a legrégebbi olimpián kívüli maraton. Egy évvel az első újkori ötkarikás játékok után, 1897-ben indult, és mindössze egy év kivételével minden esztendőben megtartották, így az idei a 130. lesz. Összehasonlításképpen, a Major-ök közül a következő a New York Marathon a sorban 1970-es kezdéssel. Szűk száz év előny, potomság. 

Így a bostoni a világ legnagyobb presztizsű futóversenye is, minden magára valamit adó és a futást komolyan vevő asztalfalmajom (ld. még: pszichopata) arról álmodik, hogy életében legalább egyszer megcsinálja. 

A pálya nem felel meg a nemzetközi sztenderdeknek sem az útvonal, sem a szintesség tekintetében, így nem is lehet rajta hivatalos rekordokat futni, de ez nem érdekel senkit, pláne azokat nem, akiknek sikerül bejutniuk az indulásra, ami nem könnyű feladat. 

Mivel viszonylag kis létszámú verseny a nagyok között (v.ö. a legnagyobb törpe), ezért elképesztő nehéz a bekerülés! Nemek és korosztályok szerinti szintidők vannak, amit egy éven belül egy megelőző hivatalos maratonon kell teljesíteni az induláshoz, és még így sem biztos a rajt, mert a jelentkezők számának ismeretében a rendezők kedvesen megadjusztálják az azévi szinteket, hogy pont annyi ember kerüljön be, mint amennyi üres hely van. A kiesők a traumát meg majd feldolgozzák a pszichológusukkal. Csak egy példa a szintidők változtatására a férfiaknál a 39-44 éves korosztályban: 1970-ben ez még 4 óra volt, 2 évvel később 3:30, 1980-ban 3:10, 2024-ben 3:05, és idén kereken 3 óra. Amiből a szimpatikus szervezők idén 4 perc 34 másodpercet vettek le utólag (!), így tehát aki 2:58:00-at futott, és be is adta vele a jelentkezést, azt szépen megkérték, hogy repjegyet azért ne vegyen!

No, de visszatérve az én három évvel ezelőtti versenyemre, csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni! 

A szervezés tökéletes volt (potom 126 év tapasztalat, piha!), minden a helyén, minden időben! Az időjárás is kegyes volt hozzánk, mert ugyan az elején kicsit hideg volt, és az eső is esett, de nem volt szél, és kiválóan lehetett futni a távot. 

Az útvonal nyolc városon vezet keresztül, mindenhol hatalmas tömeg,örült ováció és bíztatás a futóknak, úgy éreztem, hogy nem is kell erőlködnöm, mert a tömeg ereje, lelkesedése vitt magával! És ez még csak fokozódott, amikor beértem Bostonba, ott már le is kapcsoltam a zenét a fülemben mert akkora volt a hangorkán, hogy semmi mást nem lehetett hallani. Ahogy ráfordultam a célra az utolsó kanyarban a lejtőn, ott készült ez a kép, azóta is a kedvenc futóképem, azt hiszem, látszik a boldogság az arcomon, hogy az unikornist, mint a kis herceg a rókáját, megszelídítettem. Mert unikornis csak egy van az ember életében!

A bostoni után jöttek még más maratonok, eredmény és technika szempontjából volt jobb, például a chicagó-i, de élménynek, az életem nagy pillanatának a nyomába sem ért semmilyen más verseny!

Hát, így volt ez három éve.

Egyszer tán vissza kéne menni, újra átélni a csodát, hátha ott van még az az unikornis megszelídítve, és talán még vár rám.

„De a törpök élete nem csak játék és mese!“ 

A saját valóságom korrekt és frappáns megfogalmazása ez a mondat, mert nem csak a Hupikék törpikékre igaz, hanem a komoly cégvezetők is kerülnek olyan szituációba, ahol apró kis seggdu… törpének érzik magukat, és azt kívánják, hogy inkább Hókuszpók jöjjön velük szembe, csak hogy kikerüljenek az éppen aktuális kellemetlen helyzetből. 

Ennek bizonyítására elmesélek egy történetet, ami a 2013-as UEFA Champions League döntőjén esett meg velem Londonban.  

A (rém)mese úgy kezdődik, hogy egy neves olasz bank, ami az UEFA-kupasorozat fő szponzora volt, meghívott a döntőre, amit abban az évben a Wembley-stadionban játszottak Londonban, ahol nem csak bank főbb partnereivel, hanem pénzintézeti felsővezetőkkel is tudok majd találkozni. Mivel Magyarországon ennek a banknak mindig van egy olasz helytartója is, úgy gondolták, hogy nagyszerű alkalom lesz ez arra, hogy személyesen is találkozzunk, ismerkedjünk, hiszen vállalati szinten kiváló kapcsolataink voltak, sőt, kölcsönösen nagy terveink voltak egymással, ahogy a cég növekedett. Mindkét oldalról olyannyira komolyan vettük az ismerkedést, hogy még a kiutazás előtt külön szerveztünk egy gardedámos vacsorát, ahova a bank prominens képviselői, élükön az olasszal vettek részt. Bennünket szembeültettek, hogy kulturáltan csevegjünk, ismerkedjünk, barátkozzunk, és azzal a lendülettel el is fordultak tőlünk, hogy immáron magyarul, egyben sokkal fesztelenebbül diskuráljanak az élet dolgairól. A vacsora során kiderült, hogy az olasz úriember igazán kellemes társaság, és egyáltalán nem éreztem, sem erőltetettnek, sem feszélyezettnek az estét, amiben az is egészen biztosan szerepet játszott, hogy autentikus olasz étteremben voltunk, ahol egy valódi taljánnak sem lehetettt panasza az ételre.

Ez így mind szép és jó is lett volna, ha az elkövetkező napokban nem derül ki, hogy a várakozásokkal ellentétben nem lesz olasz csapat a döntőben, cserébe viszont két német fog játszani a Wembley-ben, jelesül a Bayern München és a Borussia Dortmund. A bajor-porosz finálé - mint később kiderült -  katasztrófális következménnyel járt nem csak a meghívott olasz cégvezetők körében, de az Olaszországból delegált banki kollégáknál is, mert tömegesen mondták vissza a meghívásokat, hiszen az ki van zárva, hogy a magas gasztronómiájáról - pontosabban annak teljes hiányáról - híres angoloknál két káposztazabáló szőke árja csapat rohangálását nézze a konyháját és fociját közvetlenül Isten és az édesanyja után rangsoroló olasz nép. Sakk-matt!

Teljes kétségbeesés szervezői oldalon, mi lesz most, hogy lesz most, majd megszületett a nagy ötlet, hogy ja, hát akkor a német cégek vezetőit és a német bankos kollégákat kell delegálni a döntőre, és mivel nagyon az utolsó pillanatban volt az átszervezés, természetesen mindezt ingyen. (Ezeket az infókat csak közben tudtam meg, de a történet szempontjából igazán fontosak lesznek!)

Eközben én lélekben és a való világban is készültem, eltettem a legjobb öltönyeimből kettőt, hiszen ki az, aki egymást követő két napon ugyanazt az öltönyt veszi fel, hát nem vagyunk mi állatok…!!!…na ugye, örülök, hogy ti is beláttátok, és már előre örültem annak, hogy egy jó focimeccset nézhetek élőben.

Mivel a cégtől csak engem hívtak, így egyedül utaztam, mert a találkozó a londoni szállodában volt, ahova minden gond nélkül és kevés használt angol szóval érkeztem meg, mert a leszállástól a szállodáig gyakorlatilag mindenki, akivel találkoztam, magyar volt. 

Szóval a szálloda. Hát én nem vagyok egy nagy londonjáró, nem annyira ismerem a szálláshelyeket ott, így előzetesen csak annyit tudtam, hogy a The Langham Hotel az, és hogy nagyon közel van a Savile Row-hoz, ahol a híres méretre szabott, „bespoke“ öltönyök készülnek. Mivel nagy rajongója vagyok a szép öltönyöknek, ezért azt gondoltam, hogy oda mindenképpen el fogok látogatni! Aztán az érkezéskor döbbentem rá, hogy ez bizony nem csak egy egyszerű szálloda! A következő rövid leírás talán elég érzéklesen jellemzi a helyet:

A The Langham, London Európa legelső „Grand Hoteljeként” nyitotta meg kapuit 1865-ben, és azóta is a brit főváros egyik legmeghatározóbb luxusszállodája. A West End szívében, a Regent Street felső szakaszán elhelyezkedő épület viktoriánus pompája modern eleganciával párosul. A szálloda történelmi jelentőségét növeli, hogy itt született meg a délutáni tea (Afternoon Tea) hagyománya a Palm Court szalonban, amely ma is az egyik legnépszerűbb helyszín e brit rituálé gyakorlására. A hotel története során számos kiemelkedő személyiség fordult meg falai között: Mark Twain, Oscar Wilde, III. Napóleon, Dvořák, Toscanini, Sibelius, valamint Diana walesi hercegnő és olyan politikusok, mint Winston Churchill és Charles de Gaulle is a vendégek között voltak. Történelme, gazdag kulturális öröksége és világszínvonalú szolgáltatásai révén a Langham mind a mai napig a londoni luxus és hagyomány egyik legmeghatározóbb szimbóluma.

Szóval ide foglalt szobát a bank nekem és a többi vendégnek, és mivel este érkeztem, ezért már nem volt hivatalos program aznapra, csak némi kötetlen sörözés, amit én elegáns módon kihagytam, mert introvertált ember lévén az egyik dolog, amit utálok, amikor számomra idegen és érdektelen emberekkel kell számomra érdektelen témákról beszélgetni, a másik meg a sör.

Másnap reggel azonban elkezdődött a tortúra! Gyanútlan szállóvendégként lementem reggelizni, hogy az étkezőben szembesüljek azzal, hogy az öltözetem, hogy is mondjam, nem éri el az ott elvárt minimumot, pedig eskü, nem kinyúlt, lyukas pólóban mentem! Ugyan nem küldtek el, hiszem mégiscsak vendég vagyok, de rém kellemetlen volt az antik bőrfotelben ülve azzal az ezüstvillával enni a rántottát, amivel még Churcill lapátolta be a saját, és azzal a kiskanállal keverni a kávét, amivel Diana hercegnét kavargatta a sajátját, miközben egy szabadabb életről álmodott. Erre mondják, hogy agyonnyom a történelem! Ráadásul mellettem egy kínai és egy angol üzletember arról diskurált, hogy milyen feltételekkel üthetnék végre nyélbe az üzletet, és hogy valószínűleg egymilliárd font(!) elég lesz az első ingatlanbefektetési csomagnak, aztán ha az sikerül, majd szép sorban jön a többi. Ilyenkor nem csak egyes testrészek húzódnak össze kétcentisre a kisebbrendűségi érzéstől, hanem maga az ember is. 

Vissza is menekültem a szobámba, és mivel aznap délelőtt még szabadprogram volt, ezért kimentem Savile Row-ra, hogy ha már többmilliós öltönyt ugyan nem is tudok csináltatni magamnak, legalább azért azt lássam, hogy hol is készülnek. Az én titkos favoritom a Gieves & Hawkes, akik a királyi családot is öltöztetik, de ez az egész öltönyös mizéria megérne egy külön misét, úgyhogy most nem megyek bele, talán egy másik alkalommal. 

Szóval szomorú szívvel megszemléltem az angol öltönyházakat az utcáról, és lélekben készültem az estére. A program díszvacsora volt a londoni tőzsde régi épületében, ahova elhozták és kiállították az UEFA-kupát is, és megtaperászni ugyan nem, de fotózkodni lehetett vele.  

És higgyétek el, ez a fent megörökített volt az aznapi esti legboldogabb pillanatom, ahogy az arcomon is kiválóan látszik! No nem a focirajongásom miatt! Az esemény ugyanis úgy indult, hogy miközben díszmagyarba vágtam magam, felhívtam a feleségemet, hogy annyira lesokkolt a reggeli, a szálloda egész miliője, amire még a királyi öltönyházak is rátettek egy lapáttal, hogy én nem megyek sehova, befekszem embriópózba a paplan alá, és a repülő indulása előtti 4 órával vagyok hajlandó kimászni onnan, mert úgy érzem magam, mint a klasszikus viccben, azaz mintha nem kisebbrendűségi érzésem lenne, hanem valóban kisebbrendű vagyok! 

A tőzsdére busszal vittek bennünket. Kiléptem a szálloda kapuján, hogy felszálljak az egyikre, és teljes megdöbbenésemre egy nagy csapat egymást ismerő, és egymással kedélyesen beszélgető délnémetbe vegyültem. Ezek voltak azok a szerencsések, akikek az utat lemondó olaszok helyére szerveztek be lóhalálában. Banki alkalmazottak és ügyfeleik, akik mind ismerték egymást, és miután csütörtökön abbahagyták a munkát, péntek reggel felültek a gépre, és koraeste ott folytatták, ahol előző nap abbamaradt a csütörtöki utolsó mondat. Ebbe a társaságba csöppentem bele egyedüli magyarként, abszolút kívülállóként. Felültem az első buszra, és amikor az már majdnem megtelt, valamelyik fiatalabb és emocionálisan érzékenyebb látta nyomorult magányom és kirekesztettségem, megszánt, leült mellém, és csevegtünk tíz mondatot. Miután letudta a kötelező „Ki vagy,hogy vagy, honnan jössz, mit csinálsz? kört, visszafordult a haverjaihoz, és ott folytatta az elkövetkező egy órán keresztül. 

A díszvacsora, ha lehetett, még rosszabb volt. A megérkezés utáni másfél órás „kötetlen beszélgetés“ programot egy sötét sarokba bújva álltam végig egy rég kiürült pezsgőspohárral a kezemben, amit pajzsként tartottam magam elé. A helyzet az ültetéssel vált igazán kritikussá, amikoris tizenegy másik emberrel egy megvilágított, gyönyörűen feldíszített körasztal körül kellett több, mint két órán keresztül ülnöm ismét úgy, hogy az a tizenegy ember konkrétan egy osztályról jött a bankból a kies Bajorországból, és megint én voltam a kakukktojás. A bal szomszédommal ismét végigmentünk a kötelező négykérdéses kűrön, ahogy fent is írtam, aztán magamra hagyott, a jobb szomszédon rám se ba.., khm, egy másodpercnyi figyelmére sem méltatott a vacsora teljes ideje alatt. Itt a jó taktika, hogy az ember belemerül a kajába, de mivel ez fine dining volt, tehát sok kis bizbaszt hoztak több körben apró tányérokon, ezért nagyon lassan és megfontoltan kellett enni, különben egy harapással végzel egy fogással, aztán a következő húsz percen keresztül csak bámulsz, mint a kiszántott egér. Olyannyira lassan és megfontoltan ettem, hogy a lehető legkisebb darabokat próbáltam vágni az ételekből, hogy minél tovább tartson, és azt hiszem, hogy ezen szeletek jó része mikroszkópi preparátumnak is megfelelt volna, olyan vékonyan, egy sejtréteg vastagon metszettem őket.

Felüdülés volt, amikor a mi asztalunk következett a kupával való fotózáson, mert támadt némi mozgolódás, amiben könnyebb elrejtőzni, meg aztán párosával ki lehetett meg a színpadra és fénykép erejéig. Hogy a kép jobb oldalán ki van, fogalmam sem volt, ahogy neki sem rólam, így máris volt valami közös bennünk!

És az este végeláthatatlanul gördült tovább, de a vacsora végeztével nem mehettünk ám haza, hanem ismét kötetlen forgataggá alakult a tömeg, amiben a nyomorult egy szem magyar senki (gyengébbek kedvéért: én) az oszlopok mögötti sötét beugrót, a vécét, és a kettő közötti dinamikus mozgást a la „megláttam valakit a tömeg túlsó végében, odasietek hozzá beszélgetni“ formát váltogatta. Nyilvánvaló, hogy ezt sem lehet sokáig csinálni, mert ugyan rohadtul nem foglalkozik veled és nem is figyel fel rád senki, hogy már a harmadik körödet nyomod az említett útvonalon, de valahogy benned fogalmazódik meg, hogy mennyire ciki már ez az egész, és legalább saját magad előtt ne csinálj hülyét magadból. Így aztán fogtam magam, és elegánsan, senki által le sem sza…észre sem véve - első emberként - felültem a hazatartó buszra, majd még egy bő órát ücsörögtem a leghátsó ülésen a sötétben, mire a menetrend szerint elindult a szállodába. Ott be a paplan alá, embriópóz és megerősített szent fogadalom, hogy az indulás előtt 4 órával vagyok hajlandó kimozdulni onnan!

Másnap délelőtt és kora délután megint szabadprogram volt. Bevallom őszintén, hogy nem emlékszem, hogy mit csináltam, így utólag valószínűsíthető, hogy semmit. Biztosan lehetett volna csoportos városnéző körútra menni a csapattal, de az este fényében ez nem tűnt lelkesítő opcónak, így kihagytam, tudván azt, hogy az esemény fénypontja, azaz a meccs még előttem van. De nem ám úgy, hogy hopp, be a buszba, hopp, be a stadionba, hopp, kezdődik a meccs, hogy átadják a kupát, aztán uzsgyi haza! Deehoogy! A valakit meg kell kínozni, nagyon fontos, hogy a lelki fájdalom legalább  olyan mértékű legyen, mint a fizikai, sőt, ha lehet, még több. Amit elképzelünk, az mindig jobban fáj, mint a valóság!

Így történt ez velem is, és mivel akkor már olyan telefonom volt, ami az egyes fényképekhez rögzíti a készítés pontos időpontját, ezért ugyan az emlékektől enyhe poszttraumás stressz szindrómával, de mégiscsak naplószerűen tudom rekontstruálni az eseményeket. Szóval lássuk, mi történt!

Már kora délután felvett bennünket a busz, benne az immáron klasszikus tízperces közjáték egy bajor vadidegennel, kivagy-hogyvagy-honnanvagy-mitcsinálsz-leseszarlak, majd magányos utazás a Wembley-ig, ahová 16:44-kor érkeztünk.

Becsekk, mindenki megkapja az arany VIP-szalagot a csuklójára, megyünk az elszeparált páholyba, kaja-pia-Tibi csoki-Boney M-szatyor, ahogy illik, és ahogy meg is van örökítve az alábbi fotón. 

Ekkor már 17:14-nél járunk, szóval eltelt fél óra, de ezzel nem volt gond, mert folyamatosan mozgattak bennünket, valamit mindig kellett csinálni. De a meccs nem kezdődött ám el hamarost! Ó, dehogy! A meccs este háromnegyed kilenckor (!!!) kezdődött, és bennünket azért cipeltek ki majdnem négy (!!!) órával előtte, hogy ha esetleg valakiben még kimondatlan és feszítve égető mondatok maradtak volna az előző esti gálavacsora és a délelőtti közös városnézés után is, és amit a visszatarthatatlan közlési vágya már-már fizikai fájdalommá transzformálódott kényszerítő erővel préselne ki a száján, akkor annak ebben a laza négy (!!!) órában legyen lehetősége erre.

Ahogy ez a fentiekből eléggé nyilvánvaló lehetett, nekem nem akart szétpattanni a homlokom a közlési vágytól, de mivel ez volt az az esemény, ahol a tervek szerint az olasz bankvezér-helyettessel találkoztam volna, és lettünk volna örök barátok, vagy akár vérszerződést is köthettünk volna, ezért úgy gondoltam, hogy megkeresem. A korábbi közös vacsora tényleg kellemes hangulatban telt, így arra számítottam, hogy vele legalább fesztelenül tudok beszélgetni és tölteni az időt a meccs kezdetéig…ha megtaláltam volna. De nem találtam meg! Mert hát gyanítom, hogy őt sem érdekelte a két német csapat idétlen futkorászása a gyepen, így miután háromszor körbejártam a páholyt, és sehol nem volt, ezért magányosan, egy sarokban bevilláztam a carbonara spagettit, és „Egy életem, egy halálom!“ felkiáltással kiültem a lelátóra, ahol a miénket kivéve akkor kezdtek benépesülni a szektorok. (Időbélyegző: 18:03, még mindig hátravan majdnem három teliberakott óra!)

 Persze, mert a többi részen nem osztottak kaját, nálunk viszont habzsi-dőzsi volt, és mindenki (értsd: az összes német, hiszen szinte csak ők voltak) túrta magába az olasz kaját, és lelkendezett, hogy végre nem Weisswurstot kell burkolnia. 

Valami iszonyat lassan teltek a percek, de így, hogy tökegyedül ültem a VIP-páholy közepén, és nem kellett senkivel beszélgetnem, mégiscsak sokkal könnyebb volt, mint valami kényszeredett beszélgetésben bentragadni az égőpasztával melegített ravoli felett, ahol az ember agykapacitásának 2%-át használja a beszélgetésre, 98% pedig arra megy el, hogy kitalálja, hogy mi lesz az ürügy a 10 másodpercen belüli továbbállásra. De most nem ez volt a helyzet, én jól elvoltam magamban, és 7 órára a lelátók is megteltek. Aztán már nemcsak én vártam. Fél 8-ra a mi páholyunk is fullos lett, és végre elkezdődött a ceremónia, harci csapatok, íjászok, kardozások, istenharagja, nézzétek meg a képeket!

Zászlók himnuszok, Dortmund-szektor, Bayern-szektor, éljen, éljen, győzelem, győzelem, vesszen a másik, egyéb rigmusok a levegőben, majd háromnegyed nyolckor pontosan a felettünk levő páholyba megjött a díszvendég, Mutti, azaz Angela Merkel személyesen!

Aztán megint várakozás, a csapatok, térfelek, kézfogások, felettük csendes fenyegetések („ma megdöglesz, te disznó!“), és VÉGRE 20:45-kor elkezdtek játszani.

Azt hiszem, jó meccs volt, bár nem emlékszem. Férfiasan bevallom, hogy azt is most kellett kikeresnem, hogy ki nyert, de megvan, a Bayern 2:1-re, az egész csapat felment Muttihoz, és volt nagy éljenzés meg kupaemelgetés. 

De jó, végre mehetünk haza! Dehogy mehetünk. Még másfél óra operatív kirezgés a páholyban, friss kaját hoztak, ha valaki esetleg éhes lenne, és már lehetett is kellemesen csevegni arról, hogy kiben milyen érzéseket keltett, amikor Robben, Ribéry vagy éppen Dante.

Aztán persze ez is eltelt, végre felülhettünk buszra, és már csak párszor kellett levegőt venni, amíg visszaértünk a szállodába, és akkor már tényleg azt történt, amire szent esküt tettem, az a gép indulása előtt négy óráig embriópózban feküdtem a paplan alatt, miközben lent a bárban jó sok német egymás vállát csapkodva ventillált a meccsről, és amit aznap este nem tudtak megbeszélni, azt hétfő reggel a munkahelyen folytatták. Mert hát úgyis egy helyről jöttek!

Ilyenkor decemberben nehezebben mutatja meg a szebbik arcát a táj. Szürkeség ül mindenen, és ahogy kilépek a házból, azonnal az orromba csap a csípős füstszag, ami a szomszéd ház kéményéből esik a küszöbre, hiszen olyan vastag a köd, hogy a füstnek lehetetlen felemelkednie és valahol a magasabb részeken szétoszlania.

- Mennyivel jobb lenne, ha bevezették volna a gázt Teri néniék! - gondolom magamban, ahogy a kapu felé indulok, hogy nekivágjak a mai etapnak. Nem lesz sok, gyorsan sem kell futni, elég kikocogni az erdei iskolához bevezető útig, onnan meg majd vissza, az pont tíz kilométer. Nem halálos, de tudom, hogy ma nem lesz olyan kellemes. Az október közepi chicagói maraton óta pihenőszakaszban vagyok, nem sokat voltam kint futni, kevés is a gyűjtött kili, de nem baj, mert ilyen is kell, csak aztán arra kell figyelni, hogy nehogy beleragadjon az ember ebbe tétlen állapotba, mert minél később kezdi újra, annál nehezebb és fájdalmasabb formába lendülni. Na, nem abba a régi, jól menős formába, amivel még az egyéni csúcsokat akartam döntögetni, hanem csak amolyan lakossági futósba, amikor egy tizes nem túl nagy kihívás, egy félmaraton pedig fájdalom és futómásnaposság nélkül megvan. 

Hogy mi az a futómásnaposság? Ahhoz nem kell inni, sőt! Csak annyi kell hozzá, hogy fussunk egy versenyt, ami után a következő napon akár a felkészületlenségünk okán, akár amiatt, hogy kiadtunk magunkból mindent, olyan izomfájdalom és -láz van a lábainkban, hogy egy magasabb járdáról lelépni az útra kifejezett kínt jelent. Erre a másnaposságra mindig kell még plusz egy-két nap, mire helyrerázódnak a dolgok.

Kiérek a kapu elé, visszatolom a riglit, és megkeresem az órán a futás módot. A GPS-re nem kell sokat várni, mindig itt kezdem az edzést, benn van a memóriában. Pár pillanat, és már hallom is, hogy pittyen az óra, kész, felőle indulhatunk. Nem jön semmi az úton, most csendes minden, nem úgy, mint nyáron, amikor városi hadak robognak a balatoni nyaralás eszméjétől és ösztönétől hajtva a tó felé. Az egyik legforgalmasabb lehajtó útvonal megy el a házunk előtt, és én már sokszor elgondolkodtam rajta, hogy vajon miért nem zavar még nyáron sem a motorzaj? Igaz, van egy füves rész a ház és az út között, nagy juharok állnak rajta, és a vastag kőkerítés is biztosan sokat lefog a direkt zajból, de valahogy könnyen hozzászoktam a morajhoz, már az első nyáron sem zavart egyáltalán. Kiültem a kertbe a második kőkerítés alá - a kert szintje egy kicsit lejjebb van, mint az úté, lehet, hogy ez is segít, bár nem vagyok egy hangmérnök -, és olyan nyugodtan olvastam az aktuális könyvemet, mintha csak a kazah sztyeppén lettem volna, bár az igaz, hogy ott sosem olvastam még. 

De most nincs sztyeppe, fűtenger, és kék ég sem, meleg nincs, hanem csak valami szürke, párás massza, ami olyan érzést kelt, hogy szinte nekidőlhet az ember, pláne, hogy malterként egy kis szomszédos füst is megtámasztja az egészet. Szürke a levegő, mint az út aszfaltja, amin most teljes háborítatlanságban jutok át öt lépéssel. 

- Csak lassan, nyugiban, nem sietünk sehová! - mondom magamban, ahogy felveszem a tempót, és azt is előre tudom, hogy két kilométer kell ahhoz, hogy kiérjek a faluból. Addig a járdán haladok, köszönök mindenkinek, aki mellett elmegyek, hadd lássák, hogy van modora a fura figurának, aki három éve megvette az angol ember házát, és állandóan futkorászik, a fene tudja, miért. Talán már megszokták, idővel elkoptak a meglepett tekintetek, és csak a mosoly meg a köszönés maradt, ha ilyen, hát ilyen, legalább nincsenek városi szokásai! Le is vágja a füvet a ház előtt mindig, nem kell érte szólni, és a mentős Zsolt is mondta, hogy mindig átköszönt a fűnyíró felett, amikor látta, hogy kikanyarodik a mentőautóval az állomás udvarából, igaz, nem nagy kunszt, az állomás a szembeszomszéd. Zsolt ugyan most nyár végén elment nyugdíjba, de a fű még mindig le van nyírva.

Balra kanyarodok az iskola mellett, de jó kis udvara van, ráadásul be lehet menni, amikor nincs tanítás, nyáron mindig megfogadom szent esküvéssel, hogy most aztán eljövünk görkorizni Balázzsal, jó kis aszfaltos pályái vannak, egy kosár- meg egy focipálya. Aztán a tűzoltóság épülete jön, egyszer megállítottak, hogy láttak már többször erre futni, jövő héten lesz egy futóverseny a faluban, nem akarnék-e nevezni, a bevétel az állomásnak megy? Dehogyen, mondtam, csak küldjenek valami infót, de nem küldtek, hiába adtam meg az elérhetőségem, pedig biztosan elindultam volna. Már csak a támogatás miatt is. 

Kiérek a faluból, legalábbis nagyjából, jön az első dombocska, nem vészes, felérek a tetejére, és már Nemesleányfaluban is vagyok, a járda elfogy a lábam alatt, átváltok az út szélére. Balra a marhatelep, emlékszem, szinte érezni lehetett a levegőben a feszültséget, amikor idén kitört a száj- és körömfájás, és ugyan idáig nem ért el, de minden tehenes gazda pánikban volt akkoriban, hogy mi lesz, ha nem tudják megállítani a terjedést. Ismerem is a tulajdonost, néhány éve nálunk dolgozott a cégben, igazi jóindulatú, kedves ember.

Jön az első nagyobb hullám, lefelé csak gurul az ember, felfele már nehezebb, de nem egetverő. Itt már jobb a levegő, nincs füstszag, és mintha a köd is ritkább lenne, bár éppolyan nedvesnek érződik, mint bent a faluban. Az út menti kerítések oszlopain katonás rendben ülnek az egerészölyvek, három-négy oszloponként egy-egy, szépen felosztották maguk között a területet. Nincs nagyon kedvük mozdulni, csak az utolsó pillanatban kapnak szárnyra, ahogy közeledem feléjük, pedig a világért sem bántanám őket, de a vad ösztönök máshogy vannak drótozva. Ha nagy és közeledik, az a biztos, ha elrepülök, még akkor is, ha nehéz, mert a pára ólomkénzt húzza a szánytollakat. Lusta, fáradt mozdulatok, néhány csapás, és már biztonságos a távolság, csak a legközelebbi kényelmes ágat kell megkeresni, ma úgysincs más teendő. 

Az Igásló Központ mellett mindig kint vannak a lovak meg a szamarak. Itt már tényleg a tájban vagyok, ez a legjobb érzés, ahogy bármerre nézek, vannak távolságok és van levegő! Ugyan most balra nem nagyon látszik a Kabhegy az állandóan pirosan villogó adótornyával, túl vastag a köd, vagy a felhő, a fene tudja, hogy arra éppen melyik. Ha nincs köd, olyan, mint egy őrszem a toronyban, annyira uralja a környéket. Mindig megfogadom, hogy elkezdek rendszeresen felfutni oda is, a háztól fel meg vissza pont egy félmaraton lenne, de még ez sem sikerült! Pedig motívációm is van, nevezhetném akár példaképnek, vagy kevésbé pátoszosan példaértékűnek, mert egy régi egyetemi ismerősöm sűrű rendszerességgel fut fel az Írottkőre meg vissza - néha naponta kétszer is -, szóval jó lenne összeszednem magam!

Egy kis kanyargás az úton a földek között, őszig még napraforgó állt az egyiken, most meg zöldell a búza, még egy kis emelkedő és beérek az erdő vonalához. Vagy inkább kiérek, csak nézőpont kérdése. Az erdő mellett szinte mindig állnak őzek, az út túloldalán múltkor egy szarvasrudlit láttunk elrohanni Balázzsal, sűrűn van itt az állat. A föld amolyan balaton-felvidékiesen tele van kővel, már messzirúl fehérlenek a mezőn a nagyobb darabok, biztos vagyok benne, hogy a földmunka során errefelé sokat gazdagodott magyar nyelvünk cifrázós-kanyarítós része a szántóvetők vagy éppen aratók szájhagyományában.

Az erdőnél van egy kis lejtő, éppen csak néhány levegővételnyi, aztán jön az utolsó emelkedő. Ezen az úton nem jár sok autó, aki erre jön az is helybeli, tudja, hogy így a legrövidebb Nagyvázsony és Vigántpetend között, annak ellenére, hogy van benne egy kilenc hajtűkanyarból álló markáns szerpentin. Az innen még egy bő kilométer, de az út itt is kanyargós, szóval jól teszi az ember, ha legalább a fél fülét hegyezi a motorzajra, mert bár az itteniek ismerik a kanyarokat, jobb az óvatosság!

Elhagyom a Kéktúra útvonalat, ahol kibukik a fák közt az útra, nyáron itt mindig sok a gyalogló, feljönnek a Kinizsi-vártól idáig, aztán az erdei iskola mellett elhaladva fel a dombok taréjára, és onnan már lehet ereszkedni a Balatonhoz Monoszló felé.

Pár lépés még, itt az erdei út bevezetője, ez vezet az iskolához, de nem fordulok be, kocogok tovább, az óra szerint kell még száz méter, hogy meglegyen az 5 kilométer. Ez a legmagasabb pont is, ha ezt a tizest futom, tudom, hogy már túl vagyok a nehezén, innek hazagurulni könnyebb lesz. Pittyen az órám, fordulok. Más szögből látom az erdőt, mások a fények, mindig rácsodálkozom erre a hirtelen színváltásra. Vagy csak azért van, mert megvan a nehezebb része? Á, ennyire nem megerőltető, két röpke gondolat, és már meg is volt a táv első fele, a másodikhoz még ennyi sem kell. 

Unatkozom? Dehogy, itt nem lehet unatkozni! Nem unalmas, hanem megszokott és szeretett. Nem rekortán, hanem ugyan aszfalt, de természetes és kedves a szememnek, szívemnek. Nem tízszer ugyanaz, hanem csak egy oda-vissza, de az oda ilyen, a vissza olyan, nem összehasonlíthatók, nem ismétlődők. 

Nem vagyok terepfutó, azt a sportot meghagyom a nálam sokkal keményebbeknek, de sokkal jobban esik, mint a városban körözni, még a falu téli füstje ellenére is. Nem is kell érte messze menni, elég kilépni a kapun, és indulhat is az aznapi mozgás.

Ha pedig mégiscsak megunom aznapra, akkor majd az első kanyarban nem jobbra, hanem balra futok, és akkor majd Vöröstó, Barnag, kettő közt a Koszos berkenye vár - úgy tűnik, eladták, pedig nekem is nagyon tetszett. De ez már egy másik történet, egy másik alkalommal. Nagyvázsonyról és a környékről. Jó itt lenni!

Ismét egy kis érdekesség, amit ma unalmas esti óráimban gyártottam a kies Chicagóban, miután gondoltam, hogy gourmet vágyaimnak engedve felkeresek egy közeli Mekit, és burkolok egy valóban autentikus amerikai Big Mac-et. A legközelebb eső éppen hatszáz méterre van a szállodától, így egy kis laza sétának is felfogható a kajaprogram, ha már futni még nem merek kimenni, ámbátor határozottan jobban vagyok, mint tegnap, például megmarad bennem az étel, ami nem csak most, maraton előtt, de általánosságban is hasznos dolog a életem szempontjából.

Séta közben pedig azon gondolkodtam, hogy milyen gyorsan eltelt ez a két év, hiszen 2023-ban voltam itt, és ugyan a város maga nem fogott meg akkor, a verseny azonban rögtön a kedvencemmé vált. Bár nincs olyan hangulata, mint Bostonnak, de Chicagó is nagyon büszke a maga maratonjára, és tagadhatatlanul a legjobb pálya, én azonnal a szívembe zártam két éve. Szerintem még Berlinnél is jobb!

Apropó, Berlin! Ha bármilyen sportszakértőt megkérdeznek, hogy ugyan, árulja már el, hogy hol és mikor fogja valaki versenykörülmények között két órán belül teljesíteni a távot, akkor kivétel nélkül mindenki a német főváros fogja emlegetni mint az egyetlen szóba jöhető helyszínt. Nekem, aki futottam mindkét helyen, a benyomásaim alapján mégis Chicago a potenciálisabb jelölt, így arra gondoltam, hogy megnézem, hogy a maratonfutás hivatalos sporttá válása óta hol és mikor futották a világrekordokat, hátha a múlt ad valami támpontot a jövőre nézve.

És mivel nem szeretnék az ernégyzetek és konfidencia intervallumok költői, ámde igencsak ritka levegőjű magasságaiba emelkedni, ahol a normál ember normál gyereke már csak kapkodja a levegőt, ezért már előre kijelentem, hogy fenntartom magamnak a jogot az adatok nagyon egyszerű, ámde talán annál szórakoztatóbb elemzésére!

Lássuk tehát, hogy miből főzünk!

Az első hivatalos maratoni időeredmény az 1896-os athéni olimpián - az első moderni kori olimpia - született, így én is ezzel kezdem. Persze ott nagyon könnyű volt egyből világrekordot futni, lévén az első, de hát ezt a kis előnyt meg kell hagyni Szpiridon Louis-nak, az akkori nyertesnek. Az időeredménye - 2:58:50 - a futók legtöbbje számára még ma is elérhetetlen, szóval nincs miért szégyenkeznie.

Onnantól kezdve aztán felpörögtek az események, és egyben a maratonisták is, és az eltelt bő egy és negyed század alatt a következő rekordokat tették le az asztalra…aszfaltra…na mindegy, szóval ezt érték el.

Ahogy első pillantásra megállapítható, az évek, évtizedek során a görbe szépen, egyenletesen veszít a meredekségéből, tehát az új rekordok egy kisebb időkülönbségeket mutatnak a régivel szemben, ami teljesen érthető is, ahogy az emberi teljesítmény egyre jobban megközelíti a fiziológiai határait.

De az is látható, hogy a grafikonon kis hegyecskék is vannak, ami logikailag nem lehetne, hiszen egy rekord akkor lesz rekord, ha jobb, mint az előző. Kis utánaolvasással azonban megtudható, hogy ezek az eredmények a korai időkben vagy a hivatalos táv, vagy éppen az idő mérésének nehézsége miatt bizonytalan. Később pedig akadtak olyan, máig is vitatémát jelentő történések, amik alapján egy rekord léte van nemléte a mai napig bizonytalan.

Ha a fentieket kicsit félretesszük, és még egyszer hunyorítva ránézünk az ábrára, és az 1980-as évek utáni eredményekre fókuszálunk, akkor kimondható, hogy ott valami ismét történt. Nagy rekordokat látunk és különösen a 2000. utáni évekre igaz, hogy a világcsúcsok üteme felgyorsult.

Ugyan a karboncipőket hivatalosan csak 2016-ban mutatta be a Nike, azonban már korábban is történtek olyan fejlesztések, amelyekkel hatékonyabb energia-visszanyerést tudtak elérni a talajra érkezés utáni ellendüléseknél. Emellett jelentősen fejlődtek a versenyeken használt energiazselék is, mert fruktózt és glükózt is tartalmaztak, így egyszerre két cukorforrás is rendelkezésre állt. Bevezetésre kerültek az úgynevezett „hidrogél“ zselék is, amelyek könnyebben emészthetők a gyomor számára, így viszont több szénhidrátot tartalmazhatnak anélkül, hogy nagyobb terhelést okoznának felszívódáskor. Ezért van az, hogy már az amatőrök is zselékkel felfegyverkezve indulnak a versenyre, miután kötelező módon feltették a tök ugyanolyan témájú felszerelés-fotójukat a szósölre. Mint ez itt, a szerző saját gyűjteményéből. 

A karboncipők témája külön megérne egy misét - talán írok is róluk egy laza szösszenetet -, annyira forradalmi módon változtatta meg a hosszútávfutás világát! Ma már gyakorlatilag mindenki ilyen technológiával felszerelt cipőben vág neki a versenyeknek. De ezek a cipők is kénytelenek voltak átesni a maguk gyerekbetegségein, ezt saját tapasztalatból tudom mondani. Amikor én megvettem az első párt, Adidas Adizero Pro volt az istenadta, akkor nagy lelkesedésemben azonnal le is nyomtam vele egy félmaratont a Margitszigeten az addigiaknál valóban sokkal jobb időeredménnyel. De ahogy megálltam, azonnal éreztem, hogy gond van a bal lábfejemmel, mert nem akart rendesen működni, az egész lábfejem rettenetesen fájt, gyakorlatilag nem tudtam normálisan lépni séta közben. Orvosnál ugyan soha nem voltam, mert egy kisebb pihenés után valamennyire rendbe jött, de saját diagnózisom alapján pár „zsinór“ elszakadhatott belül, mert bő két évig tartott, mire a krónikus tünetek, úgyis mint állandó sarok- és a lábközépcsont-fájdalom, abbamaradtak. Az teóriám, hogy ennyi idő kellett ahhoz, hogy más csontok, inak és izmok megerősödjenek annyira, hogy átvegyék a terhelést a sérült részektől.

De vissza a maratoni rekordokhoz!

Most, hogy már megnéztük az időbeli fejlődéseket, érdemes egy pillantást vetni a "helyre" is. Azazhogy melyik versenyen is várható a két óra áttörése. Egyértelműen Berlin adja magát, ebben nálam sincs vita, bármennyire is favorizálom Chicagót, azonban érdekes tény, hogy a maratoni futás története során nem Berlinben futották a legtöbb rekordot, hanem Londonban! És bár ezek versenyek nem ugyanazon a pályán, tehát a jelenleg hivatalos London Marathon útvonalon születtek, az alábbi grafikon mégis megér pár pillanatot.

Én biztosan nem gondoltam volna ezt! Berlin azonban nem panaszkodhat, különösem az utóbbi pár évtizedben.

Szóval ha tippelnem kellene, én is Berlin mellett tenném le a voksot.

Már csak az a kérdés maradt, hogy ki lesz az a hős, aki ezt valóban véghez is viszi! Eliud Kipchoge már megcsinálta ezt 2019-ben Bécsben, azonban az a futás nem számít hivatalos világcsúcsnak, mert nem versenykörülmények között futott. 

A 2023-as Chicago Marathonon Kelvin Kiptum már szinte kisujjtávolságra megközelítette az álomidőt, 2:00:35-öt futott - ezen a versenyen voltam én is itt -, és joggal tételezte fel mindenki, hogy ő a potenciális rekorder, de sajnos röviddel rá autóbalesetben elhunyt, így ismét nyitottá vált ez a kérdés, amit csak az idő tud megválaszolni.

Milyen egy japán kapszulahotelben aludni? - tettem fel a kérdést tavaly szeptemberben egy aprócska félreértés kapcsán, amikor Tokióban kiderült, hogy az egy éjszakára foglalt szállásunkat egy ilyen műintézménybe  bírtuk rezerválni.

Az a bejegyzés elképesztő népszerűséggel fut, a mai napig több, mint 3700-an olvasták, számomra pedig világossá vált, hogy a japán mindennapok igazán egzotikus és rejtett gyöngyszemeit bemutató írásokat őszintébb érdeklődéssel olvassa itthon mindenki, mint azt, hogy hogyan fussuk le a következő intervall edzésünket. Ez teljesen érthető is, hiszen ha az átlagember el is jut Japánba, akkor azt valószínűleg valamilyen utazási irodán keresztül, szervezett  módon teszi. Ami szintén kiváló dolog, hiszen az utazó viszonylag egyszerű és kényelmes módon láthatja a népszerű helyeket és látványosságokat, viszont megmarad az az érzés, mintha mindent egy üvegfalon keresztül szemlélne, mert a vezetett túrák során gyakorlatilag nem történhet valódi interakció a hétköznapi emberekkel, mert nincs kapcsolódási pont, illetve a kultúra és mindennapi élet apró „aranyszemcse“ kinccsel felérő pillanatai és történései soha nincsenek, hiszen nem is lehetnek, a látnivalók listáján.

Ha tehát valaki akár csak egy blogbejegyzés erejéig meglátja a lehetőséget abban, hogy átvitt értelemben, de a kezemet fogva elkísérjen egy-két ilyen gyöngyszem helyre, és belépjen a fent emlegetett üvegfal mögé, akkor bizony kapva kap az alkalmon!

Így végiglépkedve ezen a gondolati ösvényen arra jutottam egy kellemes szombat reggel, hogy ha a kapszulahotel mint egyik véglet megvolt, akkor nézzük meg a másik végletet is, és próbáljunk meg bejutni a számunkra szokatlanul magas színvonalat, egyben pedig a kultúránktól teljesen idegen vendéglátási stílus képviselő helyekre!

Először is ki kell jelentenem, hogy tulajdonképpen egyik sem igazi véglet! Az egyéjszakás szállások közül a kapszulahotelek teljesen normálisnak és megszokottnak mondhatók Japánban, semmilyen negatív jelentése vagy érzete  nincs annak, ha valaki egy ilyen hotelben aludt, kivéve talán csak azt az élményt, hogy akkor este, amikor mi megszálltunk ott, akkor egy kedves teremtárs - mert hát szobatársnak nem nevezném - sült halat evett, ami által sikerült az egész alvótermet olyan ragacsos halszaggal elárasztania, amivel még a légforgatók is nehezen birkóztak meg.

A másik véglet, amikről ez a bejegyzés szól, sem igazi nonplusltra, mert egyrészt mindennél van jobb, több csillagszámú, tehát „luxibb“, hogy ezt a kedves kortárs szót használjam, másrészt pedig én sem jutottam el még azokba a tényleg exkluzív ryokanokba, ahova nem japán embert be sem engednek. Kivéve, ha megfelelően magas rangú helyi viszi be magával. Viszont ahova mégiscsak sikerült bejutni, azok a helyek igazi gyöngyszemek, tehát van mit nézni!

Lássuk csak, mi a mai felhozatal!

1. Motonago ryokan - Kiotó

Az első élményem a japán vendéglátás magasiskolájával. 2009 szilveszterét töltöttünk kint kettesben, ehhez pedig megfelelő szállást kellett választani.

A ryokan (旅館) a hagyományos vendégfogadót jelenti, amiben a vendégek a klasszikus japán vendéglátást élvezhetik. Hogy mit is jelent ez? Először is azt, amíg egy ilyen helyen nem töltesz el legalább egy éjszakát, addig úgysem hiszed el, hogy ez a típusú vendéglátás létezhet! De ugorjunk a részletekbe! (Itt szeretném felhívni a figyelmet, hogy mivel nem kaptam engedélyt a saját magam által elkészített családi fotók megosztására, ezért a szállás hivatalos oldalán levő, valamint a bukingos képeket használom. Illetve évekkel később egy csapatot vezettem körbe Kiotóban egy pár napos utazás keretében, onnan is használok képeket.)

Magát a ryokant 1905-ben építették, akkor még teaháznak, majd később alakították át fogadóvá. 11 szobája van, mindegyik egyedi stílus szerint berendezve, így ha valami azonnal látszik, hogy nem nemzetközi szállodalánc tagja! Nézzétek meg a belső tereket! Ezek a szobák: 

Oké, de min alszik az ember? Hát természetesen a futonon, ami egy vastag, kellemesen puha, de mégis tartással rendelkező matrac. Ezt a szobában levő beépített szekrényben tartják, és ha eljön az estidő, és a kedves vendég megvacsorázott, akkor az udvarias, folyamatosan mosolygó szobalány szinte néma csendben, de tökéletes professzionalitással onnan veszi elő, és készíti el szinte pillanatok alatt. A padlón, merthogy a fenti szobák japán stílusúak, tehát tatami borítja őket. Ha pedig készen van, akkor ilyen lesz a megvetett ágy:

 De ne akarjunk egyből aludni, hiszen nagy kár lenne, ha nem töltenénk itt a délutánt megfelelő átéléssel, induljunk tehát elölről. A bejelentkezéskor a kedves vendég kibújik a cipőjéből, belelép a gondosan a lába alá készített házipapucsba, ami természetesen úgy van odarakva, hogy csak bele kelljen csúsztatni a lábunkat, hiszen ha a rossz irányba nézne az a fránya papucs, akkor akár az a szégyen is megtörténhetne hogy az okjaku-szamának, azaz nagy tiszteletű vendég úrnak kellene megfordulni, és ezt a skandallumot nem tudná lemosni magáról a fogadó az elkövetkező kétszáz évben!

A házigazda - hiszen minden szállóvendéget a házigazda fogadja a megérkezéskor, máskülönben az érkező újfent megsértve érezhetné magát - az üdvözlet, a bemutatkozás és annak a rendkívüli megtiszteltetésnek a kifejezése után, hogy a kedves utazó az ő szerény és egyben nem méltó hajlékát választotta a pihenésre, végre elkísért bennünket a szobába. A japánosan berendezett szobáknak külön neve van a japán nyelvben, ezt úgy mondják, hogy vasicu. Ezek a helyiségek mindig tatami borításúak, és teljesen hagyományos módon vannak felszerelve, ami alól talán a mindenhol megtalálható légkondi a kivétel, mert Japánban a házak nagy részét így fűtik és hűtik is. Radiátor nincs, cserépkályha nincs, konvektor nuku. Ennek több oka is van! Az egyik, hogy a felsorolt hűtésrendszereket elég nehéz lenne javítani, ha egy földrengés kissé megcibálja a házat, és összekócolja a gáz- és vízvezetékeket. A másik pedig, hogy Japán nagy részén sokkal kiegyenlítettebb a klíma, mint itthon, tehát nincsenek azok a brutál hidegek, így elég némi légkondizás. Itt jegyzem meg, hogy történelmileg is más a fűtési koncepciójuk, mint nekünk, ami abban nyilvánul meg, hogy télen a ház tereinek melegítése helyett magát az embert „melegítették“, tehát még egy-két réteggel többet vettek fel a téli ruhából, és a kérdéskör meg volt oldva.

Ennyit a légkondiról, illetve a fűtésről, vissza a ryokanba!

A szobában a vendég felhúzza az úgynevezett jukatát, vagy magyarul esti ruhát, ami ezeken a szálláshelyeken egyfajta egyen-ruha is. Laza, kényelmes, jól meg lehet inni az érkezésre odakészített friss, forró zöld teát, ami kortyolgatása közben megbeszéljük a házigazdával a privátfürdő foglalási időpontját a vacsora felszolgálásának idejével egyetemben.

Mert fürdeni kell, az jóval több, mint hogy az ember lemossa magáról az út porát. A Motonagóban így néz ki egy fürdő:

Gyaníthatóan az életben kevés nagyobb élvezet van, mint amikor egy hosszú, átgyalogolt városnéző nap után az ember fia az ember lányával belemerülhet a nyakig érő forró vízbe egy cédruskádban! Olyankor lelassul az idő, elernyednek az izmok, kisimulnak az idegek, és a világ visszadöccen a helyére.

A fürdő után piheg még egy sort az ember, aztán mehet vissza a szobába, mert hozzák a vacsorát. Első alkalommal - masszívan gyérebb japántudással, mint most - nem is nagyon értettem, hogy mit jelent az a papír, amit a háziasszony mutogat.

Én naívan azt gondoltam, hogy ez az étlap, és majd választunk a felsoroltakból, de nem, az a teljes menü volt, amit végig is ettünk. Mindenből kicsi, mindenen látszik, hogy mesterek készítették maximális gondossággal és mesterfokon.

A Motonagóban még az egy érdekesség, hogy egyes szobák egymástól papírfallal vannak elválasztva, pontosan úgy, ahogy a szamurájos filmekben szoktuk ezt látni. Itt ugyan senkit nem hajítottak át a falon a nindzsák, hogy nagy csörömpöléssel potyogjon a szomszédos társaság vacsorájának közepébe, de az megtörtént velem, hogy december 30-án - utolsó kereskedési napon - éjjel fél egykor csörgött a telefon, hogy egy dollár-forint tételt még gyorsan le kellene fedeznem. Azt hiszem, hogy a szomszédban kevéssé örültek, amikor suttogva beadtam az ordert a banknak, és ebbéli fenntartásukat indulatos morgással meg vaskos japán káromkodással fejezték ki, de persze szigorúan halkan, mondhatni figyelmesen. 

2. Fuji Onsenjji Yumedono - Fujikawaguchiko

2016-ban elkövettem az a hibát, hogy a novemberi Fujisan Marathonra nem foglaltam magamnak szállást időben. Az esemény Fudzsikavagucsikóban van minden év novemberének utolsó vasárnapján. Ez egy 25 ezres kisváros a Kavagucsi tó partján, ahova a verseny előtt pénteken-szombaton, illetve vasárnap reggel beözönlik tizenötezer futó, na meg a kísérőik. El lehet képzelni, hogy milyen hangulat van a verseny előtti estéken. Amikor ott voltam, a kedvenc szórakozásom az volt, hogy beültem egy random kávézóba vagy bisztróba és csendben élveztem az izgatott nyüzsgést magam körül, na meg próbáltam minél többet megfejteni az elhangzó japán mondatokból. Kis érdekesség, hogy amikor 2015-ben először voltam ott - ez volt életem első maratonja -, akkor én voltan az egyetlen magyar a 15 ezer indulóból! :-)

De vissza a történethez! Szóval a második évben - 2016-ban - elfelejtettem időben szállást foglalni magamnak, és el lehet képzelni, hogy az amúgy a népességéhez képest viszonylag sok szállodával rendelkező kisvárosba beözönlik a már említett tizen-huszonezer ember, akkor milyen lesz a vendéglátóhelyek foglalási aránya. Nem alacsony, mondjuk így! A két véglet közül választhattam: vagy megyek egy olyan helyre, ahol párezer forintért befekhettem volna egy lepedőkkel fachokra osztott nagyterembe 50 másik futóval együtt a lábszag-fingszag-izzadságszag aranyháromszögbe, vagy megcélzom a másik végét a kínálatnak, és egyszer élünk alapon nézek valami igazán pöpec helyet.

Dobpergéééés! Ééés, igen, az utóbbit választottam. A ryokan neve Fuji Onsenjji Yumedono.

A hely érdekessége - ahogy a nevéből már mindenki számára nyilvánvalóvá kellett, hogy váljon -, hogy kihasználva az adottságokat, a szobákhoz szabadtéri gyógyvizes medencék tartoznak. Ilyenek például:

 Persze az enyém nem teljesen ilyen volt, annál egy fokkal egyszerűbb, de az sem volt kutya, ugyanígy, kövekkel kirakottan a természetességet próbálva lehetett bemerülni a negyvenfokos gyógyvízbe a maraton után, ami köztudomásúan a világ legjobb dolga.

 A bejáratot nézve egyáltalán nem tűnik úgy, hogy ez egy fancy - magyarosan fenszi - hely lenne, de hát ez a japán kultúra része, sőt alapköve, hogy az egyszerűség mindig nagyon magas minőséget takar. A vendéglátásban ez azt jelenti, hogy a megszálló számára a lehető legmagasabb szolgáltatást tudják nyújtani a lehető legkevesebb feltűnéssel és zavarással. Japánban a privát tér és nyugalom a személyes harmónia egyik alapeleme, így annak megzavarása komoly illetlenségnek, sőt, otrombaságnak számit.

A másik kulturális alapelem pedig a tervezett természetesség, amit úgy kell elképzelni, mintha az, amit éppen látunk, csak amolyan véletlen módon néz ki így. Pedig jó tudni, hogy azon a spontán látványon akár éveket is dolgoztak emberek, amíg ilyen természetesen néz ki. Így van ez a Yumedonóban is, akár a fenti képen a bejárat előtti sziklákat és fákat, akár a szoba berendezését nézzük.

Két asztal meg egy ülőpárna, és annyi. De az annyi mögött olyan mennyiségű gondolat, munka, tapasztalat, tradíció van, hogy az számunkra, nyugati emberek számára ésszel felfoghatatlan. Mutatok még egy példát, ez az „ereszcsatorna“:

Nem elvezetik a vizet egy bádogcsőben, hanem megoldják, hogy látványos és egyben harmonikusan megnyugtató legyen, ahogy a kehelyből kehelybe halkan csobogva lecsorogjon az eső. Kis részlet, de itt erre is adnak.

Remélem, hogy ha csak egy rövid bepillantás erejéig is amolyan „szatori“ jelleggel (ez most nem magyarázom el, házi feladat mindenkinek, hogy utánanézzen kivéve a zen elveket legalább alapszinten ismerőket, mert ők tudják) résnyire nyitottam az ajtót a japán vendéglátás magaskultúrájába, még ha a csúcsra nem is értünk fel.

Az előző részek tartalmából (dinamikus zene a háttérben):

- Petit meghívják az A csoportos jégkorong-világbajnokság döntőjére (snitt)

- Peti másodmagával a többi utas gyűlölködő tekintete tüzében leszáll a repülőgépről, és diplomatasávon megérkezik Minszkbe  (snitt)

- Peti másodmagával mindösszesen négy kérdés alatt ronggyá alázza magát a Déli Áramlat gázvezeték egy igazgatójával történt igencsak rövid beszélgetésen (átúszó kép, következő jelenet)

- Petiék úgy döntenek, hogy az önbecsülésükön esett csorbát egy minszki éjszakai klub meglátogatásával próbálják elfelejteni (snitt)

-Petiek nagyot koppannak a töküres klubban, ezért hazafelé veszik az irányt (elsötétedő kép, ami átúszik a következő jelenetbe)

- Peti egy földalatti bárban meglátja élete leggyönyörűbb lányát, de csak messziről szemléli, mert az orosz szókincse a „Taváris ucsityelnyica..“ kezdetű mondatra korlátozódik (a kamera Peti arcát hozza be közelire, aki tekintetében az őszinte, lemondó szomorúság látszik a koktérbár világításának visszatükröződő fényében)

- Peti várost néz, majd nagyhirtelen a Vlagyimir Vlagyimirovics orosz elnök melletti VIP-lelátón találja magát, ahol NEM dobja tarkón a nagyembert egy szalvétagalacsinnal (a zene dinamikája fokozódik)

- Emiatt Petit életben hagyják, de csendben és határozottan közlik vele, hogy még egyszer a nemtarkóndobást se próbálja meg, mert ellenkező esetben lehet, hogy letépik a kezeit a testéről, úgy pedig nagyon nehéz tapsolni, pláne akkor, ha a szemgolyóit is kinyomják, mert úgy nem is fogja látni, hogy mikor kellene örülni a gólnak (elúszó jelenet, főcím zenével, alkotók nevei, miegymás)

A történetet azzal az írói trükkel folytatom (eltolt idősík), hogy egy kicsit vissza kell tekernem az órát a meccs napján. Elmentünk a buszos városnézésre Minszkbe, ahol kiderült, hogy korábban kell ott lennünk a stadionban, így rövidítenek a programon, mert a hotel teraszán még készültek számunkra egy eseménnyel. Ahogy visszaértünk, már tereltek is bennünket a meglehetősen nagy teraszra, ahol 10-15 négy személyre megterített asztal fogadott. A csapat szétszóródott, mindenki helyet keresett magának, és mivel mi G-vel tudtuk a pozíciónkat e szűk egy nap alatt kialakult szúrásrendben, ezért a teraszra vezető bejárattól legtávolabbi asztalhoz húzódtunk, ami egy vonalban volt a konyhába vezető dupla lengőajtóval.

Miután mindenki megtalálta a helyét és italt vett a kezébe, kinyílt a bejárat, és 20-22 fiatal, ránézésre egyetemista korú lány rajzott be rajta, akik aztán kettesével szépen szintén szétszóródtak az asztaloknál, így mindenhol két vendég és két lány ült. Hozzánk is jutott egy pár a kisgidákból, akik gyönyörű arcáról másodpercek alatt olvadt le a mosoly, amikor kiderült, hogy kölcsönösen nem értjük egymás nyelvét, nevezetesen mi az oroszt, ők pedig a magyar mellett az angolt sem.

- Hosszú lesz ez így az indulásig, ha csak nézzük egymást! - gondoltam, de G. nálam bátrabb révén  belevágott, hogy azt a pár angol szót, amit a lányok tudtak, legalább valamilyen egyszerű jelentést adó permutációban kimondassa velük. Lassan, de biztosan megtudtuk, hogy valóban egyetemisták, ezt és azt tanulnak (bevallom, fogalmam sincs, hogy mit mondtak, de azt hiszem, hogy már akkor sem emlékeztem erre, ami után megmondták). Igen, ez egy szervezett csapat, ott van a főnökük, mondta az egyik, és rámutatott az én kockás zakós fátumomra, aki egykedvűen figyelte a vendégeket, és kissé unottan konstatálta, hogy az ősi játék most is működik, jelesül, hogy megtervezett körülmények között középkorú, megereszkedésnek induló kanok behúzott hassal és nevetséges grimasszá váló bájvigyorral az arcukon álcsajoznak, miközben a fiatal és vonzó célszemélyek erőltetet bájmosollyal hagyják magukat álbefűzni.

Mi természetesen kivételek voltunk eme mintázat alól, hiszen sem nem voltunk középkorúak, sem nem voltunk megereszkedettek - sőt, kifejezetten jóképű, erejük teljében levő egyednek írnám le magunkat, akik fajuk kivételesen szép példányai - és bájvigyor sem volt az arcunkon, mert tényleg a teljes figyelmünkkel arra koncentráltunk, hogy olyan egyszerű kérdéseket tegyünk fel, amit a lányok meg is értenek, illetve még jobban figyeltünk a válaszra, amit nem kísért erőltetett bájmosoly, hiszen a lányok minden energiáját lekötötte a húsz legközönségesebb angol szó belepasszírozása a három legegyszerűbb angol igeidőbe. A mi asztalunk kilógott a sorból, ezt bizton kijelenthetem!

Megtudtuk még, hogy a lányok ezt rendes fizetésért csinálják, ami jól jön az egyetemi élet mindennapjaiban, mert az nem egyszerű itt, és nem, ők nem olyanok, de tényleg!, ám ha mégis, akkor az 400 dollár és csak cash-ben. Mi teljes mértékben a biztonsági zónában tartózkodunk G-vel, mert sem indíttatásunk, sem orosz nyelvtudásunk, sem dollárunk nem volt, így még az elvi esélye sem merülhetett fel semminek a komoly agymunkát igénylő csevegésen kívül.

A koktélokkal együtt elfogyott végül az összes angol szó is, így a lányok szedelőzködtek, és magunkra hagytak minket, de így történt a többi asztalnál is.

Felszolgálók sora kezdte el hozni-vinni a vacsorát elegáns tányérokon, volt minden, ami szem-szájnak ingere, a házigazdák igazán kitettek magukért, hogy megmutassák a legendás (fehér)orosz vendégszeretetet. A dupla lengőajtó ki-be billegett mellettem, és amikor egyszer egy nagyobb lendületére felkaptam a fejem, totálisan szürreális pillanatkép tárult a szemem elé. A sürgölődő felszolgálók között az ajtónyílásban elsétált egy fehér magassarkú cipőbe, fehér combfixbe, fehér csipkés fehérneműbe öltözött hölgy hófehér selyemkesztyűben és menyasszonyi fátyollal a fején! A kép annyira beleégett a retinámba, hogy a mai napig pontosan emlékszem rá, pedig valóban a másodperc töredékéig láttam csak, mert a lengőajtó azonnal vissza is csukódott.

Nem tudtam eldönteni, hogy az eddig elfogyasztott korai vacsorában, vagy a welcome drinkben volt valami masszívan hallucinogén anyag, amivel az egész társaságot begombázták, vagy csak a műszak utáni „sütijét“ cserélte fel és hozta ki nekem véletlenül az egyik pincér, tehát csak én kaptam a jóból.

G. egy másodperc erejéig hitetlenkedve fordult felém, de azonnal láttam rajra, hogy a tegnap esti koktérbáros élmény után már neki sem teljesen elképzelhetetlen egy ilyen dolog

A vacsorával együtt próbáltuk megemészteni ez a vizuális feladványt is, a megoldást azonban nem mi, hanem rövidesen az élet mutatta meg.

Az utolsó tányérok eltűntével ugyanis két pincér szélesre tárta a konyhai lengőajtó mindkét szárnyát, és az átjáróból előlépett nem egy, de egyszerre kettő ilyen stílusban felöltözött - illetve pontosítok, fel nem öltözött - kisgida. Mintha csak a kifutón lennének, egymás mozgására gondosan ügyelve a magassarkúikban végiglejtettek az asztalok előtt, és a terasz túlvégén elegáns forduló után bevonultak a konyhába. 

Más színű csipke, más stílusú topán, de a felöltözöttségi mutató és az elmaradhatatlan menyasszonyi fátyol ugyanaz!

A vendégsereg izgatott duruzsolásba váltott, és a moraj egyre csak emelkedett, ahogy a korábbi társalkodónőink - mert hát ők voltak, mind a húsz-huszonkettő - párosával szépen, elegáns léptekkel és karcsú tartással végigvonultak előttük. Az egész bemutató tíz, talán tizenöt percig tartott, majd a lányok eltűntek, és a vendéglátóink kedvesen tájékoztattak bennünket, hogy lassan indulunk a jégkorong-stadionba. Minden tekintetben izgatott társaság vágott neki az útnak!

Az érkezés utáni hercehurcákat és kezdést már elmeséltem, talán azzal sem lövök le nagy poént, hogy az oroszok nyertek a döntőben 5:2-re a finnek ellen, és az sem meglepő, hogy a nézősereg igencsak emelkedett hangulatban hagyta el a stadiont, hiszen ismét bebizonyosodott a szláv nép és kultúrája felsőbbrendűsége a világ felett.

Bennünket hazabuszoztak a dácsába, olyan amolyan oroszos mulatás kezdődött, amelynek alapvető összetevője a vodka. Mi, magyarok sem vonhattuk ki magunkat az ünneplésből, bár az is igaz, hogy nem is akartuk, és nemzetünk nagyszerűségét bizonyítandó vállaltuk a kihívást a piálási versenyben. Közben folyt az immár sokkal kötetlenebb barátkozás is, mi ketten magyarok a vendéglátó orosz bank szerb leányvállalatának igazgatójával fogadtunk örök és megbonthatatlan barátságot többször is, amit úgy bizonyítottunk egymás felé, hogy váltakozó sorrendben kértük ki az újabb köröket. Ez a tevékenység mindenki teljes egyetértésében történt, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a következő eszmélésem az volt, hogy a szerb sráccal egymás vállát átkarolva nézzük a napfelkeltét, és kölcsönösen ismételgetjük egymásnak a legnagyobb átéléssel, hogy „Plecsom k plecsu“ kifejezést, ami annyit jelent magyarul, hogy váll a vállhoz. Valószínűsíthető, hogy a tömény alkohol feloldotta a fejemben azt a memóriagátat, ami addig blokkolta a hozzáférést eme maradék orosztudáshoz, mert valamikor az éjszaka folyamán eszembe jutott, hogy bizony, ezt a kifejezést is ismerem!

Én köztudomásúan nem bírom a piát, olyan vagyok, mint a japánok, akik két sör után fejre állnak. Nagy szerencsénk volt, hogy másnap a repülő csak késő este indult haza. Így maradt időm arra, stabilizáljam az életfunkcióim, illetve, hogy többször is feltakarítsam a fürdőszobám padlóját, mert valahogy állandóan összepiszkolódott, és nagyon kellemetlen lett volna a személyzetre hagyni. Bár én nem vettem észre, de lehet, hogy reggel földrengés is lehetett, mert nagyon hánykolódott velem az a fürdő, több utórengéssel is!

Délután négykor voltam képes először lemenni az étterembe, és enni valami meleg levest, de az a nap már menthetetlen volt. A reptéri transzferből, sőt, az egész visszaútból nem sok maradt meg az emlékeimben, és azok sem voltak a legszebbek, ellentétben a fehérorosz lányokkal, akik szó szerint és átvitt értelemben is elvitték a show-t, olyannyira, hogy G-vel a mai napig emlegetjük azt minszki utat, és mindig megállapítjuk, hogy a cégben az igazgatóság már tényleg tarthatna egy kihelyezett ülést valamikor, ott a tóparton a Robinsonban.

Az alábbi történet pontosan úgy történt, ahogy leírom. Erre élő tanúm van, legalábbis az előbb, amikor láttam, még élt.

Bő tíz évvel ezelőtt egy akkor még Európában és Magyarországon is aktív orosz bank finanszírozta az egyik leányvállalatunk tevékenységét. Viszonylag fontos partnernek számítottunk itthon, így egy szép reggel megkerestek, hogy meghívnának Minszkbe, Fehéroroszországba, az A csoportos jégkorong-világbajnokság döntőjére, ami 2014. május 25-én lesz, és szívesen vennék, ha részt tudnék venni az utazáson. Kérdeztem, hogy kik mennek még itthonról, és kiderült, hogy csak én lennék az egyetlen magyar, aki kiutazik. Ez sosem jó ómen, mert köztudomásúlag masszívan introvertált vagyok, tehát az, hogy több napon keresztül számomra ismeretlen és teljesen érdektelen emberekkel kell csevegnem számomra teljesen érdektelen témáról, inkább tűnt rémálomnak, mint nagyszerű lehetőségnek. Így aztán válaszoltam, hogy akkor oké, ha magammal vihetek egy kollégát a cégtől.

Utánanéztek, és kiderült, hogy még bele tudnak passzírozni egy plusz embert a csapatba, így szóltam V. G. barátomnak, hogy akkor úgy készüljön, hogy megyünk Minszkbe, és kegyetlen jó lesz nekünk, mert VIP meghívásunk van, ami azt jelenti, hogy a meccset jó magasból nézhetjük ugyan, de semmit nem fogunk látni, legfeljebb annyit, hogy termetes férfiak túlméretes ruhában nagyon gyorsan korcsolyáznak a jégen valami bizbasz után, ami kicsi is, messze is van, gyors is, így fogalmunk nem lesz arról, hogy konkrétan mi történik. Ez számára is bitang izgalmasnak tűnt, úgyhogy megegyeztünk, hogy ketten megyünk.

A kiutazás viszonylag egyszerűen ment. Pár nap alatt elintézték a vízumunkat, és csak annyi dolgunk volt, hogy felszálljunk a repülőre, és megérkezzünk a fehérorosz főváros repterére.

Ahogy megállt a repülő, egy elsötétített ablakú kisbusz fékezett a lépcsőnél, és kedvesen bemondták a gép hangosbemondójába a kettőnk nevét, hogy mindenki előtt lennénk-e szívesek lefáradni a gépről, mert megjött a transzfer. Normál turistaosztályon utaztunk, így el lehet képzelni az utastársak tekintetét, no meg hogy mit gondoltak rólunk, ahogy a kézipoggyászt magunk mögött rángatva előrementünk köztük, miközben ők fel sem állhattak!

A kisbusz átvitt a reptér egy elkerített részébe, nevén nevezve a diplomataváróba, ahol a határátlépés annyi volt, hogy az oda állított egyenruhás tiszteletteljesen szalutált, majd amikor a kísérőnktől - mert hát a kisbuszban a sofőr mellett olyan is volt - megkérdeztem, hogy így mi lesz a csomagjainkkal, kedves ámde egyben kissé lenéző mosollyal mondta, hogy ne izguljak, igyunk egy rövidet (értsd: vodka),  és mire kettőt pislantunk, a csomagok is ott lesznek. Így is lett, aztán indultunk is tovább a szállásunkra, a Robinson Resort & Spa nevű hotelbe, ami a Minszktől északnyugatra elterülő tavak és víztározók egyikének partján volt egy, a turistáktól elkerített részen, igazi dácsahangulattal.

Az esti ismerkedésnél döbbenten konstatáltuk, hogy milyen társaságba kerültünk, mert a meghívó bank valóban kitett magáért, és csak nagyvállalatok és nagy kereskedelmi bankok felsővezetőit hívta meg, de szinte kizárólag orosz és szláv területről, így az angol nyelv ismeretét viszonylag kevés vendég értékkészlete tartalmazta. Szemléltetésképpen beteszem az egyik ilyen csevegésünket, aminek a leiratát szerény jogdíjért bármelyik üzleti kommunikációt tanító könyvnek hajlandó vagyok átadni, ha be akarja tenni a „Hogyan csináljunk magunkból másodpercek alatt porszem méretű tárgyalófelet“ fejezetbe.

Kis csend.

Nem mondom, hogy kínos volt, mert nem kell mondani!

A parti után G-vel úgy döntöttünk, hogy bemegyünk Minszkbe, mert a magyar bankos ismerősünktől egészen konkrét utasításokat kaptunk, hogy melyik szórakozóhelyre menjünk és mikorra érkezzünk, ha a valóban legendás szépségű fehérorosz leányokat akarjuk megtekinteni. (Ide kell közbeszúrnom tisztázó jelleggel, hogy az utazás során semmilyen, a törvényekkel és házassági szabályokkal ellentétes dolgot nem csináltunk, teljesen tiszta és őszinte lelkiismerettel szállunk le a repülőről Budapesten az út végén!) Szóval megvolt az instrukció, mi hívtunk egy taxit és bevitettük magunkat a megadott helyre. Nem akarunk lekésni a lényegről, éjjel fél tizenkettő körül járhatott az idő, amikor megérkeztünk. No, elkésni olyannyira nem sikerült, hogy a biztonsági személyzeten, a pultosokon és a DJ-n kívül csak mi voltunk az intézményben, és pár koktél után szomorúan állapítottuk meg, hogy ezt benéztük, és inkább akkor hazamegyünk, csak sétáljunk egy kicsit még előtte Minszkben, ha már bejöttünk.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, a város szépségeiből nem sok maradt meg, éjjel is volt, pia is volt bennünk, de az, hogy a járda 12 méter széles volt az út mellett, ahol sétáltunk, na, az megmaradt, mert konkrétan leléptük a méretét. A út is inkább sugárút lehetett, volt rajta vagy tíz sáv, és olyan tiszta és rendezett volt, hogy alig hittünk a szemünknek.

Megegyeztünk, hogy még egy búcsúpiára beülünk az első helyre, amibe belebotlunk, aztán uzsgyi haza. Láttunk egy bárfeliratot egy kisebb park szélén, a hely maga a föld alatt volt egy pincében, ahova egy vas csigalépcsőn kellett lemenni. Ahogy beléptünk, elakadt a szavunk! A hely olyan gyönyörű lányokkal volt tele, amilyeneket még életünkben nem láttunk! Mindegyik elegáns ruhába felöltözve, kis csoportokban beszélgettek egymással.  Dadogó angollal kértük ki az italainkat, és leültünk egy szabad asztalhoz a terem közepén. A lányok egymással csevegtek, csak néhány asztalnál ült a társaságban férfi, és minden beszélgetés oroszul folyt. Ahogy körbenéztem, megakadt a szemem egy világoszöld ruhában öltözött lányon, és szinte önkéntelenül szóltam oda a társamnak:

- Gábor, az a csaj a életem leggyönyörűbb lánya, akit valaha is láttam!

G. értette, hogy miért mondom!

Aztán az áhitattól szinte néma csendben, csak pár szót beszélve megittuk az italunkat, és távoztunk. A szépség eme templomában az ember nem hangoskodik!

Másnap reggel egy buszos városnézésre vittek bennünket, amiből megint nem maradt meg sok, de ez azért lehetett, mert a vezetőnk a buszon jelentette be, hogy kis programváltozás lesz. Mivel kiderült, hogy a finn csapat az orosszal játszik, így Vlagyimir Putyin úgy döntött, hogy személyesen nézi meg a döntőt. Elmondták, hogy az  ő páholya pontosan a miénk mellett lesz, így a biztonsági intézkedések miatt egy órával a tervezettnél korábban kell megérkezünk a stadionba, ahol a skybox és a hozzá tartozó lelátó elfoglalása után ránk zárják az ajtót, hogy az elnök biztonságban érkezhessen a szomszédba. A skybox egy 8-10 méter széles terem volt, középen étellel zsúfolásig megrakott asztalokkal, és a falak mellett fotelekkel. A pálya felé néző oldal üvegből van, hogy a kaviáros szendvicset éppen burkoló nagyon fontos személyek bentről is tudják követni a meccset. Az üvegfal két szélén egy-egy ajtón keresztül lehetett kimenni a skyboxhoz tartozó lelátóhoz. Az egyes boxokat körülbelül másfél méter magas korlát választotta el egymástól, így átmászni ugyan nem lehetett a szomszédba, de átlátni minden gond nélkül.

Minden úgy történt, ahogy mondták, megérkeztünk, elfoglaltuk a helyünket és komoly kaviáros falatka-vodka kombózásba kezdett a csapat, aminek következtében az egyórás fogságunk végére mindenki kiváló hangulatba került. Amikor kinyitották az ajtót, és kimentem a mosdóba, akkor láttam, hogy a páholyokhoz vezető folyóson méterenként áll egy-egy öltönyös, füldugós, géppisztolyos terminátor. A legközelebbi intett, hogy menjek csak nyugodtan a budira, de az ajtót nem csukhatom be, sőt, el is kísért, így én hivatalos nézővel engedhettem hosszú útjukra a vodka első kupicáit.

Ahogy visszaértem a boxba, elkezdődött a meccs ceremoniális része a himnuszokkal. Az orosz himnusz alatt Putyin élőképét vetítették a központi kijelzőre, ahogy áll a páholyában, és egészen elképesztő volt látni, ahogy a teremben az az összes szláv vendég a könnyekig meghatva énekelte a nemzeti dalt, le nem véve a szemüket az elnökről.

Mivel számunkra, nyomoronc magyarokra a magasztos pillanat nem volt akkora hatással, ezért én átpislogtam a másik páholyba, mert az élőkép alapján egyértelmű volt, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics ott áll a sajátja közepén, a szomszédunkban. Meg is láttam, és az ugrott be, hogy jézusom, azért viszonylag kevés földi halandó mondhatja el magáról, hogy fizikailag ilyen közel tud kerülni az orosz elnökhöz! Aztán beugrott az a gondolat, hogy tudok én még közelebb kerülni, ha akarok! Mivel mi lelátónk bal oldalán álltam, és az elnöki páholy a jobb oldalon volt, ezért bevillant, hogy ha a skyboxon keresztül átmegyek a jobb oldalra, akkor vagy nyolc-tíz méterrel még közelebb fogok állni hozzá. Átvágtam a szobán, és amikor odaálltam a korlát mellé az a rendkívül tiszteletlen gondolat ugrott be, hogy most olyan közel vagyok, hogy ha egy papírszalvétát gombóccá gyúrnék, akkor pont tarkón tudnám vele találni. Persze nem gondoltam komolyan, de tényleg nem voltunk egymástól többre, mint öt-hat méter. (Ha komolyan gondoltam volna, akkor azt hiszem, az lett volna szánalmas földi életem utolsó gondolata!)

Kiélveztem a közelségem pillanatát, és ugyanúgy, ahogy idejöttem, vissza is mentem a székemhez a páholyunk bal oldalára, miközben próbáltam feldolgozni életem e nagy momentumát. Valóban annyira szürreálisnak tűnt, hogy szinte magam sem hittem el, és arra jutottam, hogy nekem ezt még egyszer meg kell tennem, hogy biztos legyek benne, hogy nem csak hallucinálok! Ahogy felálltam a székemről, és indultam volna a másik oldalra, az egyik, kockás zakós kísérőnk feltűnés nélkül, de határozottan odalépett hozzám, és még határozottabban megfogta a könyökömet, majd halkan a fülembe súgta, hogy nekem sokkal jobb lesz, ha most szépen visszaülök a helyemre! Valahogy nem akartam szócsatába bonyolódni vele a témáról!

Elkezdődött a meccs, és a történetet itt megállítom, nevezzük ezt drámai pillanatnak vagy cliffhangernek, ahogy a művelt angol mondja!

Kisvártatva érkezik a folytatás, ami szintén bővelkedik szürreális elemekben, ezt ígérhetem!

 Az én Balaton-felvidékem egy kicsit más.

Az én Balaton-felvidékemről nem látszik a Balaton, ténylegesen fel kell jönni a partról, és amikor már azt gondolja az ember, hogy elhagyta, valahol ott kezdődik, az első dombok után, a Kab-hegy előtt.

Az én Balaton-felvidékem az a táj, amit be tudok futni, biciklizni, nem csak elsuhan mellettem egy autó ablakából, hanem egynek érzem magam vele, mert tegnap is láttam, holnap is látom. Érzékelem, ahogy változik a napok-hetek múlásával, az arcán mindig más a hangulat, de sosem rosszkedvű!

Az én Balaton-felvidékemen nincsenek modern házak, napelemről hűtött-fűtött gazdasági épületek és zárható fedelű tüzivíztározók. Itt falusi házak vannak, a szerencsésebbjét a gondos tulajdonosok a kultúrtájnak megfelelően felújították, a többi pedig várja a boldogabb jövőt. Macskalépcső és kőporos vakolat, finom ívek és rajzolatok, az udvaron keresztben áll a pajta, mert régen így volt praktikusabb.

Az én Balaton-felvidékemen már tudom, hogy futás közben melyik emelkedő jön mindjárt, hogy hol van az út szélén a két eperfa, amik a tetején a múlt télen minden szombat délelőtt ott várt az öreg egerészölyv, és már nem repült el, amikor elfutottam alatta, sőt, ha ráköszöntem, mintha biccentett is volna. Az út melletti földön tavaly még búza termett, idén napraforgó. A kaszálók szénabálákkal pettyezettek, kiváló céltáblák az íjászatnál, amíg a gazda össze nem szedi őket a télre készülvén.

Az erdő szélén is szinte mindig van egy-két őz, egy ideig néznek, ahogy csattogva közeledem az úton, de ők nem várnak meg, talán nekik nem vagyok annyira szimpatikus - vagy érdektelen -, mint az ölyvnek. Itt láttam először szitáló vörösvércsét, persze nem volt nehéz, tele van velük a levegő, hála istennek! Télen a hollók mély dörmögése hallatszik a kopasz fák felett, ahogy fekete őrjáratként párban átrepülik a tájat.

Az én Balaton-felvidékemen látom a Bakony déli lejtőit, a Kab-hegyet, ami trónoló királyként uralja a tájat, a teret, ami dombtól dombig tart, s közötte a földek változó színeit, formáit.

Az én Balaton-felvidékem elenged, ha mégis lemegyek a partra, közben mosolyog, mert ő már három éve, amikor megérkeztünk, pontosan tudta, hogy a fellengzős elképzelés, hogy majd minden nap lemegyünk fürdeni, mennyire botor gondolat. Mert itt béke és nyugalom van a kőkerítés mögött, még úgy is, hogy autók dübörgő kavaránjai robognak az tó felé, az igazi és egyetlen felvidéknek gondolt, magyar Toszkánának hívott dombvidékre, ahol a kilátást százmilliókban mérik.

Az én Balaton-felvidékem nem a múlt, bár néha annak látszik, hanem a jelen, ahova el lehet menekülni a mindennapok elől, és a jövő, ahol végleg megtelepszik az ember, ha a föld-ház-élet szentháromságot keresi annak minden járulékával együtt.

Az én Balaton-felvidékem nem sablonos, mint talán ez a szösszenet lett róla, de ilyen, mert a legrosszabb klisék is a legegyszerűbb-legszebb tényekből lesznek.

Most van a tizenkettedik évfordulója, hogy megmásztam a Fudzsit, Japán legmagasabb és egyben legszentebb hegyét. Ezért úgy gondoltam, hogy érdemes elmesélni a történetet, hogy is kerültünk fel a 3776 méter magas csúcsra, és hogyan fordult majdnem gyilkosságba a hegymászás, ami azóta is az egyik legszebb és legmeghatározóbb emlékem Japánban. Az ott történtek javarészt elévültek, főleg azért mert csak a fejünkben fogalmazódtak meg, de a több, mint évtizedes távolság megszépíti a cselekményt így azt hiszem, teljes mértékben őszintén megírhatom az eseményeket.

Az egész ott kezdődött, hogy kissé teljesítménykényszeres lévén elhatároztam, hogy a második danos aikido vizsgámat én Japánban, Tokióban szeretném abszolválni, hiszen ki tudna autentikusabb helyet javasolni, mint az Aikido Hombu Dojo, azaz az aikido világszervezet központja? 

Hochstrasser Norbert barátommal körülbelül egy héttel korábban már kiutaztunk Masuda Manabu sensei-hez, hogy akklimatizálódjunk, és a dodzsójában gyakoroljunk a vizsgára. Szükség is volt rá, mert Tokióban ilyenkor olyan párás és forró a levegő, hogy a busznak, ami behozott bennünket a reptérről, folyamatosan járt az ablaktörlője, mert bár nem esett az eső, a pára kicsapódott a szélvédőn! 28-30 fok hőmérséklet és 75-85% páratartalom ott egészen mindennapos júliusban.

A vizsga rendben lement, megkaptam a danfokozatomat, meg is ünnepeltük, ahogy kell - na, az az este is megérne egy külön posztot -, majd a másnap(os) reggeli edzés után Masuda sensei-jel és Hosival elindultunk a Fudzsihoz, hogy mi akkor azt jól megmásszuk! Sensei nekem amolyan második apám - bár amikor ez szóba kerül, akkor mindig legyint egyet, hogy hülye vagyok, hiszen csak 12 év van köztünk, és így nehezen jön ki a matek, akkor inkább a nagybátyám. Szóval nem kósza ötlet volt, hogy nála legyenek a vizsga előtti utolsó edzések, és utána menjünk fel a Fudzsira, hanem már jó előre lebeszéltük. Nem is volt szokatlan, hiszen gyakorlatilag minden alkalommal találkozunk, amikor Japánban vagyok.

Szóval megvolt a terv, sensei mondta, hogy meg az indulás előtt elvisz bennünket egy sportboltba, ahol minden szükséges dolgot meg tudunk még venni, amit esetleg nem hoztunk magunkkal. A két legfontosabb a kamásli és a palackozott oxigéndús levegő volt! Mivel a Fudzsi köztudomásúlag vulkán, ezért nem meglepő módon vulkáni kő és por borítja, ami, ha beeszi magát az ember bakancsába, nagyon kellemetlen tud lenni. A palackos levegő pedig azért, mert a mondás szerint abban a magasságban már előjöhetnek a magaslati betegség tünetei az arra érzékenyeknél, így nem éri meg egy masszív fejfájást kockáztatni oxigén nélkül, jobb, ha egyet-egyet viszünk magunkkal. Persze ezt a palackok nem olyanok, mint amivel az Everestet másszák meg! Sokkal inkább egy chemotoxos flakonra emlékeztetnek, és mivel végül nekünk nem kellett használni, ezért nem vagyok benne biztos, de gyanítom, hogy körülbelül ugyanaz a hatása is!

Sensei korábban már négyszer megmászta a hegyet, velünk együtt ötödszörre jött fel, és mosolyogva mesélte, hogy vagy egy japán mondás, ami szerint a bölcs ember egyszer megmássza a Fudzsit, de csak egy bolond mássza meg kétszer. Akkor még nem értettük. 

Végül meglett mindenünk, és kocsival indultunk el a hegy lábánál levő egyik parkolóba. A terv az volt, hogy este kezdjük a mászást, hogy hajnalra, napfelkelte előtt érjünk fel. Ez egy régi japán tradíció, hogy este indulnak, az éjjelt valamelyik, a hegy oldalában levő kis turistaházban töltik, majd napfelkelte előtt érnek fel a csúcsra. Ahogy a Nap feljön, mindenki háromszor banzai-t kiált a kezét az égbe emelve, Japánt dicsőítve. A turistaházba a helyet előre le kell foglalni, csak ilyen módon lehet bent éjszakázni. Na nekünk ilyen nem volt, ami később majdnem végzetesnek bizonyult!

De ne szaladjunk ennyire előre, még csak a parkolóban állunk, elkészítjük az első képeket a hegyről, aki aznap délután kissé szeszélyes volt, és nem akarta megmutatni magát teljes pompájában, így ilyenek lettek az első fotók:

Beöltözés túraruhába, amikor sensei rájött, hogy a saját farmere helyett a feleségéét hozta magával, így bármennyire is birkózik vele, nem bírja magára rángatni. Mindegy, nincs mit tenni, úgy döntött, hogy felvesz egy gi-nadrágot, és arra a túragatyát „most már minden mindegy“ alapon. Mi is elkészülünk, víz, levegő, kabát, kesztyű, sapka, fejlámpa a hátizsákban, irány az ösvény. Megyek, mint a golyó, hajrá neki, nem kihívás, de sensei szól, hogy ne pattogjak, mert később meg fogom bánni, így hallgatok rá és felveszünk egy egyenletes tempót, amivel haladunk. A Fujinomiya útvonalon haladunk, már besötétedik, mire felérünk az új hetedik állomásra.

A levegő már ritkább, hűvös van, de még nincs igazi hideg, de a mászástól mi már csatakosra izzadtuk magunkat. Sensei rutinosan félmeztelenre vetkőzik, kicsavarja a pólójából az izzadságot, felvesz egy szárazat, a használtat pedig felköti a hátizsákja külső oldalára száradni. Mi meg csak nézünk, mint a kiszántott egér, hogy ja, ezt így kellett volna? 

Mert ha tudjuk, akkor mi is hozunk egy váltáspólót, csak ezt sensei elfelejtette említeni. Sűrített levegő van, váltáspóló nincs! Mindegy, menjünk tovább, mert akkor legalább a mozgás melegít bennünket. Gyors ivás a kulacsból, aztán uzsgyi, neki az ösvénynek!

Már fejlámpa kell, nem is nagyon látunk semmit, mert teljesen besötétedett. Sensei megy elöl, én a sarkát látom, meg azt a kis terítőnyi területet, amit a lámpa bevilágít. Kietlen, holdbéli táj, kisebb-nagyobb kövek mindenhol. Az ösvény szerencsére járható, bár egyenletesnek nem nevezném, mert jókorákat kell lépni szikláról sziklára, hogy haladjon az ember. Ez az út a legrövidebb, de emiatt a legmeredekebb is, és komolyan oda kell figyelni minden lépésre, ha az ember nem akar bokaficamot vagy törést kockáztatni. 

Újabb állomások egymás után, újra és újra megnézhetjük sensei rutinját, ahogy pólót cserél, amíg mi vacogunk a ronggyá ázott izzadt ruháinkban. A levegő egyre ritkább, egyre nehezebb a levegővétel, és mivel nem vagyunk rutinos, magassághoz szokott hegymászók, ezért egyre gyakrabban kell megállni, hogy lihegve oxigénhoz próbáljunk jutni. Mivel azonban mégiscsak komoly állóképességünk van a vizsgára való felkészülés, és úgy általában az aikido miatt, ezért sensei nagy rémülettel kiszámolja, hogy sokkal korábban fogunk a csúcsra érni, mint tervezte. Valamit tenni kell, mert így azzal kell szembenézünk, hogy órákat kell a mínusz fokokban állnunk a tetőn, amíg feljön a Nap! Mit csináljunk? Hosival bátran bevállaljunk, hogy egy életünk, egy halálunk, mi bizony bekéredzkedünk a következő turistaházba, hogy ne fagyjunk meg. 

Odaérve halkan kinyitjuk az ajtót, hiszen már éjjel van és mindenki alszik bent, de belépni nem tudunk. Azt a penetráns láb-, bakancs- és fingszagot, ami az utunkat állja, lehetetlen áttörni! Nézegetjük, ha van-e hely valahol, az egész ház egy nagy alvóterem, de csak elmosódott hálózsákok tömegét látjuk a félsötétben egymás helyén-hátán. Persze mindegyikben alszik már valaki, aki előre megváltotta a jegyét. Valahonnan előkerül a gondnok is és fojtott, de határozott hangon mondja, hogy ha nincs jegy, akkor húzzunk ki nagyon gyorsan, mielőtt még olyan tenne, amit maga is megbán később. Nem tudja a szerencsétlen, hogy összesen 12 dannal szemben próbál keménykedni, de hát békés gyerekek vagyunk mi, így inkább kihátrálunk, és szomorúan pislogunk egymásra. 

Nincs más hátra, mint előre, akkor menjünk fel a csúcsra, aztán majd lesz valami. A vizünk már rég elfogyott, szomjasak vagyunk, mint a teve a sivatagban. Körülbelül harminc lépésenként meg kell állnunk lihegni, de szerencsére egyikünknek sem fáj a feje, így a palackok a hátizsákban maradnak. 

A kráterhez felérve teljes döbbenetünkre egy Coca-colás automatát találunk, ami pillanatnyi eufóríát okoz, de aztán letörve tapasztaljuk, hogy nem működik! Így nem tudjuk megvenni életünk legdrágább kóláját, marad a vacogás és a szomjúság. Kóválygunk, és szerencsénkre találunk egy nyilvános vécét, ami nyitva van! De jó, itt legalább nem fúj a szél, és majd később nem áruljuk el senkinek, de mi a kézmosóból olyat, de olyat ittunk, hogy ihaj! Ha hugyos lett volna, az se számított volna. Nagyon nem akaródzott kijönni a kis faépületből, de megint kihajtottak bennünket, hogy ez nem szálloda. A csalódottság az arcokon elég egyértelműen olvasható.

Oké, újra ki a fagyos szélbe, és ez speciel most szó szerint kell érteni. Sensei egy hővédő fóliába csavarodva próbál minél kisebb felületet mutatni a szélnek, Hosi is eltűnt valahol az éjszakában, nem is látom, én pedig egy szentély kőfalának 2 centis bemélyedésébe próbálok behúzódni, és a megállíthatatlan vacogás közben arra gondolok, hogy itt most tényleg meg fogok halni! De úgy, hogy még csak észre sem veszem, mert a csuromvizes ruhában szépen-lassan kihűlök és a következő eszméletemben már az angyalok kórusát fogom hallgani.

Két és fél nyomorul óra telik így el, csak a szél zúgását lehet hallani, de azt is csak a háttérből, mert annyira vacog a fogam, hogy annak a zaja mindent elnyom. 

Mozgásra leszek figyelmes, és ahogy lassan világosodni kezd, emberek jelennek meg. Egyre többen érnek fel a kráterhez. Már látunk, de még nem jött fel a Nap, és igazán áldjuk a szerencsénket, mert  a hideg mellett gyönyörű idő van. A kráter széle megtelik emberekkel, akik szinte láncot alkotnak, és amikor eljön a napfelkelte pillanata, egy emberként lendítik karjaikat a magasba! Banzai-banzai-banzai! Éljen Japán, dicsőség az országnak és a császárnak! Fantasztikus felemelő pillanatok, már nem is érzem a hideget, nem amiatt lidbőrös az egész testem! Olyan energiát látok és érzek magam körül, ami szinte kézzel tapintható, boldog vagyok, hogy a része lehetek, néhány pillantra japánná válhatok, bár tudom, hogy a varázs hamar elszáll, és ismét csak gaidzsin, kívülálló leszek a világukban.

Feljöttünk, megszenvedtünk érte, átéltük a pillanatot, halálosan fáradtak, kimerültek, éhesek és szomjasak vagyunk, szóval irány le! Gondolom én!

Sensei odajön hozzánk és azt mondja, hogy menjünk körbe a kráter körül, hogy minden oldalról megnézhessük a Fudzsi tetejét!

- Hogy mi van? Én egy lépést sem vagyok hajlandó tenni sem vízszintesen, sem felfelé, csakis és kizárólag lefelé vagyok hajlandó haladni! - gondolom magamban, de persze nem mondok semmit.

Sensei nem látja az érzelmeket az arcomon, vagy ő is fáradt, vagy én tudom jól titkolni, így hátat fordít nekünk és elindul a körbevezető ösvényen. Én pedig a lehető legkomolyabban és a legnagyobb elhatározottsággal arra gondolok, hogy utána megyek, észrevétlenül felkapok egy méretes vulkáni követ és egyszerűen szó nélkük tarkón vágom vele, mert olyan nincs, hogy én körbemegyek, akkor inkább a halál! Az élettelen testét pedig majd berúgom a kráterbe, úgy sem találja meg senki, és egyszerűen leballagok a hegyről, mert olyan nincs, hogy én még itt a lefele irányon kívül bárhova megyek!

Oltári szerencse, hogy olyan fáradt vagyok, hogy egyszerűen nem érem utol, ahogy elindul, és mire felveszem a tempót, addigra elpárolognak a gyilkos gondolataim is! Végtére mi akartuk, megbeszéltük-megterveztünk, megcsináltuk, inkább élvezni kellene az egészet, mint dühösnek lenni! Hány magyar jutott fel a Fudzsira? Hánynak volt olyan szerencséje az időjárással, hogy tényleg megpillanthassa a napfelkeltét a Szent Hegy tetejéről? Ide nem illik semmilyen negatív gondolat, csak a hála és az öröm!

 Szerencsére gyorsan átfutott rajtam a fenti gondolatsor, mert sensei megállt, és mosolyogva mondta, hogy hoppá, van egy kis fennforgás, mert egy ponton a krátert körbevevő ösvény le van zárva, így ebben az irányban nem tudunk kerülni, szóval hátra arc. 

Visszafordultunk és az ellenkező irányba indultunk. Már félúton jártunk, amikor egy fogadóba botlottunk. A hegy tetején! Az, hogy kólaautomata van, bár nem működött, oké! De hogy egy kis fogadó, benne padok, ahova le lehet ülni, FORRÓ tea, és FORRÓ miszóleves! Hát az valami! Az valami olyan, mint amikor a sivatagban a szikkadt utazó az utolsó előtti pillanatban esik be egy oázisba! Leírhatatlan élmény! Megettük életünk legdrágább levesét, megittuk életünk legdrágább palackos vizét, és már sokkal békésebb lelkiállapotban indultunk az ösvénynek, ami visszavisz a hegy lábához.

A Fudzsi abban az évben nyerte el az Unesco Világörökség része kitüntetést, így a japánok jelentős része gondolta úgy, hogy na itt az alkalom, hogy azt a bizonyos egyszeri mászást beiktassák az életük során. Mindez nem lett volna gond, ha az ösvény, amin közlekedtünk, nem egyszemélynyi széles lett volna, és hát természetesen mindig a lefelé haladó tér ki az útból. Mivel pedig udvarias idegenek voltunk, ezért mindenkinek mosolyogva köszöntünk is, és mindenki mosolyogva visszaköszönt, majd megkérdezte, hogy milyen volt megmászni a hegyet? Mi pedig mosolyogva válaszoltunk ötszázharmincegyedszerre is, hogy nagyon érdekes és tanulságos volt!

A japán nyelvnek van egy olyan érdekessége, hogy a mellékneveknek is van múlt ideje. Ez a nyelvtan eléggé szokatlan a tanulók számára, hiszen a „piros volt“-ban hogyan lehetne a piros múlt idejű? Tiszta hülyeség! Viszont azalatt az ereszkedés alatt, amíg valóban ötszázharmincegyszer kellett kimondani japánul, hogy „Nagyon érdekes és tanulságos volt!“, egészen bizonyosan berögzül ez a furcsa nyelvtan is! 

Hát, már ezért megérte a Fudzsit megmászni, nemdebár!

A történet második része arról szól, hogy a főhős felkészülésről felkészülésre, versenyről versenyre szenved, és nem látja a negatív spirálból való kitörés lehetőségét. (Instant összefoglaló azoknak, akiknek csak görgetésnyi idejük van.)

Az előző részben leírt Chicago Marathonnal értem a csúcsra az Abbott versenyeken belül. Az ég kék volt, sütött rám a Napocska, és én éreztem, hogy ha ezt így képes vagyok lehozni, akkor már csak egy icipicivel több erőfeszítés kell, és igenis, meg lehet mind az egyéni csúcs, mind a Boston Qualification.

- Balga, balga hagymázok! - sóhajtana a költő, ha olvasná, amit írok, de hát költők nem nagyon követnek futóblogokat.

4. London (2024. április 21. 3:57:32 - 5:38 km/perc) - A szerencse is globalizálódik, de igencsak durván

Chicago után kezdődtek az igazi kihívások a versenyekre való bejutással kapcsolatban. Eredetileg a tokiói lett volna a következő, azaz a negyedik, mivel azonban az utazási iroda körlevelére nem abban a szent minutumban, hanem csak délután válaszoltam, már lekéstem róla, és csak a következő évi várólistára fértem fel. Vagy valamelyik azt követő évire, mert lehet, hogy nem merték elmondani, hogy 5 évre előre tele van a tokiói várólista.  (Ne feledjük, Japán előző év őszén oldotta fel a covid miatti határzárat, és türelmetlen futók százezrei (szó szerint!) akartak bejutni.) Szóval kedvesen pofára estem, és ott álltam, hogy akkor most mi van? Pont a felénél szakad meg ez a szép sorozat? Itt jött be az az oltári szerencse, hogy egy magyar ismerősöm Bécsben élő ismerőse ajánlott egy FB-csoportot, ahol egy guatemalai hölgy feldobott egy hirdetést, hogy a tavaszi londoni versenyre van még 5 szabad hely. Csak küldjem előre a zsozsót, és majd küldik a belépőkódot rá két hónapra, de becsszó! És mit az Isten, tényleg küldték, bár az elejétől fogva kamuszagú volt az egész. Így jutottam be Londonra úgy, hogy nagyságrendileg 55 ezres létszámú versenyen a körülbelül 17 ezernyi kisorsolt helyre 840 ezren jelentkeztek! Valami nagy erő igencsak azt akarta, hogy én ott legyek, más módon esélyem nem lett volna bejutni!

A felkészülés jól ment, maga a verseny viszont pocsék volt, ami legfőbb oka, hogy egy héttel előtte jöttünk meg a családdal egy tíznapos Japán utazásról, ahol írd és mondd, egyetlen métert sem futottam, cserébe mindenhol bitang jókat ettünk. Nem egy klasszik versenyre való formába hozás, valljuk be! Ráadásul a londoni pálya dombos, esély sem volt jó időt futni, örültem, hogy bevonszoltam a célba a szusin felhízlalt seggem. De meglett, ez volt a lényeg! Aki pedig a bejutás teljesen abszurd és máig hihetetlen történetét részletesen el akarja olvasni, az itt találja meg.

5. New York (2024. november 3. 3:50: 23 5:28 km/perc) - A legnagyobb buli, a hangulat a tetőfokon, de az állandó fűszagban ez nem is csoda

London után ismét egy dombos pálya jött, tudtam, hogy ez a verseny megint nem a rekordokról fog szólni. De amennyire a lehetőségem engedte, tisztességesen felkészültem, bár már hónapokkal az esemény előtt éreztem, hogy valahogy nem akarnak jönni azok az eredmények, amik egy jó maratonra kellenek. Van ilyen, sok a meló meg a stressz, lassabban fejlődik az ember az edzésekkel, mint ahogy korábban.

A verseny és a szervezés is pöpec volt, és a lefutott 14 maratonomból először fordult elő, hogy belesétálás nélkül, egy trappban sikerült teljesíteni a 42 kilométert. Ebben persze masszív része volt annak is, hogy végig lazán futottam, semmilyen eredményt nem hajtva, így egyenletesen be tudtam osztani az erőmet az elejétől a végéig, annak ellenére, hogy ha van verseny, amire azt lehet mondani, hogy dombos, hát akkor a New York-i az! Állandóan az előtte futók fejét látja az ember, vagy azért, mert kotrat fel a dombra, és az ő fejük magasabban van, vagy azért, mert szánkázik le a dombról, és akkor az én fejem van magasabban!

A hangulat végig király volt, szintén első és egyetlen futóélményem, hogy zene nélkül a fülemben mentem végig. A füleseket az első lépés után kikapcsoltam, akkora volt a bíztató és a futókat éltető tömeg hangja, hogy nem csak, hogy nem volt rá szükség, hanem egyszerűen nem is hallottam volna, hogy mi szól.

6. Tokió (2025. március 2. 4:28:05 6:21 km/perc) - A nagy álom, ami rémálommá vált időközben.

- Majd Tokióban megmutatom! - zsolozsmáztam magamnak minden alkalommal, amikor nem sikerült fényesen a verseny. Majd Tokióban! Ott tényleg otthon vagyok, a pálya vízszintes, jól futható, ott majd minden összejön, ami a korábban nem. Dicsőséges aranyfény sugárzik majd rám, és a nevem örökké él a hősök panteonjában! Gondolta a kicsi huszár.

„A igazság ezzel szemben az,…“ - kezdődik minden helyreigazítás. Én is kénytelen voltam a helyükre igazítani a saját elvárásaimat már a felkészülés alatt. Életemben először fordult velem elő, hogy az edzések után egyre rosszabb értékeket mutatott az órám, vagyis nem fejlődtem, hanem fokozatosan romlott a teljesítőképességem. Azt már korábban eldöntöttem, hogy egy ideig ez lesz az utolsó maratonom, de még engem is meglepett az a fajta öntudatlan lelki ellenállás, ami az edzések előtt jelentkezett. Persze ennek a nagy része a munkahelyi stressz miatt volt, amit egyszerűen már nem tudtak kompenzálni a futások, amelyeket így inkább extra kötelező terhet jelentettek, semmint felszabadító mozgást.

Ráadásul Tokióba érkezéskor meg is betegedtem, és három napig az ágyat nyomtam a szállodában. Szóval minden adott volt egy igazán gatya maratonra. A távot gyakorlatilag végigszenvedtem miközben az időjárásnak köszönhetően konkrétan pirosra sültem a tűző napon.

De a végén a Tokyo Marathon befutóérem mellé mégiscsak a nyakamba akasztották az Abbott World Majors érmet is, amiért három évet dolgoztam!

Így lett teljes az alábbi montázs is, amit az Abbott is hivatalosan visszaigazolt.

A medál mellett pedig mit kaptam még?

- 6833,15 kilométernyi futást télen-nyáron, esőben, sárban, tomboló hőségben és mínusz 10 fokos fagyban. Ez 5:30 perc/km átlagos tempóval számolva 626 óra, tehát 26 napnyi futás egyben

- repültem körülbelül 66 ezer kilométert, illetve az átszállásokkal együtt kicsit többet

- részese lehettem két világrekordnak, még ha csak úgy is, hogy én is ott futottam a rekorderek nyomában, azt viszont szó szerint

- benne vagyok az első 22 magyarban, akik teljesítették mind a hat nagy maratont

- elhasználtam 8 pár cipőt, a legnagyobb szolgálatok ők teljesítették

Hogy mi jön most? Jó kérdés! Jelenleg ugyan éppen nagyon alapjáraton vagyok a futással, de egyre erősebb az érzés bennem, hogy menni és csinálni kell, pláne, hogy van egy tavalyról átmentett regisztrációm a Chicago Maratonra idén októberre. Tokióban azért vettem egy új pár cipőt, hogy ne ezen múljon az élet. Tervek, ötletek vannak, hiszen a Majors maratonok számát 6-ről 9-re emelték és Sydney a hetedik, az én nagyobbik fiam pedig jövőre egy évet cserediákként Ausztráliában tölt, így lehet, hogy majd meg kell látogatni egy alkalmas időpontban.